Szellőke eltűnt

Egyetlenegyet nem tudott: merre van Szellőke. Már megint. Sejtette ugyan, de nem tudta. Ha nyilvánvaló lett volna, vagy látja lelki szemei előtt, akkor nem csinált volna ekkora hűhót belőle, de így? Szellőke ugyanis néha eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Időnként voltak előjelek, de a legtöbbször csak köddé vált, mintha ott sem lett volna: elnyelte őt a tér egy csukódó szelete.

Utálta Szellőke ezen tulajdonságát. Bezzeg ő soha nem tűnt el. Bocs, egyszer igen, és attól Szellőke úgy kikészült, hogy hetekig mást sem hallott tőle. Amit kapott érte, azt nem tette zsebre. Hogyan tehet ilyet, mit képzel, meg a többi. Ám Szellőke szinte napi rendszerességgel vált semmivé, mint valami hiperaktív szellem. És soha nem kért bocsánatot. Vagy ha igen, akkor azt olyan természetességgel tette, mintha joga lett volna lelépni. Pedig nem volt. Ebben már az elején megegyeztek, csak Szellőke tett a megállapodásukra.

Amikor Szellőke elszivárgott ebből a realitásból, nem volt mit tenni, várt. Többnyire ugyanazon a helyen jelent meg újra, így nem volt értelme keresni. A legrosszabb azonban nem az volt, hogy köddé vált, hanem az, hogy lényének egy kis darabja lenyomatként ott maradt a tudatában, miközben Szellőke maga sehol sem volt. Ez azt eredményezte, hogy bármerre nézett Szellőkét látta anélkül, hogy valóban látta volna. Ez maga volt a kínszenvedés. Hiszen mi lesz, ha Szellőke örökre eltűnik abban a másik dimenzióban? Eltéved vagy elnyeli egy időörvény? Mi lesz, ha Szellőke nem tér vissza? Ott marad a nyoma, de a nyom csak emlékeztető, nem a valóság. Hírnök, hír nélkül.

Várt.

És újra csak várt.

Az idősíkok kegyetlenek.

Az univerzum is kegyetlen.

Várj! Jön!

Nem. Fenébe!

A téridő megdermedt.

Valószínűleg itt a vég.

Szellőke szelleme kísért Szellőke nélkül.

Szellőke!

Szellőke!

Szellőke!

Igen!

Az életnek van értelme,

és:

Szellőke az.