Prudencia körbenézett. Két oldalán két maszkos alak ült, de szemben vele Viktória kacsingtatott felé. Olivert nem látta. Valószínűleg ugyanarra az oldalra került, mint ő.

– Láttuk a jövőt – mondta fennhangon a menetet vezető hang.

– Láttuk a jövőt – mondta utána mindenki.

Viktória lopva Prudencia felé grimaszolt, aki majdnem elnevette magát.

– Láttuk a jövőt és hálásak vagyunk!

– Láttuk a jövőt és hálásak vagyunk!

– Ha ilyen lesz, akkor tényleg az vagyok – súgta Prudencia kísérője felé, aki nem válaszolt.

Pincérek jelentek meg a terem ajtajaiban. Leveseket szervíroztak az asztalra. Prudencia is megkapta a magáét. Mivel senki sem mozdult, nem merte felvenni a kanalat. Hamarosan mindenki előtt ott gőzölgött egy tál leves. Húsleves volt, és nem a spórolós fajtából. Prudencia belebámult a tányérba és egy pillanatra elmerengett. Vannak ételek, amiket az ember nem eszik egyedül. Főként aztért, mert ezeket az ételeket nem főzi meg az ember csupán magának. Képtelenség úgy töltött káposztát, palacsintát vagy éppen húslevest készíteni, hogy a szakács ne gondolna egy sereg emberre. A húsleves is ilyen: bele van kódolva a közösség. Vagy ha nincs, hát akkor az nem is igazi húsleves. A teremben csend volt. Egy pisszenés sem hallatszott. Prudenciának megkordult a gyomra, melyet kényszeredett vigyorral nyugtázott. A gyaloglás megtette a magét: éhes volt. Viktóriára nézett, aki alig láthatóan nemet intett a fejével. Prudencia nem tudta hová tenni a jelzést. Kérdően húzta fel szemöldökét. Nyilván a főkiabáló ad majd jelzést az evésre, gondolta. Bárcsak megtenné már. A maszkosokra gondolt. Hogyan lesz? Vajon leveszik majd az evéshez álarcukat, vagy lopva dugdossák be hamis képük alá a kanalat?

A csönd egyre erőteljesebbé vált. Komolyan latolgatta, hogy nekiesik az ételnek. Mindig van egy első. Miért ne lenn ő? Ha mindenki megváltót lát benne, akkor talán ez elemi kötelessége is. Megfogta a kanalat, és azonnal érezte kísérőjének hűvös kezét az övén.

– Ne! – súgta a nő.

– De miért ne?

– Ne!

Prudencia értetlenül rázta meg a fejét. Pillantása Viktóriára esett, aki leplezetlen érdeklődéssel nézte végig a jelentet. Amikor elkapta Prudencia tekintetét arcára széles vigyor ült.

Hirtelen kivágódtak az ajtók és újra megjelentek a pincérek. Gyorsan és hatékonyan dolgoztak. Néhány pillanat alatt letakarították a még mindig gőzölgő tányérokat az asztalról.

– Ez… Mi van? – súgta Prudencia kétségbeesetten, és a kísérőjére nézett.

A maszk mögött egy szempár villant.

– Láttuk a jövőt, és boldogok vagyunk!

– Láttuk a jövőt, és boldogok vagyunk!

Prudencia kihallotta a tömegből Viktória éles hangját.

Újra csend következet, majd a szertartás – ennél jobb szót nem talált rá Prudencia – újra megismétlődött, csak most a főfogással.

Fürj volt, gazdagon díszítve, pazar körettel, mártásokkal és fűszeres illatú borral. A legkínzóbb rész az a pár perc volt, amikor előttük várakozott az étel. Őrjítő, kegyetlen pillanatok voltak. Aztán újra megjelentek a pincérek és elvitték az fogást is. Végül a desszert következet. Fagylalt volt. A hasábokra formázott hideg krém felületén páragolyók dermedt szőnyege tudatta a nézővel, hogy a fogás éppen csak kiszabadult fagyott börtönéből. Prudencia mereven a pelyheket nézte. Talán mégis bele kéne harapnia. Talán azért nem történik itt soha semmi, mert soha senki sem merészelt még cselekedni. Talán minden éppen most kezdődhet el.

– Láttuk a jövőt és dolgozunk érte!

– Láttuk a jövőt és dolgozunk érte!

Prudencia nem kántált a többiekkel. Talán fejét veszik, vagy kilökik egy ablakon, de erre most képtelennek érezte magát. Újra megkordult a gyomra. Most már olyan hangosan, hogy Viktória is meghallotta, aki kacsintással tudatta vele, hogy szerinte minden rendben van, a dolgok helyes mederben folynak.

– Láttuk a jövőt és hiszünk benne! – kántálta a vezérszónok.

A mondat jelzés lehetett, mert egyszerre állt fel mindenki. Prudencia megrökönyödve nézte érintetlen evősezközét.

– Láttuk a jövőt és hiszünk benne! – válaszolta a tömeg miközben egy lépést hátralépett az asztaltól.

Prudencia érezte, hogy kísérője újra megfogja a kezét.

A menet elindult. A párok ismét sorba rendeződtek az asztal végén, majd a terem fő ajtaja kitárult és Prudencia hamarosan egy jellegtelen, fehér folyosón találta magát. Öt percig gyalogoltak egyenesen, majd egy éles fordulóval ismerős folyosóra értek. Prudencia felismerte a helyet. Ezen a folyosón vetkőzött le Karolina valamikor ezer évvel ezelőtt. Néhány perc múltán a teherlift előtt álltak. A párok feloszlottak. Prudencia újra érezte, hogy a nő megszorítja a kezét. Viszonozta a gesztust miközben a nőre nézett. Az maszk mögötti élénk szempár egy pillanatig mintha mosolygott volna, majd a nő hátralépett és a többi maszkos mellé állt. A lift megérkezett, és a tanárok behátráltak a kinyíló ajtók között.

– Ez… ez mi a frász volt? – kérdezte Prudencia a kelleténél jóval hangosabban, amikor végre Oliver mellé léphetett.

A liftben kitört a röhögés. Szinte rázkódtak a falak a féktelen, hömpölygő jókedvtől.

– Ez a jövő volt, kollegina. Nem tetszett? – kérdezte nevetéstől könnyes szemmel Oliver.

– A jövő? Ez egy hatalmas átverés volt.

– Ilyet nem mondunk – szólalt meg a hátuk mögött Kaspar vigyorogva.

– Azt hittem, hogy nekilátsz – csatlakozott hozzájuk Viktória is. – Mókás volt nézni. Úgy örültem, hogy pont szembe kerültem veled.

– Hát én nem! Mi volt ez?

– Mondom, a jövő – ismételte meg Oliver.

– De milyen jövő? Miről beszéltek?

– Nem láttad a termeket?

– Azokat igen.

– Ilyenek lesznek lent is.

– Lesznek? Mikor?

Többen felnevettek a közelükben. A lift eközben megállt.

– És az étel? Az mi volt? Miért nem ettünk?

– Betekintés és áldozat egyben – mondta Kaspar. – Állítólag maga az Igazgató 001-es iskolaszent alkotta meg a karácsonyi ceremóniát. Hogy a kollegák ne keseredjenek el, mert létezik egy jobb jövő.

– Amit nem lehet megenni?

– A jövőt nem lehet megenni. Hogy nézne ki, ha elfogyasztanánk ma a holnapot? – kérdezte Oliver.

– Úgy van! Ez amolyan vizuális evangélium – bólintott Kaspar. – Hogy bízva bízzál.

Újra saját ebédlőjükben álltak.

– Akkor együnk! – kurjantotta el magát Timur.

Többen tapsolni kezdtek és megrohamozták a kiadópultot, ahol Inez és Bendegúz már vigyorogva várta őket.

Az étel egyszerűbb volt, de itt is ízletes. A borsólevesből nem hiányzott a borsó és csipetke is volt szép számmal. Nem egy húsleves, de nem lehetett rá panasz. Prudencia kétszer állt sorba.

– És a kaja? – kérdezte, amikor újra letelepedett Oliver mellé.

– Milyen kaja?

– Amit nem ettünk meg fent?

– Szerintem nem dobják ki.

– Ugye, nem?

– Nem valószínű. El fog az fogyni. Vagy már el is fogyott.

– Gondolod?

Oliver nem válaszolt.

A főfogás csirke volt, rizibizivel.

– Sok borsót kapott a konyha? – kérdezte valaki. Röhögés volt a válasz.

A pult karácsonyi fényei viharos gyorsasággal oldották fel Prudencia feszültségét.

– Rohadt éhes voltam.

– Mint mindenki. Ez volt benne a poén. Mi nem a fentre, hanem a lentre készülünk már a gyomrunkkal.

– Szólhattál volna.

– Hidd el, legszívesebben beavattalak volna, de azért a tradíció mégiscsak tradíció. A kollegák meglincseltek volna. Nekik is kell egy kis káröröm és a friss hús arca a karácsonyi szertartás után elég sok pénzt megér. Ne haragudj!

– Hát…

– Jövőre te sem árulod majd el az újoncoknak, hidd el.

– Arra nem vennék mérget.

– Én igen – zárta le a kérdést Oliver.

– De most komolyan – lapátolt be egy nagyobb adag rizibizit a szájába Prudencia. – Ez az egész minek volt? Semmi értelme.

– Minek van itt értelme? Errefelé a dolgok nem az értelem, hanem a látszat felé hajlanak el. Végig csináltad a szertartást vagy sem?

– Végig.

– És láttad a termeket?

– Láttam és egyáltalán nem értem, hogy miért nem ott tanítunk.

– Mert az a jövő.

– De nem az. Benne voltam és nem vagyok időutazó.

– Te csak átsétáltál rajta. Nagy különbség. A valóságot megfoghatod. Amin csak átsétálsz az nem a tiéd.

– Az akkor is létezett.

– Amíg láttad, talán igen.

– Amíg láttam – fortyant fel Prudencia. – Hiszen emlékszem rá. Még arra is, hogy hogyan kell eljutni oda. Azok a termek most it ott vannak fent.

– És mégsem jutsz fel oda. Viszont már tudod, hogy egyszer feljuthatsz. Van és nincs egyszerre. Kész karácsonyi csoda, nem igaz? – nézett rá Oliver kedvesen. A szeme nem mosolygott.

– Itt is lesz fagyi. Sima jégrém, de attól még finom – állt fel hirtelen Kaspar. – Hozzak neketek?

– Rögtön kettőt – tette fel a kezét Prudencia.

Tele hassal sétáltak a folyosón a szobáik felé.

– Most pihenni kéne egyet, mert este szükség lesz az erődre – nézett rá Oliver azzal az arccal, amitől Prudencia egyre inkább tartott.

– Ugye nem újabb gyaloglás?

– Nem, annál sokkal jobb.

– És elmondod, hogy mi az, vagy megint rajtam röhög majd az egész tanári kar?

Oliver megtorpant, majd átkarolva Prudencia vállát lassan, andalogva indult tovább.

– A helyzet az, hogy ezt is titokba kéne tartanom, de ennyire nem vagyok szemét.

– Még jó! Mi lesz este?

– Olyasmi, amit nem szabad kihagyni. Valami felemelően idétlen és groteszk dolog.

– Oliver, ha nem mondod el, akkor hasba váglak – súgta kedvesen Prudencia.

– Az nem lenne szép tőled.

– Nem, de jól esne.

Oliver felkuncogott.

– Az a helyzet, hogy este meccs lesz.

– Ne már! Megint? Szinte minden egyes nap meccs van. Ez minden csak nem ünnep. Most komolyan…

– Mi játszunk – vágott közbe Oliver.

Prudencia megállt.

– Ezt ismételd meg, kérlek.

– Este mi focizunk.

– Hol?

– A pályán.

– Lent?

– Lent.

Prudencia kimeredt szemekkel bámulta a férfi arcát. Mosolyt keresett, vagy legalább az átverés egy kis ráncát.

– Te most nem viccelsz.

– Egyáltalán nem. Ma, kedves Prudencia, focizni fogsz.

– Jóval valószínűbb, hogy most beront ide egy óriási gorilla és darabokra zúzza az egész iskolát, minthogy én egyetlen pillanatra is pályára lépjek.

– Pedig fogsz. És nem is leszel rossz.

– Oliver. Nem ismersz engem. Nekem a gömbölyű dolgok nem valók. Ők sem szeretnek engem.

– Akkor is focizni fogsz. És nagyon mókás lesz.

– Nektek.

– Neked is. A karácsonyi meccs jópofa dolog. Amolyan önsanyargatás tanár módra. Ha az ember eléggé belemelegszik, akkor élvezni kezdi akkor is, ha az egyáltalán nem áll szándékában. Talán éppen ez a lényege. Csinálod, és idővel már nem tudod nem élvezni. Szörnyű tulajdonsága ez az embernek: a jót keresi a szarban is, és ha végül talál benne, akkor boldog lesz.

– Akkor sem megyek.

– De igen. Kötelező. Nem muszáj labdába rúgnod, de ott kell legyél. Viszont ha már ott vagy, akkor marha lennél nem kergetni a bőrgolyót.

– Még cipőm sincs.

– Azt kapsz. Profi felszerelést adnak.

*

A délután csendesen telt. Prudencia elszunyókált, majd átsétált Oliverhez. Együtt teázták át a várokozás óráit. A férfi a kollégákról mesélt.

– Azért nem olyan rossz itt – mondta és felhúzta lábát az ágyra, ahol eddig ücsörögtek.

– Nem… de… – rázta meg a fejét Prudencia. – De azért… furcsa.

– Az elején minden furcsa, aztán megszokod. Bár remélem, hogy te nem.

– Azt reméled?

– Igen. Mindenki azt reméli – kortyolt a teájába Oliver. A gőz fölött nézett Prudencia szemébe. – De attól még megszokhatod.

*

Az ebédlő liftjével mentek fel a tantermi szintre. Prudencia ismerte az utat. Járt már erre egy hete, amikor a kertészeket kísérte. Kiléptek a szabadba. Hideg szél fogadta őket. A stadion éles, kemény árnyékokat festett az oszlopok és sövények sorával. Izgatottan lépkedtek a hatalmas épület felé.

– Izgulok! – jegyezte meg Prudencia.

– Én is. Mindenki izgul. Egy ekkora épületbe nem lehet közömbösen besétálni. Pláne úgy nem, ha az egy aréna és most te leszel a műsorszám. Gladiátorok vagyunk, Prudencia.

Besétáltak a betonfalak közé. A kapun túl keskenyebb, de jól megvilágított folyosók következtek, majd egy öltözői folyosón találták magukat. A nők különváltak a férfiak kis csapatától.

– Ezt nem hiszem el – állt meg az ajtóban Prudencia.

Az öltözőszekrényeken kikészített égszínkék mezek várták a gazdájukat. Prudencia azonnal megtalálta a saját szekrényét. Névre szóló mez lógott az ajtón, és a cipőtartóban egy stoplis cipő várta.

– Cipő! – ragyogott fel Prudencia arca és lerúgta a papucsát.

*

A pályán vakítók fények fogadták őket. Prudencia kényelmetlenül érezte magát a mezben. Még soha nem volt rajta hasonló ruhadarab. Lába hálásan melegedett a futballcipőben. A lelátó tele volt. Sok ezer ember fogadta őket üdvrivalgással. Prudencia megilletődve torpant meg a kifutó torkában. A tömeg tapsolt és éljenzett minden pályára futó játos után.

– Először kicsit félelmetes – lépett mellé Oliver.

– Nagyon félelmetes. Hányan vannak?

– Nem tudom. Öt iskola első emelete és diákjai. Egyébként jól áll!

– Idétlen.

– Miért lenne az?

– Mert az.

– Akkor gyerünk!

Oliver kézen fogta Prudenciát és kifutott vele a tömeg elé. Tapsvihar fogata őket is. A pálya közepéig futottak, ahol a többi tanár már várta őket.

– És most? – kérdezte Prudencia. – Mert én továbbra sem tudok focizni. Talán még soha életmben nem rúgtam igazi labdába, ha a strandlabdát nem számítjuk.

– Nem baj. Improvizálsz.

– Egész csinosak vagyunk – ugrált Prudencia mellett Viktória.

– Kollégák! A tét nagy. Szóval tegyünk ki magunkért – mondta fennhangon Timur. Úgy tűnt, hogy ő a csapatkapitány. – A kolleginák középpályán állítják meg az ellenfelet. A férfiak mindenhol rohangálnak, ahogy szoktak. Én védek.

A lelátó újra felhördült. A szemközti oldalról piros mezben megjelent az ellenfél.

– Kik ezek?

– A 24-esek. Van velük egy kis elszámolni valónk, de most megkapják.

– Elszámolni való?

– Húsvétkor megvertek minket. És nem volt tisztességes. Kaspart csúnyán helyben hagyták.

– Készültem – sziszegte Kaspar. – Komolyan felkészültem.

– Helyes! – bólintott Timur. – Akkor hajrá a győzelemért.

A csapatban többen összecsapták a tenyerüket. Oliver is odatartotta a tenyerét.

– Most ez komoly? – nevetett fel Prudencia.

– A legkomolyabb. Élvezni fogod.

– Nem. Én menekülni fogok.

– Nem hiszem. Arra te nem vagy képes.

Az ellenfél csapat is a kezdőkör köré gyűlt. Előkerült valahonnan egy bíró.

– Kollégák! Fair küzdelmet kérek. A mérkőzés kétszer fél óra. Ha valaki szabálytalankodik, annak ára van.

– Persze! Mint tavaly – jegyezte meg Kaspar.

Prudencia a lelátó felé nézett. Maszkosok és diákok, szülők kiabáltak felé.

– Ez kicsit megalázó.

– Ha az is, élvezni fogod. Ez benne jó. Elfelejted, hogy hol vagy.

– Akkor is. Ezeknek… – intett a lelátó felé.

– Magunknak, Prudencia. Magunknak. Ne törődj velük. És ne izgulj. Belejössz. Lábad van, futni tudsz, egész héten futottál. Talán pont ezért eddzenek bennünket. Menni fog – mondta Oliver és átintett az ellenfél egyik játékosának, aki mosolyogva intett vissza neki. – Az pedig kifejezetten kellemes érzés, ha szurkolnak neked. Majd meglátod. Elfelejted, hogy kik ők, ha tapsolnak. Legalább most tapsolnak.

A bíró a két csapatkapitányhoz beszélt. Prudencia érezte, hogy ereiben megpezsdül a vér.

– Egyébként nem vagyunk túl sokan? Mintha úgy rémlene, hogy ezt a játékot tizenegyen játszák.

– Elég nagy a pálya és azért mi nem vagyunk futballisták. Csak a labdára koncentrálj. És lehetőleg legyél inkább elől.

– Miért?

– Mert úgy nem tudsz öngólt rúgni – kacsintott rá Oliver.

– Ez nem volt szép!

A játékot kezdő síp megszólalt és elszabadult a pokol.