1.
Ottokár és Ancilla véletlenül találkoztak valami poros felületen. Ottokár éppen keresett valamit, amikor Ancilla ráírt, mert látta, hogy a férfi ott turkál mellette az adatbázisban. Ottokár meglepődve visszaírt. Egy kicsit beszélgettek. Ottokár elmesélte, hogy mindig is érdekelte az adatrégészet, Ancilla pedig biztosította Ottokárt afelől, hogy tőle sem esik távol az elfeledett adattárakban való kutakodás. Aztán Ottokár lecsatlakozott, és Ancilla napokig várta, hogy előbukkanjon a férfi, aki csak napok multán tűnt fel újra.
OT: Na, helló!
ANC: Szia!!! De jó. Megint itt?
OT: Igen. És te?
ANC: Szerinted?
OT: Ja, tényleg! Fura így gépelni.
ANC: Én szeretek. Retro.
OT: Ja. Igaz. És?
ANC: Semmi. Vártalak.
OT:….
ANC: Bocs!
OT: …
ANC: Jól vagy?
OT: „Vártam ezt én is / Régi adatok között / Virágot lelek”
ANC:…
OT:…
ANC: Ez egy haiku.
OT: Az bizony.
ANC: Gyönyörű!
És folytatták órákig, napokig. Nem érdekelte őket, hogy rákereshettek volna egymásra. Nem tették. Élvezték a szöveges világot, a szóvirágokat, szókerteket, szódzsungeleket. Kivirágzott körülöttük a művészet. Ancilla szabadverseket írt a férfinak, Ottokár pedig szonetteket a nőnek. Mindenféle stílusban. Nevettek. Persze szövegesen. És sírtak, fájdalmasan szép rímekkel.
OT: „Szavak – Gondolatok harmatcseppjei”
ANC: Ez szép!
OT: Ez monoku.
ANC: Az mi?
OT: Haiku forma, csak egysoros.
ANC: Gyönyörű!
OT: Aha.
És tovább beszélgettek. Hónapok teltek el. Elégiák szöktek szárba. Balladák, eposzok születtek. Habzsolták egymás szavait.
Fél év telt el, amikor Ancilla feltette a kérdést.
ANC: Mi lenne, ha az ábécé függönye mögűl kilépnék a testek színpadára?
OT: Találkozzunk?
ANC: Ezt mondtam, nem?
OT: De, csak meglepődtem.
ANC: És?
OT: „Félelem tört rám / szakadék fölött a Hold / ugrohatok-e?”
ANC: Ugorhatsz. Holnap 10-kor a Nagyhotel előtt?
OT:…
ANC: Halló!
OT: Rendben. Ott leszek.
ANC: Honnan ismerlek meg?
OT: Haiku lesz nálam.
ANC: Remek.
2.
Bár esőre állt, de az ég még nem volt annyira elkeseredve.
Ancilla az utca túloldaláról leste a hotel bejáratát. Nem akart elsőként érkezni, pedig már tíz perce a környéken kóborolt. Végül behúzódott egy kapualjba, ahonnan jól rálátott a forgóajtóra. Nyilván nem onnan kerül majd elő Ottokár, de hogy ott fog letáborozni az valószínű.
Pontosan tíz órát mutatott Ancilla percomja, mikor megjelent a férfi, és ő azonnal tudta, hogy a kocka el van vetve. A srác harminc méterről is tetszett neki. A verseit pedig már jó ismerte. Kibújt a kapualj takarásából és átsietett az úttesten.
Ottokár már messziről vigyorgott rá. Akkor ő sem lehet annyira ronda a férfi szemében.
Megálltak egymás előtt és egy ideig nem beszéltek.
Most a szemeken volt a sor.
Végül Ottokár szólalt meg elsőként.
– Szép vagy.
– Te is.
– De biztos te vagy az?
– Ja. Én vagyok! Hol a haikum?
– Ja! Tényleg! Várjál!
Ottokár elővette percomját és diktálni kezdett: – ChatGPT! Egy haikut kérek a találkozásról egy ismereten nővel.
Vártak.
– Hányas verzió? – kérdezte Ancilla.
– Tizenötös.
– Az jó. Az enyém csak tizennégyes.
Ottokár várt, de semmi sem történt.
– Hát, ez nem csinálja. Talán lefagytam.
– Mindegy. Tetszel.
– Ja. Te is nekem. Eszünk?
– Ja.
– Ja.
*
Április 17. Haiku nap
(A történetben szereplő haikuk nem generáltak, vagyis igen, az agyam generálta őket :))
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!