Sántikálva, de jó tempóban haladtak a folyosón, mely derékszögben hol jobbra, hol balra kanyarodott, de minden kanyar újabb, sokszor végeláthatatlan szakaszba torkollott. Prudencia néhány forduló után tökéletesen elvesztette irányérzékét. A folyosó keskeny, de rendkívül magasra tartó ablakain át – ezek hol jobbra, hol balra szegélyzeték útjukat, így fosztva meg az arra járókat a tájékozódáshoz fűzött utolsó reménysugártól is – újabb beton sportpályákra látott rá. Idővel azt sem tudta eldönteni, hogy ugyanazt a lelátót látja, vagy az épület körül számos pálya húzódik, talán ameddig a szem ellát… már, ha van honnan ellátnia.

– Megmoshatnám a lábam? Eléggé fáj és félek, hogy elfertőződik – mondta a ki tudja hányadik forduló után.

Dominika lassítás nélkül nézett le Prudencia lábára.

– Már nem is vérzik.

– De fáj.

– Mindenkinek fáj valamije. A fájdalom az élet része, nem igaz?

– De attól még enyhíthetünk rajta.

– Hát persze. Majd, ha megkapta a csomagot.

– Milyen csomagot?

– Maga nem figyelt a Vice-Igazgatóhelyettesre?

– Mármint?

– Kizárt, hogy ne mondta volna a ruhacsomagot.

Prudencia friss emlékeiből előúszott a szó és most is, mint az első alkalommal, furcsa és kellemetlen érzéseket keltett zsigereiben.

– De igen – ismerte be végül feledékenységét.

– Na jó! Akkor először a ruhacsomag, aztán a tantárgyi eligazítás, aztán majd jöhet a mosdó. Kakilni nem kell?

Prudencia megrökönyödve nézett a fakó királynőre, aki most mintha még fakóbb lett volna.

– Mit kérdezett?

– Hogy kakilni nem kell-e.

– Ha kell, akkor mutat egy fürdőszobát?

– Nem. Csak érdekelt. Tudja a mellékhelyiségre járásnak is szabályai vannak. És ha már most kell, akkor komoly gondjai lesznek, nekem pedig végig kell hallgatnom az egész nyafogást. A lába miatt is nyöszörög, hát akkor mi lesz, ha kakilnia kell.

Dominika szájából a szó megbotránkoztatónak tűnt Prudencia számára. Helytelennek és céltudatosan zavarónak. Felnőttek nem szoktak így beszéni egymáshoz. Legalábbis kollégák nem. Utoljára akkor beszélt így testi szükségleteiről, amikor általános iskolás volt, és tanítónénije…

– Szóval? Hogy állunk a kakilással? – zavarta meg a gyerekkorból felbukkanó emléket Dominika.

– Nem. De jó lenne tudni, hogy mikor mehetek.

– Majd a Rendtartásban benne lesz.

– Rendtartás?

– Amit aláírt. Hamarosan megkapja. De nagy vonalakban azért elmondhatom. A vécéhasználat általában a tanítást megelőző és az azt követő órákban engedélyezett.

– És a szünetek?

– Milyen szünetek? – kérdezte szinte ártatlan hangon Dominika.

– Az órák között.

– Ja. Akkor lesz elég dolga, hogy ilyesmi ne jusson az eszébe. Szóval azt javaslom, hogy szoktassa hozzá az emésztését a rendhez, mert úgy sokkal könnyebb dolga lesz. És higgye el, jót akarok. Láttam már friss kollégát azért kibukni, mert nem tudta bent tartani azt, aminek bent kellett volna maradnia. Márpedig mosás csak heti egyszer van.

Prudencia megérkezése óta most előszőr érezte, hogy jobb, ha nem kérdezi meg az utolsó mondat értelmét.

Tovább sántikált Dominika mellett, aki egy hajszállal sem veszített kezdeti tempójából. Újabb fordulók jöttek és újabb folyosói szakaszok tárultak fel előttük.

– Itt már jártunk – mondta Prudencia, és megállt.

Egy pillanatra karján érezte Dominika erős szorítását, de aztán a marok, Prudencia őszinte meglepetésére megenyhült.

– Itt? Nem.

– De igen. Felismerem azt az alakot – mutatott az egyik komoly arccal rájuk tekintő portréra a falon, mely két magas ablak között függött. Az ablakok mögött most is egy szürke sportpálya volt, betonját eső verte kitartóan.

Dominika a képre nézett, majd Prudenciára.

– Szerintem nem – mondta kis szünet után, és újra megindultak a folyosón.

Prudencia nem ellenkezett, bár majdnem biztos volt a dolgában, de meg kell hagyni elég nagy számú morcos és tekintélyt sugárzó öltönyös alakkal találkoztak már sántikáló vándorlásuk során ahhoz, hogy talán ő tévedjen.

Számtalan egyenes szakasz után már komolyan fájtak a lábai. Nem csak sebesült hüvelykujja, de mindkét talpa is megsínylette az intarziás márványpadlózatot. Szomjas is lett, de nyavalyogni nem igazán akart. Úgy tűnt, hogy kísérője nem igazán értékeli a panaszkodást. Lassítani próbált, de Dominika olyankor erősebben szorította bal karját.

– Fáradt vagyok.

– Jó – válaszolt szárazon a fakó királynő, de nem lassított.

Egy újabb forduló után Prudencia úgy döntött, hogy megáll. Akkor is, ha ezt kísérője nem igazán szeretné. Végül is ez egy iskola, és nem fegyintézet. Elhaladtak néhány megszokott, szépen megmunkált intarziás ajtó előtt, néhány ablak és pár öltönyös portré is beékelődött a sormintába, és ő kiszúrt egy távoli képet. Ott lesz a pont, ahol megveti a lábát.

Felkészült a harcra, miközben tudatának eddig elzárt zugából némi irónia és humor is felbukkant, amitől nevethetnékje támadt. Az egész menetelés röhejes volt és tökéletesen abszurd. Egyáltalán mit keres itt…

A változás olyan gyors volt, hogy még egy rövid sikításra sem volt ideje. A folyosó összes ajtója egyszerre nyílt ki, mintha valahol, valaki egy titkos jelzést adott volna a kiáradásra. A kivágódó ajtók mögül fekete öltönyös, fehér inges, barna nyakkendős férfiak és fekete szoknyás, kék blúzos nők rontottak ki a folyosóra. A nők hajában barna szalag volt. Nem áll jól a barna, futott át Prudencia fején a gondolat, mely ismét abszurd volt és ezért kellően nevetséges.

Dominika egy szemvillantás alatt rántotta félre Prudenciát az útból. Szorosan a falhoz lapultak egy öltönyös alak képe alatt. Prudencia még időben nézett fel ahhoz, hogy megállapítsa: egy újabb kört tettek meg az útvesztőben.

A folyosó eközben zsúfolt pályaudvarrá változott. Nők és férfiak cikáztak előttük. Kezükben sárga és fűzöld színű mappákat szorongattak. Néha megálltak egymás előtt, rövid, alig hallható szavakat váltottak egymással, majd tovább siettek. Egyesek mappákat cseréltek, vagy csak kimentek a folyosóra, megtekintették a felfordulást és anélkül tértek vissza rejtekükbe, hogy bármi egyebet tettek volna. Alig pár méterre tőlük legalább tíz ember verődött össze. Egy ideig egymásnak súgták titkos és izgatott szavaikat, majd egyikük, egy férfi, középre állt, és kinyitotta a kezében tartott mappát. A többiek befejezték a suttogást és a férfira néztek, aki ujjával a kinyitott mappában megbúvó teleírt lap egy szegletére mutatott. A többiek bólintottak és úgy széledtek szét, mintha össze sem gyűltek volna. A nyitott ajtók mögül újabb öltönyösök áradt ki a folyosóra, de a létszám nem nőtt, mivel többen el is tűntek az ajtók mögött. A suttogások neszei a megvasalt férfi és magassarkú női cipők különös, szabálytalan koppanásaival elegyedtek, és már-már zenét idéző, különös ritmikájú, áttetsző hangfelhőként érték el Prudencia fülét. Nem egy férfi és nő sietett el mellettük, ki tudja, hogy milyen ajtón túli cél felé, de egyik sem vette észre őket. Talán éppen ezért volt Prudencia számára oly meglepő, amikor egy nő hirtelen lefékezett előttük. A nő nem szólalt meg, de kíváncsian nézett hol Dominika, hogy Prudencia arcára. Mintha nem tudná eldönteni, hogy kiket lát, és hogy mihez kezdjen velük. A nő fekete szembogara élénken csillogott, villámgyors pillantásokkal mérlegelte Dominikát, majd kinyitotta a száját, de az utolsó pillanatban mégsem szólalt meg. Fejét Prudencia felé fordította és most már nem elégedett meg az arccal, fürkésző tekintete egészen a padlózatig pásztázta az előtte álló alakot. Amikor Prudencia lábához ért, arca megrándult, majd megfordult és a dolgára sietett.

Prudencia rémülten nézett oldalra, de Dominika arcáról sem meglepődést, sem egyéb érzelmet nem olvasott le.

Néhány pillanat múltán, ahogy elkezdődött, úgy be is fejeződött a nyüzsgés. Néhányat leszámítva, szinte egyszerre csukódtak be az ajtók, a suttogások és koppanások ritkábbá váltak, majd teljesen elenyésztek. Egy nő futott el előttük, kezében több mappát szorongatva hangos kopogással futott egy távoli, még nyitott ajtó felé. Kitartó futását végül sikerre vitte. Az ajtó döngve zárult be mögötte és a folyosó újra kihalttá vált.

– Ez mi volt? – kérdezte suttogva Prudencia.

– Változott a Rendtartás. Ilyenkor nagy a munka – mondta Dominika, és már kint is állt a folyosó közepén, hogy újra nekiinduljanak az útnak. – Mehetünk!

– Hova?

– Tovább!

– Biztos vagyok benne, hogy ez legalább a második körünk itt.

– Nem hiszem.

– Nem hiszi? Azt hittem, hogy tudja, hogy hova megyünk.

– Tudom.

– És csak nem hiszi, hogy jártunk már itt?

– Ez nem ilyen egyszerű – válaszolta a nő.

– De. Ez egészen egyszerű. Jártunk itt vagy sem? Én biztos vagyok benne, hogy igen.

– Mennyire biztos?

– Egészen biztos. Azt az alakot már láttam – mutatott fel arra a képre Prudencia, mely alatt meghúzták magukat a folyosói őrültekháza alatt.

Dominika a képre nézett, majd Prudenciára, majd újra a képre. Úgy tűnt, mintha azt latolgatná, hogy mi legyen a következő lépés.

– Biztos vagyok benne, hogy itt már jártunk. A sportpályát is felismerem – verte a vasat Prudencia.

– Azt kétlem – mosolyodott el Dominika. – Még soha senki nem tudta megmondani, hogy kint hány sportpálya van. Azok sem, akik az első pillanattól itt vannak. Ők csak annyit tudnak, hogy egynél több. Akik később jöttek, csak annyit állíthatnak biztosan, hogy kettőnél több, és így tovább. De hogy mennyi van, azt nincs ember, aki megmondaná.

Prudenciát meglepte a nő egészen hosszúnak számító monológja, és bár az égvilágon semmi személyes nem volt a szavaiban, mégis úgy tűnt, mintha érdekelné a téma, és ez az érdeklődés valamiképpen mégis vallomásnak tűnt, olyasminek, amit az ember csak barátoknak árul el.

– Akkor is jártunk már itt. Azt az alakot felismerem – mutatott a képre Prudencia.

– Biztos?

– Egészen biztos.

Dominika újra Prudenciára nézett, majd bólintott egyet, mintha belemenne valamiféle kompromisszumba.

– A képen lévő személy a 23-as iskola második igazgatója volt. A neve Igazgató-002.

– Ez a neve?

– Igen.

– 007-es is van?

– Van. Volt – válaszolt komolyan Dominika, és Prudencia nem mert továbbmenni.

– A 002-es remek igazgató volt. A Rendtartás legfontosabb pontjai tőle származnak. Kemény volt, de értette a Rendet és jól betartotta azt. Különös, hogy nála álltunk meg.

– Ezt nem értem.

– A legtöbb felvételiző általában a 003-nál, vagy a 008-nál áll meg. Valahogy azok az arcok könnyebben felismerhetők. De maga… Őszintén bevallom, hogy egészen meglep ezzel.

– Még mindig nem értem – válaszolt Prudencia.

– Nem is kell mindent érteni. A lényeg, hogy itt állt meg.

– Hát itt – tárta szét a kezét Prudencia.

– Érdekes – csóválta meg fejét újra Dominika. – Jegyezze meg ezt! Mármint azt, hogy az Igazgató-002-nél állt meg. Innentől ő a maga Iskolaszentje.

– A micsodám?

– Iskolaszent. Akihez a kérvényeket benyújtja, akitől segítséget kér, ha valami nem stimmel. Akihez este imádkozik, hogy jobban menjen a tanítás. Iskolaszent. Nem hiszem, hogy nem hallott erről.

– Esküszöm, hogy nem.

– Hát akkor most hall. Jegyezze meg: Igazgató-002. Ó a maga szentje.

– Várjon. Ezt most tényleg nem értem. Ő már meghalt?

– Nem tudom – vont vállat Dominka.

– Nem tudja? Nem tudja, hogy mi van az Iskolaszentemmel?

– Nem. Már régen leváltották. Hogy utána mi lett vele, azt nem tudom. Szerintem senki sem tudja, de Iskolaszentnek elég erős. Maga eléggé nagy mázlista.

– Ne haragudjon, még mindig nem értem. Ő egy igazgató volt itt.

– Úgy van.

– És mi lett vele?

– Nem tudom. A lényeg, hogy utána jött az Igazgattó-003. Ő egészen más volt… nem igazán igazgatónak való, de azért voltak erényei…

– De az enyémmel mi lett? – vágott Dominika szavába Prudencia.

– Ezt most elnézem magának.

– Mit?

– Hogy a szavamba vágott, és hogy kérdezősködik. Megértem az indulatát. A 002-es elég ritka dolog. Talán én is izgatott lennék.

– De mi lett az enyémmel?

– Mondtam már, hogy nem tudom. Azt hiszem, hogy leváltották. Vagy kinevezték. Vagy meghalt. Bármelyik lehet, de ez magát nem érinti. A 002-es addig volt fontos, míg itt volt. Egy igazgató iskola nélkül mit sem ér, nem igaz? Így a 002-es esetében sem számít, hogy utána mi lett vele. Az a lényeg, hogy amíg itt volt, addig mit csinált. És meg kell mondjam, hogy elég sok mindent. Ezért ő egy igencsak nagyhatalmú iskolaszent. Megéri hozzá kérvényeket írni.

– De akkor él?

– Miért élne?

– Hiszen a kérvényeket valaki élőhöz írja az ember, nem?

– A kérvényeket az intézethez írja az ember. Hogy aztán ki olvassa el őket, élő-e vagy halott az részletkérdés, nem? A lényeg, hogy intézeten belül történjen.

– De ha az én szentem eltűnt? Ha már nem is ő az igazgató? Egyáltalán, hányadik igazgatónál tatunk?

– Most uralkodik a 23-ik. És maga nem érti a dolgot. Ez egy intézet. Minden igazgató itt hagyta a keze nyomát. Akkor is itt hagyta, ha a legpontosabban követte a fentről kapott utasításokat. Az ember ember, nem gép. És éppen ezektől a kis nüanszoktól vált ez az iskola olyanná, amilyen most. Erős, rendezett, jövőbe tekintő. Mert nekünk a jövőnk a fontos. Tehát amikor egy kérvényt ír, vagy esetleg imádkozik az 002-höz, akkor az intézetnek azon jellegzetességéhez küld üzenetet, amely a 002-es keze munkájában nyilvánult meg. Egyszerűbben fogalmazva, olyankor az iskola 002-es arcához imádkozik. Hogy ki fogja azt meghallgatni, annak magához semmi köze. Az intézet, a szervezet egy tagja, tehát maga az iskola.

– És ha teszem azt a 003-ashoz írnám a kérvényeimet, vagy duruzsolnék el egy imát?

– Egy: az ima szóval ne játsszon, mert megüti a bokáját. Kettő: ha a 003-hoz fohászkodik, akkor azt egy egészen más hozzáállással teszi, nem igaz? A 002-es úgy tér el a 003-astól, mint hegy az alföldtől.

– Én egyiket sem ismerem.

– Még nem. De hamarosan megkapja a 002-es csomagot. Akkor ismerni fogja. És általa ismeri majd meg az egész iskolát. Valójában nem is tud majd máshoz imádkozni, csak a 002-eshez, hiszen maga számára ő lesz az iskolaszent.

– És akkor, ha jól gondolom, az elbírálás is a 002-es szellemében történik majd?

– A döntéseket az iskola hozza, nem az iskolaszent.

– De akkor miért kéne neki címeznem a bajaimat? – fakadt ki Prudencia.

– Mert az iskola szent. És sokkal könnyebb úgy a nevén szólítani. Majd meglátja – válaszolta Dominika, majd a Prudencia mögötti ajtóhoz lépett. – És mivel itt ismerte fel a szentjét, így itt veszi fel a csomagot – mondta, és kinyitotta az ajtót.

Prudencia megfordult. Az ajtó mögött egy ablaktalan, szűk iroda húzódott. Középen asztal, az asztal mögött a plafonig futó polcrendszer. A polcokon kartondobozok és irattartók. Egy férfi ücsörgött a polcok és az asztal közötti térben. Alacsony széken kuporoghatott, mert amikor benyitottak csak a férfi feje látszott, mintha azt tették volna ki az asztal közepére.