– Talán nem értette meg, amit mondtam – bólintott kis szünet után a férfi. – Arról lenne szó, hogy hamarosan itt dolgozhat velünk.

– Értettem, és nem – bólintott Prudencia.

Most egy hosszabb szünet következett.

– Azt hiszem, hogy nem fogja fel a helyzetet lényegét.

– De igen.

– Nem, szerintem nem. Ugyanis ez valójában nem egy kérés volt, hanem egy utasítás. Ezt ugye érti?

– Utasítás mire?

– Arra, hogy feljön és velünk dogozik.

– De én nem akarok feljönni.

– És ha szabad kérdeznem, miért ez az ellenállás?

Prudencia szíve hevesen vert. Általában nem érezte magát ellenállónak. Sőt, szinte semmilyen árral nem ment szembe. Ha tehette, inkább csak sodródott, mint egy faág a folyón. Legalábbis így gondolt magára. Most is inkább bólintott volna az utasításra, de őszinte meglepődéssel tapasztalta, hogy maga a bólintás nem megy. Hiányzik a parancs, mely megmozgatná az izmokat. Hiányzik a gondolat, mely kiadná a parancsot. Soha életében nem tapasztalt még ilyesmit. Teste és a tudata egyszerre mondta fel a szolgálatot. Mintha két Prudencia létezett volna benne. Az egyiket ismerte, az a nő volt, akinek a hátán fát lehetett hasogatni, aki és aki messzire került el minden konfliktust. Még Bertolddal sem veszekedett soha. Egyszerűen nem látta értelmét a vitának. Mindenki olyan, amilyen, úgy sem lehet velük mit kezdeni. Az ellenállás mindig konfliktust szül az emberben, a konfliktus pedig felzaklatta. Bertolddal pedig lett volna mit veszekedni. A férfi a viták kiapadhatatlan forrása volt. Talán pont ezért hallgatott minden alkalommal. Azonban most valami más történt. Prudencia ketté vált és bár az egyik oldalon ott várakozott az a változat, mely több, mint készségesen belement volna bármilyen helyzetbe, csak hogy ne legyen vita, a másik oldalon megjelent valaki, akit nem is igazán lehetett Prudenciának nevezni. Egy fal volt. Az ellenállás zsigeri és láthatatlan fala, mely néma, de annál erősebb nyomást helyezett a másik Prudenciára. Megdöbbenve vette észre, hogy ez a csendes erő mily könnyedséggel nyomja el a megbékélésre hajló énjét. Nem szólhatsz, nem cselekedhetsz, csak úgy, ahogy én akarom. És ő képtelen volt másként cselekedni. Bábú volt. Ebben a pillanatban jött rá arra is, hogy a hősök valójában nem egy döntés nyomán válnak hőssé. Az ember nem döntések, hanem belső kényszerpályák hatására válik azzá, amivé válik. A döntés csak illúzió, kellemes és meleg takaró, mely elfedi azt a nyers igazságot, hogy valójában a belül saját törvényeik szerint zajló óriási folyamatok sodorják a döntés hajóját oda, ahová csak akarják. Mindez most saját testében érzékelte. Nem ő mondott nemet, hanem éppen ellenkezőleg: belül mondott nemet valami az ő igenjére, valami, mely ezerszer erősebb volt nála. A felismerést különös, már-már szinte mámorítónak tűnő könnyedség követte.

– Mert tanítani akarok. Tanár vagyok, ezért jöttem. A többi nem érdekel.

– Ez persze érthető – bólintott azonnal a férfi. A hangjában mintha megkönnyebbülés költözött volna. – De attól még a kinevezés él. Feljön hozzánk.

– Nem. Már mondtam. Lent maradok.

– Figyeljen ide – szólalt meg a jobb oldali férfi. – A lelkesedése és hivatástudata példás. És mi pontosan ezért szeretnénk azt, hogy felkerüljön hozzánk. Az ön személye fontos számunkra.

Prudencia elnyomott egy mélyről – már megint abból a mélységből – feltörő nevetést.

– Ezt nem tudtam.

– Hát most tudja. Még ma megkapja a kinevezését.

– Engem nem érdekel a kinevezés. Tanítani akarok. Persze sokszor nem igazán nevezném tanításnak, de akkor is azt akarom folytatni.

A két férfi összenézett, majd a középső szólalt meg újra.

– Kollegina. Újra mondom, hogy ez nem kérés volt. A 23-ik iskolaszent és ennek értelmében maga a 23-as iskola úgy döntött, hogy az első emeleten folytatja majd a munkát.

– Akkor kilépek – bólintott Prudencia. Nem ő mondta ki a szavakat. A mélység volt. Az eddig soha észre sem vett áramlatok, melyek most már teljes egészében átvették fölötte az irányítást. Ő pedig hátradőlt és utazott velük. Hirtelen eszébe jutott az a gondolat, hogy különös módon most is ugyanazt teszi, mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy míg régen a külső élet sodrására bízta magát, most a benti áramlatokra hagyatkozik. Az egész csak dimenziók és nézőpontok kérdése. Semmi sem változott.

– Azt nem hagyhatjuk – mondta a középső maszkos.

– És hogyan nem fogják hagyni?

– A kilépésnek is vannak folyamatai. Ez egy komoly iskola. Nem gondolhatja, hogy innen csak úgy ki lehet lépni.

– Eddig az hittem.

– Rosszul hitte. Ha tényleg ki akar lépni, azt természetesen megteheti. Azonnali hatállyal is megteheti. Azonban a felmondási időben még itt kell tartózkodnia az iskola területén. És amíg itt tartózkodik, addig feladatai és kötelességei vannak. A szerződés aláírásával mindezt elfogadta, az eskütételnél pedig felesküdött ezekre a szabályokra.

– Akkor nem mehetek el azonnal?

– Nem. Hosszú az út a szabadulásig.

– Ezek szerint ez egy börtön.

– Nem az. Dehogy. Hiszen önszántából jött ide.

– Azért mert ide vezényeltek.

– Akkor is önszántából jött. A városban senki sem kényszerítette fel a buszra, és arról senki sem kényszerítette leszállásra. Vagy igen?

– Nem de…

– Szóval nem. Akkor ez nem egy börtön. Ez egy önkéntes elköteleződés, melyet vállat és amelynek megvannak a maga szabályai, amit szintén vállalt. Ahhoz, hogy ez az iskola működhessen, hogy megadjuk az iskolának azt, ami neki jár, ezeket a szabályokat be kell tartani. És mi be is fogjuk tartani, és nyilván be is tartatjuk majd azokat. Tehát elmehet, de annak feltételei vannak. Kemény feltételei, melyektől a többi kolléga kedvéért sem tekinthetünk el.

– A többi kollégának mi köze van az én távozásomhoz?

– Nagyon is sok. Mégis mit képzel? Ha kilép innen és eltűnik, az hogyan hat azokra, akik itt maradnak? Milyen morált sugároz a megfutamodása? Ezt nem engedhetjük meg már csak miattuk sem. Nem zilálhatja szét az összetartást, a csapatszellemet, a lelkesedést azzal, hogy csak úgy eltűnik.

– De hiszen én magam láttam, hogy eltűntettek valakit. Az is a csapatszellem miatt történt?

– A kollegina, akire céloz, még az iskola részét képezi. Már nem tanít ugyan, de jelenlétével, vagyis jelen nem létével tarja meg az iskola morálját, erősíti a kollégák lelkesedését és javítja a hangulatukat.

– Ezt nem gondolja komolyan.

– A legkomolyabban gondolom. Az, hogy a kollegina – aki egyébként most már egy alsóbb szinten végez hasznos munkát a kilépése előtt – váratlanul elköltözött a C szintről, senki számára nem jelentette azt, hogy azonnal eltávozott az intézmény falai közül.

– Én ezt hittem.

– Ismét rosszul hitte. Az azonnali távozás rettenetes üzenetet küldött volna a többi, tovább tanító kolléga számára. Azt üzente volna, hogy a helytelen hozzáállás, a bomlasztó magatartás közvetlenül azzal jár, hogy az illető eltávolításra kerül az intézetből. De hiszen ez rettentes üzenet. Azt sugallja, hogy mi itt nem tűrünk meg olyanokat, akik más véleményen vannak, mint mi.

– Miért, megtűrnek?

– Hogyne. Éppen ez a lényeg. Nem csupán megtűrjük, de magunkhoz öleljük a másként gondolkodókat.

– Magukhoz ölelik?

– Ahogy mondja.

– Én azóta nem láttam Babettet.

– Mert nem adunk olyan munkát neki, hogy látszódjon. Csak az arcát veszítette el. Ez által becsüljük meg a személyét és a munkát, mellyel továbbra is az iskolát támogatja, és védjük a kollégákat, hogy az ő által sugárzott és vallott vélemények ne okozzanak kárt a morálban és az általános lelkesedésben. És ezt minden kolléga tudja, érzi és elfogadja. Elfogadja a tényt, hogy mi nem mondunk le senkiről, de az iskola érdekében nem engedhetjük meg, hogy az illető a tanrendtartás kárára tevékenykedhessen. Ez megnyugvást ad minden tanár számára.

– Nem inkább félelmet szül bennük?

– Félelmet? – nevetett fel a férfi. – Itt senki sem fél. Ez egy iskola. A rend, a tudás és a jövő szentélye. Ez nem egy börtön. Ide dicsőség bekerülni, és dicsőség bent maradni. Ezért nem lökünk ki senkit azonnal. Megadjuk az esélyt nekik, hogy visszazárkózzanak hozzánk. És ezzel további reményt és erőt adunk azoknak, akik itt akarnak maradni. Érti már? Az iskolánk a demokrácia fellegvára, ha úgy vesszük. Itt maradni nem kötelesség, hanem kiváltság, és mi annyira nyújtjuk ennek lehetőségét, amennyire az erőnk telik. Ezen fáradozunk közösen. És maga is ezen fáradozik majd, amikor feljön hozzánk. Akkor majd megérti, hogy mit jelent valójában ez az iskola. Nos?

Prudencia megrázta a fejét.

– Nem akarok felmenni. Tanítani akarok.

– De feljön. Az iskola parancsolja. Pontosabban vagy fel, vagy le. Az irányt maga dönti el, a helyet mi biztosítjuk. És én jól meggondolnám, hogy miként döntök.

– Ez szerintem fenyegetés.

– Csöppet sem az. Ez buzdítás.

– Nekem nem annak tűnik.

– Mert nem innen nézi. Minden csak nézőpont kérdése. Ezt már tudhatná.

Prudencia nagyot sóhajtott. Akkor ennyi volt, gondolta szárazon. Hamarosan, ha nem azonnal, eltűnik a 23-as gyomrában, eltűnik a többiek, a gyerekek szeme elől, hogy azok, akik ott maradnak majd rettegve gondoljanak rá. Hiszen a nem tudás, a rettegés eufemizmusa.

– Én… – szólalt meg Prudencia száraz torokkal, de az eddig bal oldalon csendben ülő alak a szavába vágott.

– Gondolkozzon el rajta, Prudencia! Most nem kell döntenie. Menjen le, tanítson, beszélgessen a barátaival, a kollégáival. Majd visszatérünk erre a kérdésre később.

– De uram… – szólalt meg a középen ülő férfi.

– Van valami ellenvetése? – nézett rá a férfi. Hangjában nyoma sem volt bizonytalanságnak. Inkább parancs volt, mintsem kérdés.

– Semmi! – rázta meg fejét a középen ülő, majd Prudenciára nézett.

– Rendben. Akkor ezt a kérdést elnapoljuk. Menjen és tanítson tovább. Majd keresni fogjuk.

– Akkor sem fogok…

– Majd keresni fogjuk! – vakkantotta a férfi és felállt az asztal mögött.

Prudencia még mondani akart valamit, de vállán megérezte Elena hűvös kezét.

– Gyere!

– Még nem végeztem! – nézte továbbra is a három alakot Prudencia.

– De igen! – mondta a bal szélen álló férfi és a szoba hátsó traktusában várakozó ajtó felé indult. A másik két alak követte.

– És Babett? Vele mi van? Most boldog, hogy még itt lehet?

Nem érkezett válasz. A szoba kiürült.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte tőle Elena miután becsukódott az ajtó.

– Mit?

– Miért ellenkeztél? Ez hatalmas lehetőség. Ők is mondták. Ilyen még soha nem volt az iskola történetében.

– Hát nem is lesz.

– De miért?

– Elena, komolyan nem érted?

A nő megrázta a fejét.

– Nem. Én… ez nagyon nagy lehetőség.

– Az ő lehetőségük.

– És?

– Tényleg nem érted?

– Tényleg nem.

– Ha elfogadod az ő lehetőségüket, akkor belemész az ő játékukba. Az ő szabályaik szerint. És minél több lehetőséget fogadsz el, annál jobban az ő szabályaik szerint játszol, és annál kevésbé akarsz megszegni bármilyen szabályt. Ez maga a beolvadás útja – mondta gyors tempóban Prudencia, mintha valaki diktálta volna neki a szavakat.

– A beolvadás…

– A rendszerré válás útja. Nem érted? Mindegy, hogy hogyan, de ha elfogadod a szabályokat, és azok szerint játszol, akkor már eszedbe sem jut megváltoztatni azokat. Soha senki nem tört még ki olyan börtönből, amiről nem gondolta, hogy börtön. És ha elfogadod a szabályokat, akkor a falak már nem börtönfalak, hanem egy világot határoló burok, amit nem akarsz szétszakítani. És úgy játszol, ahogy a burkon belül engedik. Ha sikeres vagy, ha a szabályok szerint jutsz feljebb, akkor hamarosan már sem kedved, sem érdeked nem lesz a falakhoz nyúlni, mert akkor a magad érdeke ellen cselekednél. Ezért van halálra ítélve minden rossz rendszer: mert önmagát táplálja egészen a teljes szétesésig. Az éppen ezért tudni kell, hogy még egyetlen rendszert sem buktattak meg soha. Az csak történelmi illúzió. Minden rendszer önmagát buktatja meg akkor, amikor magától szétesik. De amíg áll, addig azok tartják életben, akik a szabályai szerint játszanak benne. És te ezt teszed.

– És te nem ezt teszed, ha lent maradsz? – kérdezte Elena. – Ott nem úgy játszol?

Prudencia hosszasan, üres tekintettel nézett a nőre. Gondolatfolyamok álltak és indultak meg benne.