*

Nyári meleg volt már kora reggel. A hivatalos naptár szerint megint érettségi közeledett. Prudencia rutinosan állt a tábla alá. Hátizsákját, melyben a túléléshez szükséges minden eszköz ott várakozott, mezítlábas lába elé dobta. Nem volt tumultus. A kollégák fele egy másik tanáriban indította a napot. Szeme rutinosan siklott a nevét jelző sorra. Maga elé emelte a sajtpapírt, amire az aznapi beosztást firkantotta fel.

– Ezt nem értem – mondta meghökkenve.

Újra ellenőrizte a sort, hátha szeme tréfálta meg egy pillanatra, de a rubrikák nem változtak.

– Virginia – kereste meg önkéntes – és eddig teljesen fölöslegesen őrködő – testőrét.

– Mi van? – oldalazott hozzá Virginia miközben gyorsan jegyzetelte a hozzá kiírt teendőket.

– Szerinted ez mi? – mutatott Prudencia a táblára.

– Egy pillanat – dörmögte Virginia, befejezte a saját dolgát és végre Prudenciára figyelt.

– Mi mi? – kérdezte.

– A beosztásom – mutatott a táblára Prudencia.

A neve melletti sorban összesen három rubrikában látott feliratot.

– Hát… ez fura – bólintott Virginia.

– Vagy hiba. Elfelejtettek.

– Nem felejtettek el. Akkor semmi sem lenne beírva.

– De összesen három óra? Egy most, egy délben és egy délután? Ennek semmi értelme.

– Hát, lehet, hogy mégis van – vont vállat Virginia.

– De micsoda?

– Nem tudom. Derítsd ki.

– Hogyan?

– Ezt sem tudom, Prud. Nekem viszont rohannom kell.

– Persze.

– De nem haragszol?

Prudencia olyan képet vágott, amitől Virginia elnevette magát.

Az első óra matematika volt, csak néhány sarokra tőle. Kényelmesen kocogott el a teremig. Ismerős anyag volt így tanított is, nem csak pesztrálta a jószágot. Amikor szabadjára engedte a társaságot, meg volt győződve arról, hogy a bajszos kis pocok ott várja majd az ajtóban, de csalódnia kellett. A folyós üresen kongott.

A jegyzetére pislantott. Három teljes órája volt arra, hogy átérjen a következő teremig. A távolság nevetségesnek tűnt. Az is volt.

– Most mi a frászt csináljak? – kérdezte az üres folyosótál, mely nem adott választ soha semmire. Lődörögve sétált át a terméhez, de ott sem talált senkit. Egyre mélyebb meggyőződésévé vált, hogy elfelejtették. Várt. A szünetekben osztályok masíroztak el a terem előtt. Néha egy-egy kolléga csattogott el sajátos ritmust kopogtatva a visszhangba. Nevetségesnek tartotta ugyan, de hiányérzete lett. A kimaradók kellemetlen tudata telepedett rá, amitől képtelen volt szabadulni. Futni akart, ahogy a többiek. Akkor is, ha egyébként az egész loholást értelmetlennek és megalázónak találta. Kimaradt belőle, és ez egyáltalán nem volt szívderítő.

A diákok arcán vegytiszta megrökönyödés ült ki, amikor felfogták, hogy nem ők érkeztek meg elsőként a terembe.

– Valami baj van? – kérdezte egy lány.

Nem volt nagy osztály. Harmincan ha lehettek.

– Nem tudom – tárta szét kezét Prudencia.

Amióta a szabályok súlyos megszegésével házi feladatokat osztogatott, egyenrangúként bánt a diákokkal.

– De milyen baj?

– Mondom, hogy nem tudom. Ma alig van órám.

– Az jó, nem?

– Ezt miből gondolod?

Az osztály viszonylag csendben foglalt helyet. Érezték a változást. A diákok olyanok, mint a természetben a vadak, azonnal megérzik a környezet változását.

– Hát kevesebbet kell tanítani. Az jó nem? – vont vállat a lány.

– Nekem nem. Én szeretek tanítani. – A lány elfogadta a választ, és leült. – Már persze azokat, akik szeretnek tanulni – tette még hozzá Prudencia mosolyogva. Belé bújt a tanárok ördöge. A lény, mely ritkán jön, de ha megjelenik, akkor nagyon gonosz tud lenni azokkal, akik vele gonoszak voltak.

– És akik nem szeretnek?

– Azokat rühellem tanítani. Erőpocsékolás.

Önmaga is meglepődött a szavakon.

Több gyerek felröhögött. A lányon látszott a megütközés. Mondani akart valamit, de Prudencia látta, hogy nincsenek meg a kellő szavai ahhoz, hogy a fejében kavargó gondolatokból mondatok álljanak össze. Segített: – Az a baj a diákok egy részével, hogy azt hiszik, a tanárnak tanulnak. Hogy a tanárnak tesznek szívességet, ha erőforrásokat fordítanak a tananyagra. Azt képzelik, hogy a tanár kedvéért végzik el a házi feladatot.

– Volt házi? – kérdezte valaki felháborodva a hátsó padokból.

Prudencia rá sem hederített.

– Rosszul hiszik. A tanár is ember. Ez pedig egy munka. A tanárnak az a dolga, hogy átadja azt, amit tud. És nem az, hogy kikönyörögje a diákokból a figyelmet. Olyan, mint egy éttermi szakács. A szakács sem azért főz, hogy hálát érezzen azért, mert főzhet. Marhaság. Azért főz, hogy aki éhes, az jól lakjon. Egy szakács sem jön ki a konyhából és könyörög térden állva a vendégeknek, hogy egyenek már az isten szerelmére. Nem. Megfőzi az ételt, és aki akar, az eszik. És ha jól lakott, akkor mindenki boldog. Az is aki evett, és az is, aki főzött. De ha nem eszik valaki, hát akkor nem eszik. Én még nem láttam olyan éttermet, ahol a vendég azért tér be, hogy kényszerrel tömjék, és amikor evett, akkor hálát vár a szakácstól azért, mert ő hajlandó volt enni. Az ilyen vendég fordítva ül a lovon. Azt hiszi, hogy a szakács érte él. Pedig nem. Az igazi szakács azokért él és főz, akik elismerik a főztjét és hálásak azért, amiért ilyen jót főzött nekik. Azokat pedig le se szarja, akik csukott szájjal várják, hogy könyörögjenek nekik “egyél már egy kicsit”, és amikor nagy kelletlenül belekóstolnak az ételbe, akkor elvárják, hogy tapsikoljanak a nagylelkűségükért. Egy szakács nem ilyen. És én szakács vagyok. Olyan szakács, aki baromira jókat főz.

A teremben egyetlen pisszenés sem hallatszott. Prudencia jóleső érzéssel nézett végig az osztályon. Kifejezetten jól érezte magát. Hiába, az igazság tényleg felszabadító tud lenni. Most valószínűleg végleg kivágtam magam alól a fát, gondolta nem túl nagy aggodalommal. Vagy eljutottam hozzájuk. Persze az utóbbi nem zárja ki az előzőt.

Az óra meglepően nagy csendben zajlott. Voltak pillanatok, amikor úgy képzelte, hogy most tényleg tanít.

*

Az utolsó órát szenvedve várta ki. Céltalanul ténfergett a folyosókon. Néhány kolléga elfutott mellette. Irigyelték. Fölöslegesen. Nem értette a dolgot, és a gondolat, hogy mindez céllal történik, hogy van valaki, vagy valakik, akik gondolt fordítanak az ő beosztására, megrémítette.

*

A délutáni kötelező elfoglaltságában senki sem akadályozta. A tény megnyugtatta, de nem mert semmit sem kezdeni magával. Úgy érezte – bár szinte biztos volt abban, hogy ez tévképzet –, hogy figyelik. Komótosan mosta egymás után a folyosókat és termeket. Nem tért el a szabályoktól. Nem mert.

Az este eseménytelenül telt. Oliver éppen a fenti éjszakáját töltötte és Virginiát nem volt kedve zavarni. Így is túl sok időt töltött vele. Szeretők leszünk, mondta tréfásan a nő. Ezt a lehetőséget kizárta ugyan, de abban nem volt biztos, hogy nem lehet-e szerelmi kapcsolat nélkül valami olyan mély, hogy az már szerelemnek érződjön. Meglepte az a hevesség, amivel a környezetében ismerős és biztonságos dolgok felé kapott. Virginia is ilyen volt. És ő nem akarta elkoptatni azt.

*

A teljes hét üres unalommal telt. Miközben a tanári karban mindenki kegyetlen tempót kapott, az ő sorában csak három óra árválkodott. Felajánlotta ugyan, hogy átvesz valakitől, bárkitől néhány órát, de tudta, hogy ennek nem sok értelme van. Hamar lebuknának. Bár nem tudta, hogyan, de azt érezte, hogy megtörténne. Az pedig, hogy másokat is bajba juttasson, eszébe sem jutott.

Zakatoltak fejében a gondolatok. Meg kell szoknom az új helyzetet, mondta magának bátorításképpen. Amíg ez nincs meg, addig csak a pánik létezik. Úgy döntött, hogy nem panaszkodik. Ennek több okból sem látta értelmét. Egyrészt rajta nem segített, leszámítva az önsajnáltatás által keltett kezdeti és igencsak múlékony szimpátiát. Másrészt nem illik olyasmiért panaszkodni, ami másoknak a vágyálma. Még akkor sem, ha az csak selyempapírba csomagolt szenvedés. A látszat, jutottak eszébe Kaspar szavai, a látszat minden, míg csak az létezik.

Végezte a dolgát.

A hirtelen támadt űrt hamarosan megpróbálta kitölteni valamivel. Csak egy kis bátorság kellett hozzá, hogy könyvet hozzon fel magával. Eleinte csak tankönyvek voltak. A matematika mlg mindig misztikus és átláthatatlan világa ezer évre is adott tanulnivalót, de a hosszú, kegyetlen üresjáratokkal töltött idő nyomot hagyott rajta, és néhány nap múlva már az esti aktuális könyvét is magával hozta. Tisztában volt azzal, hogyha felbukkan valaki az elsőről, akkor neki valójában vége. A kérdés az volt, hogy mit jelent az a vég. Ha Kaspar társaságát, akkor talán nem is feltétlenül kell elkerülni a találkozást. A megoldás azonban elméleti maradt. Egyetlen maszkossal, vagy tanfelügyelővel sem találkozott. Mintha tudatosan kerülték volna azokat a helyeket, ahol ő megfordult.

Lassan beszürkült körülötte a világ.

Már nem érezte magát a közösség részeként, holott senki sem éreztette vele, hogy bármi is megváltozott volna. Annyi a világ, amennyit az ember felfog belőle. És ő most azt fogta fel, hogy kintről nézi őket. Különös, gondolta, hogy az ember képes még a szenvedést is vágyni, hogyha az a hovatartozást adja ajándékul.

Csendben kínlódott tovább.

*

Azt hitte, hogy ennél rosszabb nem lehet, de kiderült, hogy ez csupán a kezdet volt. A következő héten naponta két órája marad. Az arra következőn pedig egyetlen egyre csökkent a büntetés.

– Ez elég kemény – súgta felé egy kolléga.

A puszta tény, hogy valaki észrevette, örömmel töltötte el.

Megtartotta az első órát, majd délutánig várt. Kitartóan rótta folyosókat, hátha ráakad egy első emeletről leereszkedő emberre, akinek nekiszegezheti a kérdéseit. Nem járt sikerrel.

Oliver kapta a legtöbbet. Sajnálta a férfit, de úgy érezte, hogy megbolondulna, ha neki nem önthetné ki a szívét.

– Nem tudom, meddig bírom.

– Tarts ki, Prud – mondta Oliver jobb híján.

– Te beszélhetnél velük.

– Beszéltem velük.

– Akkor még egyszer.

– Többször is megpróbáltam.

– És?

– És minden alkalommal egyetlen választ adtak: az órabeosztást nem ők csinálják.

– De akkor ki?

– Nem tudom. És úgy tűnik, mintha ők sem tudnák. Lehet, hogy hazudnak, de ennél tovább akkor sem jutok.

– Menj fel és érdeklődj. Én nem találok utat felfelé.

– Én sem, Prud. Az A szint nem sokkal jobb ennél. Csak annyi a különbség, hogy elviselhetőbbnek tűnik. De csak tűnik. Valójában nem az. Sokkal több önáltatás kell hozzá, mint itt lent.

– Akkor sem bírom.

Oliver megrázta a fejét ezzel jelezve, hogy ennél többet nem tehet. Prudencia haragudott rá. És magára, amiért igazságtalanul haragszik a férfira.

*

A következő hétfőn reggel történt. Nem hitt a szemének. A neve mögötti sor üresen tátongott.

– Szóljunk valakinek – mondta Virginia.

– De most akkor mi van? – nézett a nőre.

– Ma nem tanítasz.

– És akkor mégis mit csinálok?

Virginia szemében látszott a tanácstalanság, és ez nem tett jót Prudenciának.

– Gyere velem. Ketten tartunk órát.

– Köszönöm, de ennek semmi értelme nincs.

– Leszámítva, hogy nem őrülsz meg. És én sem.

– Akkor sem akarom.

– Akkor én sem megyek. Majdcsak lejön ide valaki.

– Virginia, nem! – mondta Prudencia.

– De…

– Nem! – Érezte, hogy a hangjában erős, mélyről jövő elhatározás rezeg. Virginia is megérezte, mert nem ellenkezett tovább.

– Akkor este?

– Este – mondta Prudencia, és egy mozdulattal útjára bocsátotta a nőt.

A tanári kiürült. Talán még soha nem látta teljesen üresen. Az ablakhoz sétált. Annak a stadionnal a falait látta, ahol ő majdnem rúgott egy gólt, aztán majdnem meghalt. Emlékezetes hely. Komótosan sétált körbe a teremben. Semmi nem volt benne, amire érdemes volt akár egyetlen másodpercet is vesztegetni. Ezer ilyet mosott már fel.

Kisétált a folyosóra, majd onnan a főfolyosóra. Senkit nem látott. Az első órák már zajlottak. Hátratett kézzel gyalogolva érte el a liftet. Megnyomta a hívó gombot, és legnagyobb meglepetésére az ajtó azonnal kinyílt.

Belépett és megnyomta az első emeletre vivő gombot. A lift nem reagált.

– Na és ez? – kérdezte hangosan és ujját a C szint gombjára tette. Az ajtó becsukódott és ő hamarosan újra az ebédlőben találta magát. A lekapcsolt lámpák nem sok jót ígértek. Kilépett a liftből. Valahol a terem mélyén valami felcsikordult.

– A frászt! – kiáltotta bele a sötétségbe és a kijárati ajtóhoz sietett. Egyetlen másodpercig megfordult benne a gondolat, hogy talán most esett csapdába, de a kilincs engedett és ő néhány pillanat múlva a saját folyosóján találta magát.

Síri send honolt az épületben. Talán nem síri, inkább titokzatos, javította ki magában a jelzőt.

(folyt. köv.)