38. rész
Megfuttatták. Egy álló héten keresztül rohant teremről teremre. A többiek sajnálni ugyan tudták, de segíteni rajta alig. Oliver írta meg helyette a déli beszámolókat, és készítette el az ebédre szánt ételt, de ennél többet ő sem tehetett. A második hét elején úgy érezte, hogy ereje fogytán, nem bírja már sokáig. Talán éppen ezért érte őt is meglepetésként a felismerés, hogy nem roppant meg. Azért fáradt, így hamarosan egyre sűrűbbé váltak a késések és az órai bakik.
A hatodik, vagy talán a hetedik óráról viharzott éppen ki, mikor útját állta a hörcsög. Tömött bajusza talán még jobban összesűrűsödött, amióta nem találkoztak.
– Hogy megy a tanítás, kollegina? – kérdezte ravaszkás mosollyal a szája szegletében.
– Na, takarodjon az utamból – sziszegett rá Prudencia. Fáradt volt, nem válogatott a szavak között. Az a kipihentek előjoga.
– Hogy beszél a tanfelügyelőjével:?
– Ahogy akarok.
Prudencia megpróbálta kikerülni az alacsony embert, de az nem hagyta magát. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet, és egyáltalán nem rendítette meg a tény, hogy Prudencia semmiféle tiszteletet nem mutat irányába.
– Azért ez nem így van. A Tanrendtartás szerint…
– Most éppen leszarom a Tanrendtartást, méghozzá olyan magasról, ahogy csak tudom.
– Ejnye! Az nem vetne jó fényt magára – csóválta meg fejét a hörcsög. – Egyébként hova ez a sietség?
– Hova? Pontosan tudja, hogy hova rohanok. Maga készíti az órabeosztást.
– Én nem. Én csak ellenőrzöm. Az órabeosztást az első emeleti kollégák egy külön részlege készíti.
– Hát elég szarul dolgoznak.
– Ha tudná, hogy milyen nehéz egy ilyen órarendet összeállítani, akkor nyilván megértené, hogy milyen komoly és felelősségteljes munkát végeznek. És elsődleges szempontjuk minden esetben a hatékonyság, a cél, hogy az iskola a lehető legjobban és legmagasabb színvonalon működjön.
– És úgy vélik, hogy hatékony az egyik tanárukat halálra futtatni?
– Biztosíthatom afelől, hogy ilyesmi eszükbe sem jut.
– Nekem pedig pont ez az érzésem.
– Kollegina – mosolyodott el a hörcsög. – Minden jól működő rendszerben vannak olyanok, akik néha a rövidebbet húzzák. Legyen elég annyi, hogy most ön vállal áldozatot a köz érdekében.
– Ismét felteszem a kérdést, maga kis… – elnyelte a kikívánkozó szót – tanfelügyelő. Hol érdeke az iskolának az, hogy az egyik tanáruk a végét járja? Hol? Melyik univerzumban érdeke ez bármilyen iskolának?
A hörcsög szemében megcsillant valami.
– Kollegina. Maga nem jó szögből nézi a dolgokat. Az iskola pontosan tudja, hogy mi az érdeke. Az iskola sokkal többet tud, mint benne egy fogaskerék. Sokkal többet. Mi, ott fent, szüntelenül azon dolgozunk, hogy az iskola érdekei érvényesüljenek. Szüntelenül. És ennek érdekében cselekszünk.
– De mi vagyunk az iskola, mi… én vagyok az iskola – mutatott magára hevesen Prudencia.
Ambrus felnevetett. Egymást követő éles vakkantások voltak, amitől Prudenciának felállt a szőr a karján.
– Maga nem az iskola. Maga egy fogaskerék. Kicserélhető, eldobható. Az iskola, kollegina, maga az intézmény, és azok, akik irányítják azt. Ezt elég könnyű megérteni. Az iskola valójában egy olyan test, amit az agy irányt. Az értelem. A hely, ahol a döntések születnek. Egy ember akkor halott, ha az agya megállt. Ha elhullott egy hajszála, akikor még él. Sőt, ha levágták egy ujját, akkor is él. Csak akkor hal meg, ha az agya felmondja szolgálatot.
– Vagy a szíve, vagy a veséje, a mája, a hasnyélmirigye… Vigyázzon, egyre jobb vagyok bioszból.
Újra felharsant a vakkantások sorozata.
– Maga nagyon vicces. A válasz pedig erre az elmés megjegyzésre az, hogy minden létfontosságú szerv mi vagyunk.
– Ki az a mi?
– Mi, az első emelet. Miattunk működik minden.
– Azért ezt vitatnám.
– Szíve joga. De attól még így van. Mi vagyunk a lényeg. Az első emelet mondja meg, hogy mi legyen, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi működtetjük ezt az egészet. Maga csak egy sejt. Egy egyre jobban kopó fogaskerék, ami az iskola érdekeit szolgálja.
– Vagyis a maguk érdekeit, ott fent.
– Így van. Ahogy az agyat és a többi fontos szervet szolgálja a test.
Prudencia hosszú másodpercekig bámult a hörcsög szemébe, aki állta a pillanatást.
– És maguknak mi az érdeke? – kérdezte végül.
– Nekünk? Számunka az a lényeg, hogy az iskola virágozzon és fejlődjön.
– Az iskola?
– Hát mi más?
– Az iskola, most mondta, hogy nem más, mint az első emelet.
– Úgy van – bólintott a férfi hamiskás mosollyal.
– Tehát maguk azért dolgoznak, hogy maguknak jó legyen?
– Nem – rázta meg ujját már-már komikusan látványos gesztussal a hörcsög. – Nem! Mi az iskola érdekeit nézzük. Csak az lebeg a szemünk előtt.
– Ja, így más a helyzet! – bólintott Prudencia.
– Ugye? Kezd tisztulni a kép.
– Bár még így sem értem, hogy miért kell engem halálra futtatni.
– Ilyen eszünk ágában sincs.
– Pedig nekem úgy tűnik. Vagy az iskola érdeke, tehát az első emelet érdeke az, hogy én eltűnjek a mélyben? Sokkal egyszerűbb lenne lelökni egy lépcsőn.
– Ugyan már! – legyintett vigyorogva Ambrus. – Most csak a fáradtság beszél magából. Ez csak egy szerencsétlen órabeosztás. Nem kell mögé látni ennél többet.
– Én azért látok. Ki akarnak készíteni, és ezt maga is tudja.
Az apró ember bajusza aprókat rángott, mielőtt válaszolt volna. Az arcán megkeményedtek a vonások. Bár a látvány nem volt színpatikus, de Prudencia mégis úgy vélte, hogy az összkép alapjában véve sokkal emberibb külsőt mutat, mint eddigi találkozásiak alatt bármikor. Egészen halkan szólalt meg.
– Figyeljen ide, Prudencia!
– Nocsak, ismeri a nevem?
A hörcsög nem reagált a kihívásra. Tovább beszélt. Komolynak és őszintének tűnt. Talán ezt látom most az arcán, gondolta Prudencia.
– Az első emeletnek szüksége van magára. Én személy szerint nem tudom, hogy miért, bár sejtem, de az tény, hogy akarják magát. És ettől a ponttól két lehetősége maradt. Vagy feljön hozzánk, vagy lemegy a mélybe.
– Én tanítani akarok.
– Az nem opció. Vagy fel, vagy le. A futás csak egy eszköz, hogy elősegítsük a döntést.
– Kényszerítéssel?
– Ösztönzéssel.
– Ami erőszak. Tudja, az erőszakkal történő meggyőzés elég jó definíció a kényszerítésre.
– Ez csak szemantika.
– Tényleg? Nem magának kell mezítláb rohangálnia.
– Magának sem kellene.
– De kell.
– Mert így döntött. Magánügy.
– Azért ez egy kis túlzásnak…
– Jöjjön fel. Az iskola úgy döntött, hogy érdekében áll magát az elsőn dolgozók között tudnia. Ezt akarja.
– De én nem akarom.
– Értse már meg, hogy az nem számít. Maga egy fogaskerék. Oda teszik, ahová akarják. És most fentre akarják.
– Miért?
– Mert úgy gondolják, hogy ez az iskola érdekeit szolgálja.
– Vagyis az ő érdekeiket.
– A kettő egy és ugyanaz.
– Ami hiba.
– Ami a valóság.
– Ami elég nagy baj.
– Ami fölött most hiába kesereg. Ez van. Fent akarják magát. És ha fent akarják, akkor vagy felkerül, vagy lemegy. Ez van.
– És ha én nem akar…
– Maga nem dönt. Az iskola dönt – vágott közbe Ambrus, és megfogta Prudencia karját. Az érintés meglepően gyengéd volt. – Menjen fel. Kérem.
– Maga? – kérdezte őszintén meglepődve Prudencia.
– Én. Tudja, én alig vagyok fenti. Féléletem van. A legtöbb időt itt töltöm lent, maguk között. De tudom, hogy fent mi van, és azt is, hogy lent mi van.
– Azt csodálnám… vagy… – Prudencia szeme kikerekedett egy pillanatra. – Maga is tanár volt?
– Irodalom-történelem, mint maga – bólintott a férfi. – Régen volt. Igaz sem volt.
– És miért…?
– Mert azt akarták, hogy felmenjek. Higgye el, ha azt akarják, akkor a végén úgy is lesz. Vannak módszereik. Van erejük.
– Azt látom.
– Ez még semmi.
Prudencia felnevetett. – És ez nevezi magát iskolának?
– Ez egy iskola. Rá van írva. Tanárok vannak benne, diákok vannak benne. Senki sem mondana róla mást.
– Az, hogy mi van ráírva, nem számít. Maga pontosan tudja, hogy a Igazság-minisztérium alatt a propagandagépezet működik, és a Bőség-minisztérium a nyomort próbálja valahogy kézben tartani. Vagy régen volt már 1984?
Prudencia megcsóválta a fejét.
– Ez akkor is egy iskola. És azt akarják, hogy maga fent legyen – vont vállat a férfi.
– Vagy?
– Vagy… – nézett az órájára. Az arca egy csapásra visszaváltozott azzá, amihez Prudencia már hozzászokott. – Mivel ezt a szünetet már elpazarolta, így nincs esélye beérni az órájára. Ezt felírom a kartonjára. Ha siet, akkor csak késés lesz belőle, ha kihagyja az órát, akkor persze mulasztásnak számít. A Tanrendtartás pedig pontosan meghatározza, hogy milyen szankciók járnak a szabályok megszegéséért.
– Ezt maga élvezi.
– Én? Miből gondolja?
– Abból, ahogy beszél.
– Én az iskola érdekében tevékenykedem. Csak az iskola érdekeit tartom szem előtt. Magának is ezt kellene tennie.
– Az iskola érdekeit, ami történetesen az első emelet érdeke.
– Ami az iskola érdeke is egyben. Ne bonyolítsuk.
– “A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő.[ Orwell: 1984]”
A hörcsög halványan elmosolyodott, majd a kezében lévő füzetbe írt valamit.
*
Amikor Prudencia másnap reggel az órarendet hirdető tábla felé sietett egyetlen pillanatra remény ébredt benne, hogy a tegnapi beszélgetés valamiképpen hatott az első emeletre. A beosztás azonban nem lett kegyesebb hozzá. Egész álló nap loholnia kellett, hogy kivédje az amúgy gyorsan összegyűlő pontlevonásokat. A távolságok soha nem voltak teljesíthetetlenek – úgy látszik, erre azért ügyeltek fent –, de ahhoz elég megerőltetők voltak, hogy újra és újra kétség ébredjen benne a sikerrel kapcsolatban.
Nem adta fel, és pusztán a küzdelem ténye erős visszhangot vetett a kollégák között. Hamarosan részvéttel, haraggal és titkos kárörömmel, hogy nem rájuk osztották ezt a kegyetlen szerepet, együtt olvasták fel Prudencia aznapi beosztását. Sokan csak a fejüket csóválták, néhányan gúnyosan tapsoltak, nem tudni, hogy kinek címezve a gúnyt.
– Gratulálok! Éppen most csinálnak belőled vértantút – jegyezte meg mosolyogva Kaspar, mikor végignézett a hőbörgő tömegen.
– Hát, ez nem volt cél – jegyezte meg Prudencia.
– Nyilván nem. De attól még így van.
*
Prudencia tovább futott. Két hét múlva azt vette észre, hogy az órákkal már régen nem törődik. Ott piheni ki magát két táv között. A diákok többségének ez fel sem tűnt. Csak a nyomiknak tűnt fel a változás. Ilyenkor megemberelte magát és beleadta azt a tartalék energiát is az órába, amit a következő futásra tartogatott.
– Nos? – toppant elé újra Ambrus egy péntek délutáni óra után.
– Ha beszélgetni akar, akkor fusson velem – válaszolta Prudencia és útnak eredt volna, de a férfi ügyesen elállta az utat. – Fel fogom lökni.
– Nem fog.
– De igen. Én nem fogok elkésni az óráról maga miatt, mint a múltkor.
– Dehogynem. A Tanrendtartásban benne van, hogy köteles velem beszélni, ha felkeresem.
– De így elkésem.
– Igen. Viszont az is kihágás, ha nem beszél velem. Így legalább nem fárad ki.
Prudencia szemei összeszűkültek.
– Mondja gyorsan.
Ambrus megmozgatta egy kicsit a bajuszát, majd belefogott.
– Nem tudom, hogy gondolkodott-e a kérésünkön?
– Azon, hogy fel akarok-e menni magukhoz?
– Úgy van.
– Nem.
– Nem gondolkodott?
– Nem akarok. Tanítani akarok, ahogy mondtam.
– Kár – biggyesztette le az ajkát látványosan a férfi. – Azt hittem, hogy a józan ész…
– A józan ész itt már régen nem működik.
– Dehogynem, csak nem a maga józan esze szerint.
Prudencia nyersen felnevetett, majd kikerülte a férfit és futásnak eredt.
*
A következő napokban a hörcsög gyakrabban bukkant fel. Volt, hogy nem szólalt meg, csak a terem ajtajában várakozva csendesen nézte, ahogy Prudencia ellohol mellette. Néha elé állt és nem hagyta tovább futni.
– Hagyjon békén. Így is elég sok bajom van.
– Gondot okoz a tanítás? – kérdezte a hörcsög. – Akkor mit keres még itt?
– A futás okoz gondot, de higgye el, bele fogok jönni. Sőt, már bele is jöttem.
– Fent nem kell futnia.
– Fent tanítanom sem kell. Én pedig tanár vagyok. És most rohannom kell maga miatt.
– Nem én írom az órarendet.
– Akkor a kollégái miatt.
– Akik a maga kollégái is.
– Én nem hívnám őket annak.
– Akkor minek hívná őket?
Prudencia egy pillanatra elgondolkodott.
– Azt hiszem, hogy ők az igazi fogaskerekek, nem mi.
– Úgy véli?
– Határozottan.
– Akkor én is az vagyok.
– Nyilván – bólintott Prudencia komolyan. – Egy hatalmas gép fogaskereke maga is, és a többiek is, akik az első emeleten vannak.
– És ez az állítólagos gép vajon mi célból épült? – kérdezte hamiskás mosollyal Ambrus.
Prudencia a gondolataiba mélyedt. Meglepő módon élvezte azt az intellektuális kihívást, mely éppen a hasonlatok erdejéből szándékozott kivágni egy jól megtermett fát. A hasonlatok fontosak. Mindig is azok voltak. Apró kis hazugságok, ahol két össze nem illeszthető dolog úgy kerül egymás mellé, hogy éppen képtelen összetartozásuk vet fényesebb rálátást a valóságra bármilyen igazság helyett.
– Talán egy húsfeldolgozó lehet – mondta elgondolkodva.
A hörcsög felnevetett.
– Húsfeldolgozó?
– Igen. Az talán jó hasonlat. Egy hatalmas húsfeldolgozó.
– Az lennék?
– Persze.
– És maga?
– Én… – Prudencia elmosolyodott, mert hirtelen megérezte a hasonlatban rejlő igazságokat. – Én a hús vagyok, amit a feldolgoz. A diákok is azok. Ez egy húsgyár.
– Értem. És vajon mi a célja ennek a húsgyárnak? Mert minden gyár előállít valamit, nemdebár?
A hörcsög szemében valódi érdeklődés szikrája csillogott. Ilyet eddig csak a nyomiknál látott ezen falak között. Lám, még egy fogaskerék is szeret gondolkodni.
– Hát nyilván valami hústermék. Kolbász, vagy hurka. Esetleg disznósajt – nevetett fel Prudencia. A szíve hevesebben vert, bár nem tudta volna megmondani, hogy mi okozza ezt. Nem félelem volt, és nem is az ellenállás szította fel benne a lángokat. Azok másmilyen tüzeket táplálnak. A felismerés izgalmát érezte belül.
– Disznósajt? Magából és a diákokból disznósajtot gyártok én, mint egy gép fogaskereke?
– Úgy néz ki, hogy igen.
– És ha szabad megkérdeznem, akkor mindezt mi célból? Mert a hurkát és a disznósajtot meg szokták enni. Itt ki teszi ki az asztalra aztán azt, amit én készítettem magából?
Prudencia összeráncolta a szemöldökét.
– Ugyan már. Ha tényleg irodalmat tanított valamikor, akkor egy kis hasonlat csak nem okoz nehézséget magának.
– Nem okoz… – válaszolt a férfi, de nem mondott többet.
– Akkor magának is nyilvánvaló – tárta szét a karját Prudencia. – Az tesz ki aztán minket a tányérjára, aki a gépet működteti. És azért, hogy jól lakjon belőlünk. Ennek az egésznek ez a lényege – mondta és megpaskolta a férfi arcát.
Ambrus bajsza idegesen ugrált az orra alatt. Nem szólalt meg még akkor sem, amikor Prudencia csendesen kikerülte és kifutott a tantermi folyosóról.
*
A változás egy hét múlva következett be. Az ostor lassú, szinte észrevételen mozdulatot tett csupán, mely sokaknak eleinte fel sem tűnt.
– Csak én látom így, vagy ma nagyobbak a távok? – bámult fel a táblára Virginia.
– Nekem is több lesz ma – mondta Oliver. Többen csatlakoztak a megállapításhoz.
Aztán mindenki futni kezdett.
A következő két napon továbbra is csak sejtés maradt minden és csak a hét második felében villant meg előttük élesen a szándék.
– Ez nem véletlen – mondta Oliver. – Ma egész nap futnom kell.
– Ahogy mindenkinek – jegyezte meg a táblát firtatva Kaspar, aki általában megvárta, hogy a többiek elszeleljenek a dolgukra és csak utána nézte meg a saját beosztását.
– Neked is?
– Nekem is.
– Akkor erről beszélnünk kell. Méghozzá sürgősen.
Prudencia falfehér arccal nézett rájuk.
– Én…
– Nem te – lengette meg mutatóujját Prudencia orra előtt Kaspar. – Ők.
(folyt. köv.)
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)
A vágy szűk utcája(4)