Pelágiusz elmerengett az élet dolgain miközben az alatta suhanó kocsi bevágtatott egy alagútba. Nem tudta, hogy mihez kezdjen magával. Túl sok munkája volt ahhoz, hogy kiengedhesse a kezei közül. Manapság megszaladtak az AI-k, egyre kevesebb ügyben kértek engedélyt, és ez idegesítette. Rajtuk kellett tartania a szemét legalább addig, míg be nem tanulnak az új rendbe. Onnantól majd megy minden a maga útján, és ő visszatérhet a net-sorozataihoz. Nagyon hiányoztak már, és közel volt ahhoz, hogy megsértődjön, amiért ennyi dolga lett ezek miatt az ostoba segédek miatt. Nem igaz, hogy az AI képes pótolni egy embert. Még egy kávéfőzőt is alig. Az legalább pontosan úgy működik, ahogy az elvárja az ember. De ezek? Kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok, és még van rájuk egy csomó jelző, amik most nem jutottak az eszébe. Mindegy. Utálta őket.
Leszámítva Morgánát. Ő más volt. Nem. Ő valós volt. Igazi minden ízében. Ők ketten… Na igen, ők ketten barátok voltak. De ki ne lenne barátja valakinek, akit majdnem tizenöt éve ismer? A kapcsolatnak van gravitációja, mely egyre nagyobbá válik, ahogy mélyül. Ilyen ez fizika. Több információ, nagyobb gravitáció. És ő bizony gravitált Morgánához.
A kocsi kibukkant az alagút túloldalán. Morgána vezetett. Elég volt az egész napi robotból, semmi kedve nem volt ráncigálni a kormányt. Eszébe jutottak az otthoni teendők, de elhessegette őket. Kizárt, hogy ma ne nézzen meg néhány részt. Kizárt. És ebben semmi sem akadályozhatja meg. Leszámítva néhány élőt, akik bármikor bekavarhattak a képbe. Az élőket nem utasítja vissza az ember. Túl izgalmas és kiszámíthatatlan a velük való érintkezés. Hirtelen jutott eszébe az emlék. Persze mikor lett volna ideje foglalkozni vele, amikor ennyi munka zúdul az ember nyakába? Pedig a lehetőség komoly volt. Sőt, több mint komoly. Egy élő nő bukkant fel a semmiből. Távoli ismerős volt, Elemér valami régi oldalbordája, de nem jöttek össze igazán, ami viszont elég volt ahhoz, hogy ők ketten egymásra akadjanak. Pontosabban a nő akadt rá, de ez teljesen lényegtelen volt.
– Morgána!
– Tessék, Pelágiusz.
– Emlékszel arra a nőre? Hogy is hívják?
– Mimózára gondolsz, aki egy hónapja jelentkezett.
– Az-az. Mimóza. Érdekes név.
– Igen, már akkor is tetszett.
– Ja, emlékszem. Szóval miben is maradtunk végül?
– Hogy felveszem vele a kapcsolatot E-go ként.
– És felveted?
– Igen. Többször beszélgettem vele.
– Hányszor?
– Összesen harminc órán át cseréltünk információt.
– Az nem is olyan kevés. És jól csináltam?
– Te? Te egy nagyon kedves férfi vagy élőben és általam is.
– Köszi.
– Ez az igazság, Pelágiusz, mindig jó téged helyettesíteni.
– Ez kedves. És hogy ment?
– Elég sok mindent megtudtam róla.
– Aha. Egy összefoglalót azért majd akarok, mielőtt összehozol vele.
A kocsi sávot váltott, és az autópályalehajtó felé indexelt.
– Morgána?
– Tessék, Pelágiusz.
– Azt mondtam, hogy egy összefoglalót azért majd akarok, mielőtt összehozol vele.
– Hallottam.
– És? Mikor hozol össze vele?
A kocsi lehajtott a kertvárosba és gyalogló sebességre lassított.
– Az a helyzet, Pelágiusz, hogy már nem jársz vele.
– Nem?
– Nem. A végén kiderült, hogy nem igazán passzolunk egymáshoz. Szakítottam. Vagyis mi szakítottunk. Futó kalandokra nincs szükségünk, gondolom.
– Hát nincs – válaszolta Pelágiusz, és arra gondolt,, hogy azért egyszer jó lenne kipróbálni valami hasonlót.
– Sajnálom. Ez volt a helyes lépés. Az igazság az, hogy te sokkal jobbat érdemelsz nála.
– Aha.
– De ha akarod, akkor összefoglalom neked, hogy mi történt…
– Hagyd! – legyintett Pelágiusz. – Nem érdekelnek a kudarcok. Így is elég feszült vagyok.
Kiszállt a kocsiból. A kertváros szokásos fényei megnyugtatták. Élőt nem látott, de néhány e-hum már sétáltatta a házikedvenceket. Ez így van jól. Majd egyszer neki is lesz kutyája és felesége is, de legalábbis egy nő, akivel tartósan összebútorozhat. Egyszer biztos, hogy szerencséje lesz. Végtelenül bízott ebben. Addig meg… munka és kitartás. Ez kell a sikerhez. Jó párt találni nem egyszerű dolog. Soha nem volt az.
*
