19.35-kor jutott először eszembe, hogy élek

Eltelt egy nap és késő délután vettem először észre, hogy létezem. Lement a reggeli, megsétáltattam a kutyákat, meglátogattam egy barátomat a kórházban, ebédet főztem, utána aludtam egy keveset, másfél órára beszippantott az internet, kicsit idegeskedtem valamin, majd örültem, mert kiderült, hogy rosszul emlékeztem az egészre, aztán írtam valamit, megint megsétáltattam a kutyákat.

És eközben egyetlen egyszer sem vettem észre, hogy élek!!!

Az valahogy természetes volt, túl magától értetődő ahhoz, hogy külön figyeljek rá. De aztán 19.34-kor eszembe jutott: Létezem. Éreztem, hogy van testem, vannak gondolataim, hogy vagyok. Hirtelen úgy tűnt, hogy egész nap öntudatlan robotként viselkedtem. Fura, kissé félelmetes érzés, mint aki most merül felszínre a víz alól és jön rá, hogy eddig levegő nélkül próbált boldogulni. Vajon életem hány százalékát töltöm el úgy, hogy fel sem eszmélek önmagamra, csak csinálom, eszem, teszem, amit szoktam, végzem a teendőket, a kötelességeimet, a kedvenc dolgaimat? Rémisztő kérdés. Nem is nagyon tetszik. Felrémlett bennem egy jól ismert Zen történet, talán most jobban értem, mint régen.

Egy lovas veszett tempóban, nagy sietségben robog el a falu főutcáján.
– Hová vágtatsz? – kiabál utána egy falubeli.
A lovas visszakiabál: – Fogalmam sincs, a lovat kérdezd!