Ősi

Döcögött a sor. Piros lámpa parancsolt milliárd autónak. Üres tekintettel bambultam ki a szélvédőn. A mozdulatot láttam meg. Nem a személyt, nem a növényt, hanem a mozdulatot. Határozott volt, tudatos, és mégis ösztönös.
„Ősi”, jutott eszembe a szó.
A falu főútja májusi melegtől vibrált. Egymást érték az autók, elöl valami történt, de hogy mi, arról csak az tudott, aki benne volt az események epicentrumában. A többiek számára maga a tudatlan várakozás vált eseménnyé. Tőlem alig egy karnyújtásnyira két öreg gyomlált. Nem a saját kertjük volt. Utcakertet gereblyézett és boronált kezük. A járda és az úttest közötti talpalatnyi földecskében egy fa állt, alatta valami cserje – soha nem voltam jó növénytanban – és néhány virág. A nemes növények között azonban csak úgy burjánzott a gaz, a portyanövények eredje, kalózok, akik nem születési joguknál fogva kerültek ebbe a tenyérnyi édenbe, hanem betolakodtak, befúrták magukat a jóba.
A fa jobb oldalán a néni dolgozott, balfelöl a bácsi támadott. Néztem a néni kezét. Gyorsan, szakértelemmel mozgott. Ujjai fürkészték a leveleket, ott rangadták meg a kalózok nyakát, ahol már nem szakadhatott földbe a gyökér, mint kullancs feje a bőrbe. Csodálatos, varázsos mozdulatok voltak. Hány ezer, dehogyis, millió gazt kellett már megragadni ahhoz, hogy a kéz tudja, mit kell tenni, hogy az ujjak, okos gereblyék, megérezzék a szárak kusza erdejében azt az egyet, amit meg kell ragadniuk?
A néni gyorsan dolgozott. Derékól hajolt, és éreztem, hogy ha felállna, a hát nem lenne sokkal egyenesebb, mint most. Bal lába majdnem nyújtva volt, fájhat az a térd, jobb lábát hajlította be amennyire tudta. Nem hallottam, de szinte éreztem, hogy szuszog, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy akár órákon át gyomlálna lankadatlan. A test emlékezik. Mindig, mindenre.
A bácsi komótosabb mozdulatokkal másolta a nénit. Határozottan mozgott, de mégsem éreztem benne azt az ősi tudást, ami a néni kezében benne volt. Kijött segíteni az öreg. Biztos voltam benne, hogy ez történt. Jobb kézzel húzkodta a gazt, aztán a halottakat áttette a bal kezébe, ott gyűltek az áldozatok. Amikor tele lett a kéz, a maroknyi zöldet a háta mögé ejtette. Nem volt profi. Nem tudtam megmondani, miért, de nem volt benne az az elegancia, az a kitartó, gazdaságos, mégis hatékony mozdulatsor, mellyel a néni dolgozott. Ő mindkét kezével gyomlált. A kihúzott gazt otthagyta a tett színhelyén, majd a két kéz határozott mozdulatával egyszerre gyűjtötte csomóba őket. Az a mozdulat szép volt. De szép volt a bácsi igyekezete is, nem a mozdulat, hanem éppen az, hogy annak hiányában próbált meg lépést tartani a nénivel.
Jó volt nézni őket. Az öregségüket, az elszántságukat. Mert hagyhatták volna a fenébe azt a senkikertjét. A májusi forróságban öregembernek veranda alatt van a helye. De nem. A néni gazolni akart. „Öreg, én kimegyek, megcsinálom. Hogy néz már ki az a gaz a kerítésünk előtt?” És elindult. Az öreg pedig felkapta a kalapot. „Segítek, mama!”
Ahogy egyre tisztább lett a kert, úgy merültem el a jelenet egyszerű csodájában. Vajon én mit teszek majd ilyen eleganciával öregemberként? Az én testem hol emlékszik a gazolás ősi művészetére? Vagy egyszer ír majd valaki arról, hogy az öreg milyen szépen kattintgatott az egerével? Kötve hiszem. Sajnálni kezdtem a testem, mert nem tanult meg valamit, amire így emlékezhet. Persze tudok járni, és eltalálom a pingponglabdát, de azokat össze sem lehet hasonlítani azzal, amit most látok.
Persze, tudom: a néni mozdulataihoz évtizedek kellenek. Sőt, sokszor tíz év. Hiszen még a bácsin is látszik, hogy az ő teste nem ezt őrzi, pedig ki tudja, hányszor hajolt már ő is gaz fölé?
És én? Mit őriz a testem? Őriz-e egyáltalán valamit, amire majd az akkori ifjúság felhördül: de ősi mozdulat ez kérem? Vagy az én életemben már nincs ilyen lenyomat? Talán nincs.
De talán a szándék…
Felvidultam a gondolatra.
Igen. Talán a szándék látszani fog. Az is ősi. Zs. képes rá, hogy kigazolja az utca menti kis földszigeteket. Majd kimegy, és persze korántsem olyan eleganciával, mint ez a néni, de gazolni fog. Én pedig ott állok majd a fa másik oldalán, és rendkívül amatőr mozdulatokkal, gazt és virágot nem kímélve tépkedem magam előtt a növénytakarót. És ha arra jár valaki, majd azt mondja. Ó, de kedvesek. Gazolnak, mert a szándék, az ősi akarat, hogy rendbe legyenek a dolgok, hogy legyen szép a világ él bennük. Ezt látják majd, és megengedik közben, hogy a mozdulatok már ne legyenek szépek kecsesek, zsigerien elegánsak, mint ennél a két öregnél.
Talán a szándék elég lesz. Az is elég ősi. Sőt, ősibb, mint a mozdulat.
Úgy döntöttem, hogy lehúzom az ablakot, és kikiabálok valami bíztatót. „De szép lesz a kert”, vagy valami ilyesmit. De váratlanul erőszakos duda robbant az idillbe, ösztönösen gázt adtam – talán ez a mozdulat ősi lesz nálam, „de szépen adsz gázt, öreg” –, nem jutott rá időm.
A visszapillantóban láttam még a két öreget, és megmagyarázhatatlan, de szintén ősi hálát éreztem irántuk.