Befordultak a célegyenesbe. Érezte, hogy savasodnak az izmai, de azt is tudta, hogy volt már ilyen és lesz még ilyen. Nem számít. Összeszorította a fogát. Fáj, de ki kell bírni. Mögötte ott lihegett a másik. Jól tartja magát, de nem szabad sokat törődni vele. Aki az ellenfélre koncentrál, az félig már vesztett is. Okosan, ügyesen, keményen. Ahogy annyi, de annyi futamon át tette.
Légszomja lett, és ez egyetlen pillanatra megrémisztette. Bár már látszott a cél, de még messze volt. Bevágott az ellenfél elé. Nem szép, de még szabályos. Kontakt nem volt, szóval senkinek semmi köze hozzá.
Hallotta, vagy talán csak érezte a másik tempóját, és ez bizony kellemes meglepetés volt. Szóval ő sem bírja jobban. Fogy a szufla, kisapám, és a kanyar után már nem lesz taktika, ott már mindenki tolja, ami a csövön kifér. Aki pedig előrébb van, az helyzetben van.
Jött a kanyar.
Rákapcsolt. Most már nincs tartalékolás, nincs taktika.
Érezte, hogy a másik még ott van, de talán nincs benne annyi, hogy előzzön. És ha van, akkor sem érdekes. Most már csak a végeredmény számít. A babér. Hiszen ezért csinál mindent. Az a sok év, a tapasztalat, a vágy…
Kell a babér.
Kell az első hely, nem elég a pontszerzés. Dehogy elég.
Alig mozogtak a végtagok.
Elsötétedett a világ, de már csak pár méter.
Csak két lépés.
És ott lesz.

A győzelem pillanatában őrjöngő, állati diadalüvöltés szakadt ki belőle.
– Igen! – kiáltotta teli torokból egyszer, kétszer, háromszor. Minden feszültsége benne volt ezekben az összefüggéstelen, állati hangokban. Minden öröme, diadala.

– Szép volt papa! – mondta a taknyos, és megállt az utoljára elfoglalt szék mellett. Mondott volna még valamit, de kapaszkodnia kellett, mert a busz elindult, és különben is, valaki üzent neki a telefonon.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!