ELLESZ

ELLESZ (Első és Legfontosabb Szerep) CSOPORT

Mauricio felröhögött.

– Mau, ne! – szólalt meg Fanni.

– Hát, ezt azért jobban átgondolhatták volna.

A kijelző képet váltott, és megjelent rajta egy férfi. Makulátlan, sima arc volt. Mauricio szerint generált pofa lehetett, de azért erre nem mert volna mérget venni. Van az a pénz, amennyiért így tud kinézni az ember. És a tengerparti napsütés is jót tesz a bőrnek.

– Hölgyem, uram! Én vagyok a programvezetőjük – mosolyodott el a férfi.

Vonásai sejtelmesen lágyra nyúltak, és ettől még Mauricioban is éledezni kezdtek a bizalom halvány csírái.

Fanni egy mosoly társaságában biccentett.

– Örülök, hogy végre eljött a döntés ideje, és jól választottak.

– Elnézést, de még nem választottuk. Most még csak érdeklődünk – szólt közbe Mauricio.

– Hogyne! Természetesen – válaszolta a férfi. Nem zökkent ki egyetlen másodpercre sem. – A lényeg, hogy itt vannak az ELLESZ-ben. Elsőként az urat kérdezném, ha lehet.

Fanni újra biccentett. Úgy bámult a képernyőre, mintha megbűvölték volna.

– A jelentkezési űrlapjukon látom, hogy önök, nagyon helyesen, gyermeket szeretnének.

– Igen – válaszolt Mauricio. – Egyet.

A férfi talányosra húzta fel szemöldökét, és úgy válaszolt: – De akkor minek a program?

Fanni és Mauricio érteltlenül bámult a képernyőre.

– Uram! Az ELLESZ három gyermek fölött vesz fel tagokat, de valójában nyolc fölött teljesedik ki igazán.

– Nyolc gyerek? – hördült fel Mauricio.

– Az nem sok. Számos olyan tagunk van, akik tíznél több gyermekkel is rendelkeznek. Ott már döbbenetes juttatásokra számíthat. Nem csoda, hogy annyian választják. Én azt javaslom, hogy az előirányzott terv legyen mondjuk hat csemete. Átlagos szám és középkategóriás juttatásokkal jár.

– Hat? A hat is sok, nem?

– Uram, mihez képest? – kérdezett vissza a férfi. Arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Az egyhez képest.

– Ahhoz persze sok, de a társadalmi jelentőségéhez képest semmi. Ne feledje, hogy a kedves neje egy nő.

– Ez majdnem kiment a fejemből – húzta hamis mosolyra száját Mauricio. Kisvártatva combján érezte Fanni szorítását.

– Ugye? És mint nő, méhe van – folytatta a programvezető.

– Ez is stimmel. Maga döbbenetesen logikus egy ember.

A férfi szeme sem rezzent. Talán mégis generált kép az egész.

Fanni kérlelő tekintettel nézett férjére.

Mauricio elhallgatott.

– Nos. Mint az előbb említettük, az ön felesége nő.

– Fanni. Fanninak hívják – sziszegte Mauricio.

– Legyen most még csak feleség. Ki is kell érdemelni azt a nevet, nem igaz? Tehát. Az ön felesége egy méhhel rendelkező organizmus. Azért fogalmazok ilyen hidegen, hogy éreztessem az ELLESZ jelentőségét. Ugyanis a szerv, melyet magáénak tudhat egy csodálatos dolog. Abból jönnek létre az emberi lények. Ezt nevezzük születésnek. Ebből táplálkozik a faj, és a fajból álló közösségek sokasága, így a mi közösségünké is. Ha a kedves felesége, pontosabban a méhe nem létezne, akkor az emberi faj nagyjából hatvan éven belül kipusztulna. Vége, nincs tovább. A szülés képessége tehát nem csupán fontos, de a társadalmunk és fajunk szempontjából a legfontosabb képesség a világon. Minden egyéb csak ez után történik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ön felesége a születés legfőbb fizikai feltétele, a szülés pedig a hölgy legfőbb funkciója.

– Funkció?! – hördült fel Mauricio.

– Mau! – bökte ki szűken férje nevét Fanni.

– Ebben egyetértünk, ugye? – kérdezte a férfi.

Csak Fanni biccentett.

– Ez csodás! Én már érzem, hogy hamarosan egy új ELLESZ taggal lesz gazdagabb a társaság. Hogy tovább vigyem a logikai levezetést, az ön felesége akkor igazi nő – hiszen nőknek nevezzük fajunk azon tagjait, akik méhhel rendelkeznek –, ha beteljesíti legfőbb funkcióját. Magyarán szül. Ez eddig elfogadható?

– A feleségem nem egy funkció.

– Dehogynem. Ön is az. Elvégzi a társadalom által magára rótt bizonyos feladatokat, tehát a társadalmunk számára ön egy funkciót tölt be. Ezért kapja a fizetését, és ezért tartja meg sorai között magát a társadalom. Ha nem töltené be funkcióját, akkor a társadalom le is mondana magáról. Itt nem érdemes irodalmiaskodni és szépíteni a dolgokat. Tényekről beszélünk. A fajunk kétnemű. Férfiakból és nőkből áll. Mindketten társadalmi funkciókat töltenek be. A férfi főként munkájával adhat valamit hozzá a közhöz. Viszont az előbb megállapításra került, hogy társadalmi szempontból az ön feleségének legfőbb funkciója a szülés, mert hamarosan nem is lenne társadalom, ha ezt a funkciót nem teljesítené. Ezért van az, hogy ez a funkció lesz leginkább elismerve… mármint nála. Minden egyéb csak ez után következik.

– Álljon meg egy pillanatra! – vágott közbe Mauricio. – Azt mondja, hogy a feleségem bár iskolákat végzett, értelmes, gondolkodó ember, de a legfontosabb feladata a szülés?

– Látom, egy srófra jár az agyunk, uram. Így van!

– De nincs így. A feleségem értelmes ember. Ezer más módon lehet hasznos tagja a társadalomnak.

– Értelemből nincs hiány. Vagyis van, de az nem nemhez kötött. Okos nő, okos férfi, kit érdekel a nem? Valójában sokkal jobban járnánk, ha a felesége egy kicsit buta lenne. Azok jobban szülnek a statisztikák szerint, mert egy buta nőnek több férfi tetszik, mint egy okosnak. Az okosok válógatósak, és így a legfőbb funkció veszélyben van. Az ész nem nemfüggő, de komoly hátrányt is jelenthet.

– Ezt hogy érti? – nyelt nagyot Mauricio. Úgy érezte magát, mintha egy lidércnyomásba csöppent volna.

– Tudja, az iskolákat nemre való tekintet nélkül is el lehet végezni. Mindenki lehet okos, de méhe nem mindenkinek van. A funkciók, uram a funkciók sorrendiségét felejti el. Ha ön elvégez egy egyetemet, majd szakember lesz, majd akár professzor, aki a következő generációkat oktatja a tudásra, akkor mindezt szaporítószervek nélkül teszi. Érti? Maga férfi, nem tud kihordani egy gyereket, nyilván más fő funkciót kell keresnie. De egy nő? Lehet a legokosabb ember az egész társadalomban, mégis ott van benne a bölcső, mely minden egyéb funkciót megelőz, és ha nem használja ki azt a szervet, akkor a társadalmilag legfontosabb funkcióját nem teljesíti. Érti? Ez a lényeg. Egy nő lehet okos, de lehet helyette okos a férfi is. Sőt, legyen is. Ellenben egy nő szülhet gyermeket is, társadalmunk következő generációját, és ezt a szerepet nem veheti át a férfi. Tehát. A társadalmi hasznosság tekintetében a helyzet az, hogy a bőven elég, ha a nő szül. Nem kell neki ész, mert azt át lehet venni…

– És ha van neki? – kiáltotta Maurucio.

– Akkor együtt örülünk. Az ember nem állat. Tiszteljük és szeretjük a nőket, csak a helyén kezeljük a funkciókat. Nyilván érti, hogy miről van szó. A legnagyobb tisztelettel beszélek a feleségéről, hiszen olyan dologra képes, amire mi, férfiak soha nem leszünk. Az ön felesége egy kincs.

– Fanni! Fanninak hívják! – üvöltötte Mauricio.

– Uram! Pontosan tudom, hogy milyen felizgató élmény ilyen sok információt feldolgozni, de próbáljon meg megnyugodni.

– Mau, nyugi! – tette kezét férje karjára Fanni.

– De hogy nyugodjak már meg? Ez semmibe vesz téged! Egy szervnek tart!

– Ez nem igaz, uram! Az ön felesége szent. Az élet szentsége lakozik benne. Azonban mégis igazat kell adnom önnek. Amennyiben a felesége lemond a legfőbb funkciójáról, úgy önként válik a társadalom másodrangú tagjává.

– Mi van? – rázta meg fejét értetlenül Mauricio.

– Amennyiben az ön felesége nem akar szülni, vagy csak maximum egy-két gyerekkel akarja megáldani társadalmunkat, úgy nem érdemli meg, hogy a társadalom teljes jogú tagja legyen. Ezt nyilván ön is belátja. Vegyünk egy példát. Maga hogy tekintene egy versenyautóra, amit bútorszállításra használnak? Nyilván nem venné komolyan. Sajnálná, talán egy könnycseppet is ejtene érte, de nem tekintené annak, ami. Azt akarná, hogy dobja le magáról a kredenceket és fikuszokat, és vágtasson vissza a versenypályára. Ugye ez akarná?

– Igen – biccentett zavartan Mauricio.

– Látja! És mit mondana, ha az autó azt válaszolná, hogy nem, ő továbbra is bútorokat szeretne cipelni a hátán? Hát nem legyintene? Nem azt mondaná, hogy akkor maga nem érdemli meg a törődést, a benzint, az odafigyelést? Persze, hogy ezt mondaná. Lemondana arról a kocsiról. Így van ez azokkal a nőkkel is, akik nem azt akarják beteljesíteni, ami a céljuk. Nem érnek annyit. Még akkor sem, ha közben szeretjük őket. Sőt, szeretetből nézzük le őket kicsit, nem igaz? Hátha a rosszalló pillantások a helyes útra terelik majd szegény eltévedt párákat. És ez így helyes. Ha tetszik, ha nem. Nem én alkottam a biológiánkat.

– Ez így nem helyes – rázta fejét Mauricio.

– Meg tudná mondani, hogy miért?

– Mert ők emberek.

– Ezt senki sem tagadja.

– És saját céljaik, vágyaik vannak.

– De mi lehet nagyobb vágya egy versenyautónak, mint a versenypálya? Ne feledje: a legfőbb funkció nem változott. Márpedig az nem mást, mint amit csak ők tudnak beteljesíteni. Minden olyan dolog, amely eltántorítja őket a legfőbb céltól, az akadálynak tekinthető. Nemdebár? Vegyük például a hibás, félrevivő ambíciókat. Jó az nekik? Segíti a társadalmat, a legnagyobb funkciót, a summum officiumot? Nem. Tehát kellenek vagy sem? Nem. Az a sok tanulás csak elviszi a fejüket a lényegről. Belezavarodnak a világba és olyan céljaik lesznek, amit egy férfi is gond nélkül be tudna teljesíteni. Az ön feleségével is az lehet a gond, hogy túl sokat gondolkodik más dolgokról. Két gyerek? Egy egészéges méhhel? Micsoda pazarlás! Mintha Ferrarival vállana a belvárosban pizzafutár munkát. Nem uram. Ez nem kell. És a kedves felesége is csak belebonyolódik a világ dolgaiba ahelyett, hogy kristálytisztán lebegne szeme előtt a feladat, melyet csak ő, egyedül, kizárólag csak ő képes elvégezni. Én tudom, számtalan példát láttam már erre. Egy ilyen nőnek, mint a magáé, aki évekig, sőt, évtizedekig gondolatokkal tömte a fejét, szülni kell. Legalább hatot. Hat után garantálom, hogy kitisztul a feje, dolgoznak majd a hormonok, a kötelességtudat, a rutin, és minden rendben lesz. A társadalom végre elismeri az érdemeit. Versenyautóként kezeljük majd a kedves nejét. Támogatást kap majd szinte mindenre. És mindenki boldog. A férfiak is, akik az alantas érvényesülős, gondolkodós feladatokat kapják, azok lesznek. Ehhez csak alá kell írniuk digitálisan ezt az ívet…

– És a túlnépesedés – vágott közbe Mauricio. – Azzal mi van?

– Milyen túlnépesedés? – kérdezett vissza mosolyogva a programvezető.

– Mintha arról lenne szó, hogy túl sokan vagyunk ezen a bolygón. Ez zúg a médiában.

– Ez így félrevezető információ, uram. Természetesen nem tagadjuk, hogy a mi csodás lila planétánk túlnépesedik. Nem vagyunk mi homokba dugott fejű struccok. Sajnáljuk is ezt a tényt. Szegény bolygó! Látja, most is szomorú lettem – mondta a férfi, és a szemére mutatott.

– Nem látom – rázta meg fejét Mauricio.

– Pedig sírok. Talán nem látványos, de szinte zokogok. Viszont ennél van egy fontosabb problémánk. Mármint annál, hogy sok helyen nincs mit enni és ezért éheznek az emberek. A helyzet az, hogy itt, lokálisan egyre kevesebben vagyunk. És mi számítana, ha nem a lokális érdekek? Érti már? Persze, túlnépesedünk, de mi, a mi kicsiny, kedves, okos közösségünk fogy, mint hógolyó a napon. Ha nincs szülés, nincs közösség. El fogunk tűnni, és ugye maga sem akar eltűnni?

– Nem – hebegte Mauricio.

– Na. Senki sem akar. Lám, milyen paradoxon. Fogyunk és hízunk egyszerre. A helyzet az, hogy mi a fogyást érezzük, a hízást pedig nem. Tehát mi a feladat? Na? Ügyesen!

– Hogy hízzunk?

– Bingo, uram. Maga tényleg okos. Látja, már van egy ész a családban, minek kettő? Így van. Nekünk hízni kell. Ott kell fogyni, ahol felhízott a tömeg, nem? Aki a hasára hízik, az oda eddzen, ne a fejére. Én támogatom az születéskorlátozást. Mindannyian támogatjuk. De a jó helyen kell támogatni. Az elmaradott, már elnézést, de szapora vidékeken. Igen. Ott oda kéne csapni erősen. Így is van! Egy nő fogja vissza magát! Hát nem? Ne szaporodjon csak úgy szíreszóra. Mégis hogy képzeli? Egy nő az nő, nem tenyészállat. Hát nem? Mélységesen lenézem az ilyen gondolkodást, amikor az emberek, különösen a nők, személyes ösztönös indíttatásukra csak úgy gyerekeket termelnek. Méghozzá buta, szegénysorsba taszított, az élet peremén tengődő lényekkel töltik fel a világot. Istenem, milyen emberek vannak! Nyilván szükség van arra, hogy ezeket megállítsuk! – a programvezető úgy beleélte magát mondandójában, hogy szinte kiabált.

– Most kiről beszél? – kérdezte halkan Mauricio.

– Azokról, ott máshol. Akik a túlszaporodásért felelősek.

– És mi?

– Mi? Mi fogyunk, mint hógolyó… ja, ezt már mondtam. Ez ránk hogyan lenne érvényes? Gondolkodjon már! Kihal az emberiség, ha nem szülnek a nők.

– Mármint itt? Lokálisan?

– Így van! Kihalni csak lokálisan lehet. És ugye nem akar kihalni?

– Nem, de attól még globálisan növeljük a népességet, ha itt….

– Figyeljen ide! Itt mi most minőségről beszélünk, uram. Minőséget termelni mindig jó.

– Mármint, hogy mi minőség vagyunk?

– Mégpedig a legjobb. Supreme quality! Ezt adja a nekünk a felesége. Nem silány tömegterméket, mint máshol, hanem elsőrendű embert.

– Ezt nem is tudtam.

– Én pedig nem hallottam meg, hogy így beszél azokról, akik között él.

Mauricio mereven nézte a simaarcú programvezetőt.

– Nos – szólalt meg a férfi némi hatásszünet után. – Ezért kellene belépni az ELLESZ csoport közösségébe. Egyrészt mindenki a helyére kerül funkciója szerint, másrészt ezzel tanúságot tesznek amellett, hogy lokálisan szeretik az emberiséget.

– És ha én globálisan szeretem?

– Ne sértegesse saját közösségét ilyesmivel, ha megkérhetem! – vágott közbe a programvezető.

A levegő megfagyott. Hosszú ideig senki sem mozdult.

– No! Ne fújjuk fel annyira a problémát! – mosolyodott el a programvezető. – Javaslom, hogy ne foglalkozzunk távoli vidékekkel. Azoknak megvan a saját baja. Figyeljünk csak arra, ami fontos.

– Lokálisan – bökte ki orra alatt a szót Mauricio. Nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Így sokkal félelmetesebbnek tűnt. – Uram. Tisztázzuk egyszer és mindenkorra: Csak az számít, ami itt van. A lokális a szent. A globális csak egy elv, egy gondolat, semmire sem jó. Ezért próbálja meg azt elfelejteni, és arra figyeljen, amit mondok. Az a valóság.

– És az igazság?

– Az egy és ugyanaz. És jó, ha ezt nem felejti el. Nos? Készen állnak a szent funkciók beteljesítésére? Kezdetben öt csemetét javaslok.

– Nem tudom. Talán… Fanni? – nézett feleségére Muricio.

– Nem kéne! – szólt közbe atyáskodó hangon a programvezető.

– Mit nem kéne? – nézett újra a képernyőre Mauricio.

– Úgy vélem, hogy előbb nekünk kéne közös nevezőre jutni, nemdebár? Majd utána megkérdezzük a kedves nejét, hogy mit gondol erről az egészről. De ha ő dönt…

– Akkor mi van?

– Uram, az maga lenne az anarchia. Ha ezt megengedjük, akkor bármi megtörténhet. Elsőként nekünk, funkciótlanoknak kell döntésre jutnunk, ugye? Hiszen mi csinálunk minden mást. Úgy is mondhatnám, hogy mi viseljük a szent funkció terheit, míg ők betöltik azt. Annyi jár nekünk, hogy a dologról mi mondjuk ki a döntő szót. Ez így fair és így objektív. És gondoljon bele: hány szent törvény ment már tönkre, hány örök állítás került süllyesztőbe csak azért, csak mert puszta szórakozásból megkérdőjelezték azt?

– Nem tudom.

– Rengeteg, uram. Márpedig ez a törvény örök: ha nincs méh, nincs emberiség. Ez megkérdőjelezhetetlen. Ezért jobb, ha nem hagyjuk, hogy ebbe beleszóljanak. Túlzottan személyesen érinti őket. És aki személyesen érintett, az hajlamos sokszor rosszul dönteni. Tehát önhöz intézem a szavaim, mint funkciótlan, de döntésképes, kívülálló: legyen tagság?

Mauricio lopva Fannira sandított, aki suttogva válaszolt, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy a rendszer minden egyes pisszenést képes továbbítani: – Nem tudom.

– Látja! Máris kétkedik. Ostobaság rájuk bízni. Túl nagy a nyomás, az érzések, a gondolatok, a hormon, pláne, hogy iskolázott is az a méh. Uram, legyen esze!

– És meddig tart ez a program?

– Élethosszig tartó tagság. Viccesen úgy is mondhatnám, hogy ELLESZ míg élsz. – A férfi kuncogott egy kicsit, mintha mást is belelátna a kifejezésbe – Öt, vagy esetleg nyolc gyerek nem kevés feladatot jelent. De ne aggódjon, ha kedves neje intellektusát félti. Ötvenöt, hatvan éves korában akár járhat megint iskolába, vagy vállalhat a magáéhoz hasonló másodlagos funkciókat. Már ha még van kedve, és energiája. Egyébként ez nem ritka.

Fanni halkan megköszörülte a torkát.

– Látja, a felesége beleegyezett – mosolyodott el a programvezető.

– Nem. – suttogta Fanni.

– Ne is figyeljen rá, uram – mondta a programvezető vidáman. – Figyeljen inkább rám! De tudja, mit? Segítek!

A programvezető előrehajolt és valamit megigazított az előtte lebegő Mauricio által nem látható kijelzőn.

– Nem látom a képernyőt – szólalt meg Fanni. – Nem is hallom. Te látod?

– Mauricio, azért állítottam le a nejénél a kapcsolatot, hogy négyszemközt beszélgessünk kicsit. –

Mondja azt, hogy nem látja.

– Nem, azt hiszem én sem átom. Elmehetett a kapcsolat – mondta tétován Mauricio.

– Mondja, hogy várni kell.

– Várjunk – nézett Fannira Mauricio.

Fanni bólintott.

– Ez az! És most jól figyeljen! Ha belép a programba, vagyis belépnek a feleségével együtt, akkor az első lépés az lesz, hogy a kedves neje kap egy kis gondolati segítséget. Odaküldök egy kis kódcsomagot. Tabletta, akár borral is be lehet venni. Ez kicsit átrendezi a hormonokat és a szinapszisokat. Pár órán belül a neje semmi mást nem akar, csak szaporodni. Elfelejti azokat a butaságokat, hogy olvasás vagy iskolába járás. És biztosíthatom, hogy ez magának nagyon jó lesz. Társadalmi elismertség, fizetésemelés, exculsive juttatások, és ne feledje, mivel maga csak másodlagos funkciókat lát el, ezért számos lehetőség nyílik ön előtt. Szabadon kiteljesedhet, miközben Fanni – hívhatom így? – nem lesz irigy magára. Mindenki megtalálja a helyét. Nem lesz kiégés, se veszekedések, csak az elsődleges funkció által adott indíttatások. És maga dönt majd mindenben. Míg most nem ez van, ugye? Na ugye, látom én! Lépjen be, a többit megoldjuk. Ne hagyja rá a döntést, mert nem tudja, mint akar. Pislogjon kettőt, ha értette, amit mondtam.

Maurice pislogott.

– Remek. Akkor most visszakapcsolom a képet nála is… Nicsak! Eltűntek előlem. Csak nem menekülni akartak? – A programvezető hangosan nevetett, melytől sima, ránctalan arca groteszk maszkká torzult.

– Nem. Mi itt voltunk – válaszolt Mauricio.

– Akkor jó! Nos, hogy döntöttek? A szent funkciót választják, vagy egyénieskednek a társadalom kárára? Mi legyen Mauricio: élethosszig ELLESZ vagy az élethosszig nem kellesz? – Nevetett és ettől félelmetesnek tűnt – Számunkra maguk nagyon értékesek. Feltéve, ha támogatnak minket… akarom mondani, a társadalmat.

Mauricio Fannira nézett. Szerette a feleségét.

– Tudja uram, ezt azért át kéne még beszélnünk.

A férfi nem válaszolt. Mélyen, keményen nézte őket. Szeme hol Mauriciora, hol Fannira vándorolt.

– Uram – szólalt meg Fanni rekedtes hangon. – És ha mégiscsak egy gyereket szeretnénk?

– Abból könnyen lehet nulla gyerek, asszonyom, és tudja, hogy mi tartunk azokról az emberekről.

Fanni nem válaszolt.

A férfi elmosolyodott. – Gondolják át nyugodtan. Különösen ön, uram. Nagy itt a tét, és maguk ennél okosabbak. Az ELLESZ egy csodálatos csoport. És aki nem tartozik bele….

– Az…?

– Tudják, hogy van ez. Aki nem a haladással van, az hátráltat. Aki nem velünk, az ellenünk. És velünk nem jó rosszban lenni – mondta a férfi, és arcára rezzenéstelen mosoly költözött. – Annyit még hozzátennék, hogy…

A kép hirtelen kimerevedett, majd eltűnt. A megszokott háttérkép jelenet meg melynek közepén egy felirat adta tudtukra, hogy:

KAPCSOLAT MEGSZAKADT

– Hé! – horkant fel Mauricio.

Fanni felállt az asztal mellől. Kezében egy falból kitépett kábel fityegett.

– Meggondoltad magad? – kérdezte Mauricio. Nem tudta levenni szemét a kábelcsonkról.

Fanni egészen közel hajolt Mauricióhoz.

– Mau, szerinted mi az én legfőbb funkcióm?

Mauricio megbénulva nézett vissza rá. Egyetlen épkézláb válasz sem jutott az eszébe. Fanni bólintott.

– Azt hiszem, hogy beszélgetnünk kéne néhány dologról.

Aznap este nem kapcsolták vissza a netet.