Romeo és Júlia (vágatlan verzió)

Átvágott a sikátoron, ahol megint büdös volt. Ott mindig büdös van. Kiért a térre. A kút körül már megint valami csetepaté zajlott. Képtelenek nem megkéselni egymást. Mintha ez valami sport lenne, csak neki nem szóltak.
Julia erkélye már látszott. Ha szorosan a falhoz lapul, akkor nem fogja észrevenni, mint ahogy tegnap és tegnapelőtt és az előtt sem vette észre. A lány már kint állt. Azért az nagy mázli, hogy nem bent beszél magában, hanem az erkélyen nyöszörög. Persze a dada kihallgatná, szóval érthető a dolog.
Belelépett egy pocsolyába és visszanyomott egy méretes káromkodást. A mai este sem lesz túl kellemes, ha vizes cipőben kell álldogálnia az erkély alatt. A szemközti szatócs már így is hülyének nézi. De hát, ha imádja azt a lányt? A hangját, a mosolyát, nyakának kecses ívét. Az egészet, úgy ahogy van.
És azt is imádja, ahogy szenveleg. Persze ő is tud szenvelegni. Kipróbálta otthon és ment, de nem olyan jól, mint Juliának.
De csitt!
Kezdi a nő.
Ja, nem. Csak köhécsel. Meg ne fázzon! Ma egészen hideg van szeptemberhez képest. Tegnap jó idő volt, és ő majdnem fél órán át hallgathatta Julia sóhajtozását. Imádta. Ahogy az a lány sóhajtozni tud! Persze voltak benne idegesítő motívumok. Nyilván voltak. És ő majdnem kiugrott az erkély alól, hogy „Hé, te lány, hát majd teszünk róla, hogy ne így legyen!”, de aztán nem ugrott ki. Mert ha csak úgy ígérget nyakra-főre, az nem old meg semmit. Tenni kell, és akkor kiugrani. Az már valami! De ő nem csak olyan ázottlábú, leselkedős hősszerelmes. Nem. Ő igazi szerelmes, aki képes kiszűrni az imádott nő nyünnyögéséből, hogy mi is a lényeg, és képes cselekedni, és amikor cselekedett, akkor, na, akkor igen, akkor kiáll az erkély elé és felszól a lánynak, nőnek, szóval Juliának, hogy kérem a dolog meg van oldva.
A falnak dőlt és levette a cipőjét. Átázott. Mindegy. Tegnap is így ment haza és nem volt semmi. Se egy tüsszentés, se egy kis orrdugulás. Ha holnap is jön hallgatódzni, akkor kikerüli a pocsolyát. Az már biztos. Ennyire nem lehet hülye, hogy három nap egymás után belelép, holott egy hete nem esett… Na, várjunk csak! Egy hete? Akkor… Ó, a francba…
De hallga! Julia durálja magát.
Ahogy sóhajtozik, imádni való. Mennyei hangok. Éteri kerubok halk nyöszörgése. Minő csoda lenne erre aludni és kelni, míg világ a világ? Hát mondjuk, ha mindig nyöszörögne, akkor persze nem, de most igencsak szépnek tűnnek ezek a hangok.
Ó, igen, már hangicsál!
És már megint azt. Igen, már megint azt!
„– Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?”
Na, ez az! Ezért veszekedett tegnap otthon több órán át. Ezért szidta az anyja úgy, mintha a szomszéd lenne. Hülyének nézték, de ő kitartott, mert ez a lány megéri, ez a nő egy istennő és Juliának szava parancs. Na, ezért megérte, hogy hülyének nézzék a haverok is. Megérte!
„– Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?”
– Na, cica, figyelj! – lépett ki az erkély takarásából. Tök sötét volt. A lány talán látta, de inkább nem.
– Többé nem Romeo vagyok,
Elintéztem neked, drága lény.
Új nevem van Veronán innen s túl.
Hívjál csak Robertonak ezentúl.
Julia nyelt egyet és mintha nem hallotta volna, amit hallott, folytatta a csodálatos szenvelgést.
– Ó szerelmem, a lényeget nem teljesen fogtad fel.
Úgy értettem, hogy
„Tagadd meg az ATYÁD, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek CAPULET én se többé.”
– Ja, úúúgy… Aha. Most vajon „Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?” – hümmögött a tök sötétben.
De Julia nem várt. Folytatta édesen, mint egy elbűvölően nyavalygó kerub.
„Csak a neved ellenségem, csak az: –
Te önmagad vagy és nem MONTAGUE…”
A többi meg történelem.
*
eredeti részeket fordította: Kosztolányi Dezső
A többi meg szót sem érdemel.