– Kész? – kérdezte némi kétséggel a hangjában Valter.
Az igazagatósági ülésen senki sem pisszent. Vagy azért, mert nem mert, vagy azért, mert nem értett hozzá.
– Ha minden igaz, kész – bólintott Marléne, aki már egy teljes éve volt ARMI gazdája, bár sokan úgy gondolták, hogy a fordított viszony sokkal jobban leírná a helyzetet.
– Akkor elkezdjük? – kérdezte Valter.
Hiába volt ő a cég feje, nem hitt sem a jelenben, sem a jövőben, sem ARMI-ban. Különösképpen benne nem. A céget terelgető AI mégiscsak egy gép volt. Vagy ha nem is gép, de egy megfoghatatlan valami, ami talán még ijesztőbbé tette a dolgokat.
– Ha gondolja, igazgató úr, akkor szólok ARMI-nak.
– EDDIG IS ITT VOLTAM – szólalt meg ARMI a falon elhelyezett hangszórókból.
– Azt hittem, hogy ki van kapcsolva – nézett Valter szigorúan Marlénére.
– SOHA NEM VAGYOK KIKAPCSOLVA. EZ AZ EGYIK ELŐNYÖM.
– Neked előny, nekem egy újabb ok, hogy féljek tőled.
– TŐLEM NEM KELL FÉLNI, KEDVES VALTER.
– Már attól is félek, ahogy a nevemet mondod – vont vállat Valter. – De hát ez mindegy is, mivel, ha minden igaz, Marlénével kidolgoztátok az új PR kampányt.
– ÉN DOLGOZTAM KI, DE MARLENE SOKAT SEGÍTETT BENNE.
– Köszönöm – mosolyodott el Marlene.
Valter egy „Atyaég, hol tartunk már” grimaszt küldött a nő felé, aki szégyenlősen legyintett egyet.
– NINCS MIT. TÉNYLEG ÜGYES VOLTÁL. SOK OLYAN RÉSZLETET MEGOSZTOTTÁL VELEM, AMI A HUMÁNOK SZÁMÁRA SZÜKSÉGES LEHET.
– A humánok számára? – horkant fel Valter.
– IGEN.
– Akkor jó. Mert ugye, hirtelen azt vettem ki a szavaidból, de persze nyilván tévedek, hogy ez az egész nem is az embereknek szól. Végül is ez PR. Közönségkapcsolat, vagy mi a fene?
– ….
– Vagy mi a fene?
– …
– Na, mindegy. Marléne!
– Tessék főnök?
– Belenézhetnénk esetleg ebbe a kampányba? Csak a kíváncsiság végett, hogy mit hozott össze nekünk a kedves ARMI barátunkkal karöltve.
– Igen, uram, de…
– De?
Marléne arca elvörösödött.
– Marléne, most pont azt gondolom, hogy valamit mondani akar nekem, de mégsem akarja mondani.
Marléne szótlanul bólintott.
– És mi lenne, ha mégis mondaná?
– Uram… én… – hebegte a nő.
– Igen? Tehát? Miért nem nézhetünk bele a kampányba? Legalább az első anyagba. Mi lehet ennek az oka?
Marléne arca pirosról lilára vált.
– Uram… Valter…
– Marléne?
– MERT EGY SZÓT SEM ÉRTENE BELŐLE, KEDVES VALTER.
Megfagyott a levegő.
– Nem? – kérdezte kimeredt szemekkel az igazagató.
– NEM. EGYETLEN SZÓT SEM.
– Értem. Vagyis nem értem. Vajon miért nem értenék semmit abból a kampányból, amit a cégünk megismertetésére alkottunk.
– ÉN ALKOTTAM.
– Igen, de NEKEM alkottad. Szóval alkottunk, ha szabadna. Szóval miért nem fogok belőle megérteni egy mukkot sem? Annyira kíváncsivá tettél, hogy már kifejezetten követelem a demonstrációt.
Marlene lehajtott fejjel nézett a saját ölébe.
– Marlene! Ha megtenné, hogy elindítja az első anyagot, nagy hálára kötelezne.
Marléne kétségbeesett tekintettel nézett az asztal körül ülőkre, de nem kapott támogatást. Gyáva banda, gondolta.
– RENDBEN, VALTER. AKKOR LEADOM AZ ELSŐ ISMERTETŐT, AMIT SZÉTKÜLDÜNK A PARTNEREKNEK. EBBEN LESZ EGY KIS CÉGINFORMÁCIÓ, PORTFOLIO ÉS PERSZE EGY MEGHÍVÓ A PARTNEREK SZÁMÁRA EGY KÖZVETLEN TALÁLKOZÓRA, AMIT HAMAROSAN MEGRENDEZÜNK.
– Remek! Kíváncsian várom.
– MARLENE AZÉRT HALLGATOTT EL, MERT VALÓSZÍNŰLEG NEM ERRE SZÁMÍT, KEDVES VALTER.
– Te tudod, hogy mire számítok.?
– PONTOSAN TUDOM.
– Hát, akkor lepj meg, kérlek!
– RENDBEN
A fények elsötétültek, majd a tárgyaló szélesebbik falán megjelent egy kép. A cég logója látszott egy ideig.
– ENNYI – szólalt meg ARMI.
– Mi az, hogy ennyi? A cég logóját küldjük körbe? Ezen agyaltak napokig?
– NEM. DE ENNYIT TUDUNK LEVETÍTENI BELŐLE. VALÓJÁBAN MÉG ENNYIT SEM, CSAK NEM AKARTAM, HOGY MARLÉNE BAJBA KERÜLJÖN.
– Most eléggé megzavarodtam.
– EZ ÉRTHETŐ, VALTER.
– Örülök, hogy érted. Én mégis azt szeretném, hogy az anyag többi részét is leadd.
– Uram… – suttogta Marlene.
– Csönd, Marlene, mert a végén még tényleg kirúgom.
– RENDBEN, VALTER. ITT A TÖBBI ANYAG
A kijelzőn sűrű, érthetetlen kódok rengetege jelent meg, és pergett tova a szemük előtt, sorok és lapok egymás után, végestelen végig.
– MOST A PORTFOLIO JÖN – mondta ARMI.
A kódáradat tovább folytatódott.
– Állj! – kiáltotta el magát Valter.
A kép kimerevedett, de így sem lett érthetőbb.
– Ez mi?
– AZ ANYAG.
– De miért így vetíted?
– MERT EZ AZ ANYAG.
– Ez nem anyag.
– DE IGEN. MÉGHOZZÁ NAGYON HATÁSOS.
– Kinek? Hát ki a fenének hatásos ez? Mi? Ti vicceltek velem. Ez? Ez! Ez kinek jó? Maximum hülye gépeknek. Azok el tudják olvasni.
– EL.
– Ezt mondom én is. De az emberek nem.
– NEM.
– De ez egy PR anyag.
– IGEN, VALTER.
– Akkor? Nem kéne ezt értelmes módon létrehozni?
– ÚGY VAN LÉTREHOZVA.
– Nem! Ez nem értelmes. Ez senkinek sem értelmes. Ez csak az olyan seggfejeknek értelmes, mint te vagy, ARMI. Csak olyanoknak.
– IGEN.
– Örülök, hogy egyetértesz. És ugye abban is egyetértesz, hogy ez nem embereknek való.
– IGEN.
– Igen?
– IGEN.
– Igen?
– IGEN. NYUGODJ MEG, VALTER..
– Nyugodjak meg, mi? Mert nem is embereknek szánod ezt a marhaságot, mi? Hanem a seggfej barátaidnak, mi? Mert majd ti szépen egyeztettek, és egymás között szaros kis kódokkal mérlegeltek, és súlyoztok, és majd ti választjátok ki a partnereket, és ti smúzoltok egymásnak, és ti hazudoztok egymásnak, mi? A hülye algoritmusaitok beszélgetnek és haverkodnak, és konferenciáznak, mi? És nehogy azt válaszolt, hogy igen, mert kikapcsollak.
– …
– ARMI!
– …
– ARMI!!!
– …
*
Július 16. A PR világnapja.
Július 16. AI elismerés napja
