Amikor belépett az irodába, olyan görcsben állt a gyomra, hogy attól tartott, a reggeli újra napvilágot lát. Szeme sarkában megpillantott egy kukát. Ha kell, hát kell. Nincs mit tenni. Aztán rádöbbent, hogy még erre sem lenne képes, és ez hálával töltött el. Lám, mire jó a félelem, nem tudja lejáratni magát az ember.
Az, hogy most itt állt az irodában, három év munkája volt. Az első évben csak érlelte a gondolatot. „Egyszer odamegy”
Ennyi volt az ötlet. Nem dolgozta ki túlzottan. Odamegy. És? Az már mindegy. Majd csak mond valamit. Valami felemelőt, vagy vicceset. A lényeg, hogy Pálma rápislant majd, mosolyra húzza gyönyörű száját, talán kuncogni is fog – jó lenne, ha kuncogna –, és attól a pillanattól már minden rendben lesz.
Az iroda zsúfolt volt. Sokfelé kereshette volna Pálmát, de ő pontosan tudta, hogy a nő hol ül. Ezzel töltötte a második évet. Pálma feltérképezésével. És ő alapos térképész volt. Kiderítette, hogy Pálma hol dolgozik, melyik az asztala, mikor kávézik, mikor lóg el korábban a munkából – péntekenként soha nem marad bent kettőig –, és kikkel lóg cigiszünetben. Pálma nem dohányzott – hála ég –, de szívesen tett úgy. Kiállt a teraszra, és csevegett a gyárkéményekkel, mintha ő is az volna.
Átvágott az asztalok között. Pálma éppen sárga, napsugaras bögréjéből kortyolta ki az utolsó cseppeket. Pálma nem használt kapszulákat. Rendes, igényes nő. Otthonról hozta a kávéját.
Pálma.
A gyönyörű.
Három évvel ezelőtt, amikor először megpillantotta, tudta, hogy eljön majd a pillanat. És tessék, röpke három év alatt itt is van. Három kemény év, mely alatt a vágy, az álmodozás, de főleg a gyomrot marcangoló aggodalom tartósan élete részévé vált. Így hajtotta szemét álomra. Pálmával. Azzal a pillanattal, ami pár másodperc múlva, mindenképpen be fog következni – feltéve, hogy nem hányja el magát, mert akkor nem.
A gyomorgörcs volt a legrosszabb. Elalvás előtt, de nappali álmodozásai során is elképzelte, hogy odalép a nőhöz, mond valami felemlő, vicces, szép, intelligens akármit, és onnantól Pálma az övé lesz. Nem lehet másé. De a félelem, hogy mégsem. A félelem az szörnyű volt. Amikor arra gondolt, hogy Pálma nélkül kell leélnie az életét, jött a görcs, és az étvágy elment. Az az élet borzalmas lenne. Fekete, ködös fénytelenség. Annál még a halál is jobb. Mihez kezd majd? Talán kuplerájba jár majd. Egyáltalán, vannak még kuplerájok, vagy azok is olyan virtuálisak lettek? Mindegy. A lényeg, hogy ott fog kikötni valahogy, és megindul a lejtőn. Onnantól nincs kiút. Egyre jobban süllyed majd Pálma hiányában a mélység felé. Egyszer talán még a dohányra is részokik. Iszonyatos lesz. Szégyenteljes és büdös. A pillanat, amikor Pálma nemet mond, az ő halálának pillanata is lesz. Megsemmisülés. Galaktikus kiégés. Az élet értelmének végleges, visszavonhatatlan elvesztése.
Megtorpant.
Ha Pálma ajtót mutat, akkor tényleg vége az életnek. Pedig ő élni akar még. Talán vissza kéne menni az irodájába. Jobb a bizonytalan vágyakozással és gyomorgörccsel teli elmeszaggató lét, mint a biztos halál.
– Szia, Ármin! – köszönt rá valaki.
Nem reagált, de a hang kizökkentette gondolatatiból. Agya újra megindult.
Nem! Ennek a három évnek véget kell vetnie. A harmadik év erről szólt. A döntésről. A szervezésről. A szavak gondos és alapos kiválasztásáról. Arról, hogy melyik napon – péntek lett ez is – lépjen majd oda, mit viseljen, milyen legyen az arca, komoly, vicces, mosolygós, szerelmes? A harmadik év a részletekről szólt, és jobban fájt, mint az első kettő együttvéve. Ahányszor fejében eljátszotta a pillanatot, annyiszor jutott el addig a pontig, amikor majd befejezi mondandóját, és Pálmán lesz a sor. És akkor csend lesz, és kivárás, és Pálma válaszolni fog. És ha nemet mond… Ekkor jött a torkot szorító félelem. Minden egyes alkalommal.
Nem bírta már tovább. Ezért kell most odalépnie és letudni három évnyi várakozást, halálfélelmet, reményt.
Pálma letette a napsárga bögrét. Finom lehetett a kávé, mert nem nyúlt azonnal a munka után. Kifelé bámult az ablakon. Arcát süttette a nappal.
Odaállt. Nincs mit tenni. Itt a pillanat.
– Kedves Pálma! – mondta reszelős hangon.
Pálma ránézett.
– Szia, Ármin!
Szép arc volt. A világ legszebb arca.
– Pálma, kérdezni szeretnék tőled valamit.
– Ha a beszámolóról van szó, akkor még nem végeztem vele.
– Nem… más lenne.
– Tessék, Ármin – mosolyodott el Pálma.
Mennyei mosoly. Menni fog. Mennie kell.
– Pálma, azt tudtad, hogy mindkettőnk névnapja ma van?
– Tényleg? Jé, tényleg! – kacagott fel Pálma. Gyönyörű kacaj volt.
Eddig jó. Az ötlet, hogy ezen a napon lépjen Pálma elé meghálálta magát.
– Boldog névnapot, Ármin!
– Neked is, Pálma. Arra gondoltam, hogy…
Nem merte kimondani. Három keserves év minden perce ebbe a másodpercbe sűrűsödött.
– Mit, Ármin?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnék ketten vacsorázni. – Pálma arca megnyúlt. Ez talán jó jel. Talán.
– Megünnepelnénk magunkat.
Ez jó volt. Hetekbe telt, mire kitalálta ezt a remekbeszabott kétértelmű mondatot, mely egyszerre utalt a névnapra és valami sokkal többre.
Pálma még mindig nem válaszolt.
Lehet, hogy mégis hányni fog.
– Ármin! Te randira hívsz engem?
Kukán bólintott.
A nő szűk, sajnálkozó mosolyra húzta száját.
– Ne haragudj, de nem szeretném – mondta kedves, de mégis gyilkos hangon.
– De…
– Bocsáss meg! Most dolgoznom kell – mondta és az asztal felé fordult.
Két lépést hátrált, onnan nézte Pálmát, aki már monitorjába temetkezett.
– Három fölöslege év… – suttogta.
– Tessék? – nézett vissza Pálma.
– Három éve készülök erre – mondta elfúló hangon.
Tombolni akart. Sikoltozni, ütni és harapni. Nem Pálmát, de mégis őt. Keserű ízt érzett a szájában. Három év rohadt benne, és most kikívánkozott.
– Három évet dobtam ki a kukába… – mondta alig hallhatóan. – Három évem ment füstbe az életemből. Három nagyon hosszú év.
Pálma mélyen a szemébe nézett. Őzike szemei voltak.
– Ármin, én erről nem tehetek.
Válaszolni akart valami epést, valami durvát.
Pálma szavai valahogy mégis utat találtak tudatában. Megkerülték a haragot, átszivárogtak a dühön, a kétségbeesésen, és valami különleges dolgot műveltek elméjével, melyet évek múltán sem tudott megmagyarázni.
Egyszerűen megfordult a világ. Mint amikor a régi fényképek előhívásakor, a negatív átbillen a valóságos képbe.
Nem tehetett róla, de röhöghetnékje támadt.
Megpróbálta visszafogni. Ó, de mennyire küzdött. Mindhiába. A röhögés szorítani kezdte a torkát, érezte, hogy nem kap levegőt tőle. Még pár másodpercig kitartott, de végül feladta. Hangosan, felszabadultan, őszintén nevetni kezdett. Lába elgyengültek, így felült a Pálmával szembeni íróasztalra – valami Zsanett nevű nő dolgozott ott, és ő ezt is tudta –, onnan röhögött tovább. A szemét elborították a könnyek. Az irodában összenéztek. Többen elmosolyodtak. A kacagás ragadós. Néhányan bosszankodtak. Hát toll a fülükbe!
– Én! – mondta kacagásán keresztül. – Igazad van! Én tehetek róla! Csakis én!
– Bocsánat! – rázta fejét bocsánatkérőn Pálma.
– Ne viccelj már! Az én hibám – mondta kacagva.
Odalépett.
– Szabad? – kérdezte.
Pálma bólintott, és ő átölelte a nőt. Szívből, jókedvből, barátságból. Egyébként jázmin szaga volt.
Még akkor is nevetett, amikor kisétált az irodából.
Ettől a pillanattól kezdve úgy vigyázott a jelenére, mintha a saját élete lett volna. Egyébként az is volt.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!