Utolsó palack a Holdon (december 7.)

Leültek a pincében. A lakli kutya egy ideig álldogált mellettük, aztán megunta a dolgot és nagy szusszanással leheveredett a pad mellé.
Semmi sem mozdult.
– Kinyitom, jó? – kérdezte a borász.
A két fiú egyszerre bólintott. Mindig is kemény volt az öreg, de ez őket is meglepte.
A palack borostyán fényben csillogott. Csak két gyertya égett. Az öreg lekapcsolta a pince világítását, pedig soha nem volt egy szentimentális alkat.
– Az utolsó – mosolyodott el halványan.
Töltött.
– Az utolsó – mondta újra.
Tudták a fiúk. Azt nem, hogy mikor, de hogy eljön egyszer a nap, abban biztosak voltak.
A pince negyven éve volt az övék. Hordók sorakoztak a fal mellett. A közeli ágig eljutott még a gyertya fénye. Hosszú sorban vastag penész alatt évtizedes palackok hevertek egymáson, mint valami bor-barikád.
Az öreg sóhajtott. A papa bora. Negyven évvel ezelőtt ez volt az első termésük. A palackozás után két évvel a papa elment, és úgy hagyta rá a szőlőt, a pincét, ezt az egész életet, mint valami átkos csodát: Nekem mennem kell, csináld tovább, ahogy tudod. De ő nem tudta sehogy. A szőlő egy növény. Ez volt minden, amit ebből az életből ismert. Innen kezdte.
A szőlő egy növény.
Évek alatt tanulta meg, hogy a szőlő egy szívós, nemes, kemény, kegyetlenül akaratos, okos növény. És megtanulta, hogy a bor valójában nem ital, hanem a szőlő metamorfózisa, a szőlő pedig a talaj, az eső, a gomba, a seregély, a gyom, a kapa, a nap, különösen a nap metamorfózisa, és mindezek nagyobb hatások és folyamatok metamorfózisai. És megtanulta, hogy ebben a láncolatban az ember csak egy apró, bár tudatos mozzanat, mely létével módosítja, de alapjában véve nem változtatja meg a dolgok menetét.
Minden évben kinyitott egy palackot. A bor (aszú lévén) egyre csak nemesedett, ahogy ő is nemesedett a folyamatban. Nem készakarva: egyszerűen csak megtörtént. A palackok pedig csak fogytak, és végül eljött ez a nap. Az utolsó palack napja.
Tíz palackkal ezelőtt fogadta meg, hogy ezt a bort hárman isszák majd meg. Három poharat tölt meg, és elmondja azt, amit el kell mondania. Nem akarta ezt. Készült rá, de nem akarta, hogy eljöjjön ez a perc. Csakhogy a percek nem szoktak elmaradni, ahogy a szüret sem marad el soha. Előbb-utóbb hazajön a szőlő, hogy új bor legyen belőle.
Felsorakoztatta a poharakat, és kinyitotta a palackot. Ezzel a kocka el volt vetve. A beszéd megtörténik, az ismeretlen szélesre tárja kapuit a jelen előtt.
– 1972 december 7-én indult útjára az Apolló 17. Tudtátok?
A két fiún jól látszott a megdöbbenés, pedig csak gyertyaláng világította meg arcukat.
– Mi volt hetvenkettőben? – kérdezte az idősebbik.
– Most mondtam. Útjára indult az Apolló 17. Az utolsó űrhajó, ami embert vitt a Holdra. Azóta nem járt ott senki. Eugene Cernan volt az utolsó ember az emberiségből, aki a Hold felszínén állt. Senki sem ismeri a nevét.
– Apa, jól vagy? – kérdezte a fiatalabbik.
– Persze.
– Akkor mi ez az űrutazásos nosztalgia?
– Elgondolkodtam. Tudjátok, az emberiség olyan, mint a szőlő. Folyton nő. Nem akarja, de csinálja. Törekszik. Megy előre. Vannak szőlők, akik tíz-tizenöt méterre fúrják le magukat a sziklák repedéseibe, hogy megéljenek. A szőlő szívós. Minden évben nőni akar. Gyümölcsöt akar hozni, történjen bármi. Egyszerűen bele van kódolva, hogy tegye a dolgát, hogy éljen és gyarapodjon. Na. Az emberiség is pont ilyen. Ahogy a szőlőt nem érdekli a lisztharmat, az árvíz, az ezer fokos kánikula, így is megpróbál termés hozni, úgy az emberiséget sem csapja agyon a földrengés, a járvány, a háború. Az is megy előre. Gyarapszik, mert belé is be van oltva, hogy ez a dolga. Nem tehet mást, csinálja. Ezért jutott el a Holdra is. Felnézett és érezte, hogy oda is fel kell nőnie. Persze, tervezett és fabrikált és számolt, de azt néhány ember csinálta csupán. És persze csak néhány ember tette a lábát a Holdra. Összesen tizenketten jártak ott. Az semmi. De mégis azt mondjuk, érezzük, tudjuk, hogy az emberiség járt ott. A szőlőnél is ez van. A szemek számítanak, és a fürtök számítanak, azokból lesz a bor, de mégis a szőlő adja aztán oda a borát. És nem a szemekről nevezzük el majd a palackot, hanem a dűlőről.
– Igyunk!
A két fiú szó nélkül nyúlt a pohárért. Ismerték az apjukat, és ismerték a bort. Tudták, hogy mit éreznek. Negyven éves aszú terült el a nyelvükön. Mélységes csöndben ízlelték az utolsó palackot. A kutya elaludt mellettük. Amikor a három üres pohár visszatért egymás mellé az asztalra az öreg újra töltött.
– Az ember egy dologban különbözik a szőlőtől. Ez az átka és a szerencséje is. A szőlő ugyanis nem tudja, hogy mit tesz. Nincs tisztában azzal, hogy milyen mélyre nyúlnak a gyökerei. Fogalma sincs, hogy milyen bort adott tizennégyben. Ő csak küzdött az esővel, a nappal, aztán megint az esővel, és adta, amit tudott. De az ember tisztában van vele! Minden egyes erőfeszítésével tisztában van. Emlékszik arra, hogy merre törekszik, és tudja, ha nem érte el a célját. Azt is tudja, hogy még mennyit kell dolgoznia, hogy elérje, és azt is tudja, ha megérkezett. Tisztában van azzal, hogy mit épített fel. Az emberiség tudja, hogy egyszer volt a Holdon, és ezért önmagát már a Holdhoz méri. És soha nem akarja alább adni, mert tudja, hogy hol van a fent és hol volt a lent. És ha visszatekint, akkor büszke magára. Persze szégyenkezik is, de közben büszke. Egy szőlő soha nem néz vissza és soha nem büszke. Ő csak van. De az emberiség és benne az emberek büszkék. Eddig jutottunk, ezek vagyunk, és oda, igen, oda törekszünk. És amikor a semmiből valamit csinálunk, amikor létrát emelünk a Holdig, akkor az jár a fejünkben, hogy mi vagyunk azok a szőlőszemek, kacsok és gyökerek, akik a nagy szőlő nevében eljutottak valameddig. Büszkék arra, amit tettek, amit létrehoztak, mert valahol belül érezzük, hogy az alkotásunk egyben az emberiség alkotása is. Igyunk! – mondta az öreg.
Ittak.
Az öreg kitöltötte az utolsó poharakat is.
– Az Apolló 17 legénysége hazaindulásuk előtt egy plakettet hagyott a Hold felszínén, melyen ez a szöveg állt.
Ekkor az öreg farmerjának farzsebéből egy papírdarabot vett elő. Széthajtogatta, majd a gyertya fénye felé fordulva olvasni kezdett: – „Itt ért véget az emberiség első holdfelfedező útja Kr. u. 1972 decemberében. Talán a béke, amellyel érkeztünk, tükröződni fog az egész emberiség életében”. Aztán mielőtt felszálltak volna a holdkompra Cernan még egy mondattal búcsúzott el a Holdól az emberiség nevében. A mondat így szól: “Bob, itt Gene, és még itt vagyok a felszínen; és ahogy megteszem az emberiség utolsó lépését innen, hogy hazamenjek, és kis idő múlva visszatérjünk – remélem, nem túl soká következik ez el –, szeretnék mondani valamit, amit talán a történelem is feljegyez. Ami ma Amerika kihívása, azt a jövő az ember sorsává kovácsolja majd holnapra. És ahogy mi elhagyjuk a Holdat Taurus Littrow-nál, elhagyjuk, ahogy érkeztünk, és Isten akaratának megfelelően visszatérünk, békében és az egész emberiség reményével. Az Apollo–17 legénységének jókívánsága.”
Az öreg összehajtotta a papírt és eltette.
Aztán megtörölte a szemét.
– Srácok! Én elértem a Holdamat, és hamarosan hazamegyek. Még nem holnap, de azért nem is nagyon sokára. De a Holdam ott marad. Út is van hozzá. Én tapostam. Büszke is vagyok rá, de ez minden, amit tehetek. Hogy ki és mikor lép rá…? Igyunk!
Ittak.
Az utolsó palack ezzel kiürült.
*
Ma (december 7-én) indult útjára 1972-ben az Apolló 17.
És szombaton egy borásznál voltunk látogatóban, aki nem közeli barátunk, de boldog volnék, ha az volna.
A kettőből pedig ez lett.