Izidora a postán állt már egy ideje és úgy tűnt, esély sincs arra, hogy valamikor szabadul. A város pörgött, mint egy zavarodott gyerek. Az ember már csak ilyen: minél nagyobb tömegben áll, annál kevésbé fogja fel, hogy mi történik vele. Az emberiség értelme önnön méretével fordított arányosságban van. A postán is érződött a feszültség. Kimondatlan szavak feszültek a torkokban, és bár mindenki viselkedett, mégis, az elmék élénken zakatoltak. Éppen a napi teendőkre gondolt, és arra, hogy mindenképpen fel kell hívnia az anyját, bármennyire fáj is a gondolat. A kényszer azonban ösztönből táplálkozik, mely jobban kényszerít, mint a józan ész bármilyen formája.
– Tegnap láttam egy filmet – szólalt meg mögötte egy nő. A hangja kellemes volt bár kissé tétova.
Izidora nem fordult meg. Semmi kedve nem volt beszélgetni. Pláne akkor érdemes hallgatni, ha egy ismeretlen szólítja meg az ember lányát. Manapság már nem lehet tudni, hogy ki mit akar.
– Szomorú film volt. A kimondatlan dicséretekről szólt. Szörnyű, ha egy apa nem tudja dicsérni a fiát, vagy egy anya nem látja szépnek a lányát. Szörnyű.
Izidora arra gondolt, hogy a nőnek igaza van: tényleg borzasztó sebeket tud ejteni egy szülő, amikor nem dicsér.
– Szóval az egész film erről szólt, és én a végén sírtam – mondta a nő.
Na, erre most mit lehet mondani, tűnődött el Izidora.
– Aztán, amikor vége lett a filmnek, akkor úgy döntöttem, hogy én nem leszek ilyen – mondta a nő. Izidora sóhajtott. Úgy tűnt, hogy nem fogja megúszni a beszélgetést.
– Tudja, az ember néha nem tud túllépni magán – monda és megfordult volna, de a nő közbevágott.
– Megkérhetem, hogy ne forduljon felém? – kérdezte. – Kérem! – tette még hozzá.
– Miért? – hökkent meg Izidora, miközben meglepődve vette észre, hogy engedelmeskedett a kérésnek.
– Mert nem lenne olyan jó. Most félre ne értse. Nyugodtan megfordulhat. Én aztán nem tilthatom meg, csak szerintem sokkal jobb, ha nem teszi. Elég, ha csak meghallgat. De persze maga dönt.
Legalább fél percig nem történt semmi. Izidora egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy mi történik vele, azt pedig pláne nem, hogy ez jó-e vagy rossz.
– Amíg gondolkodik, én folytatnám – mondta a nő. – Egyébként semmi különös dologról nincs szó. Sőt, azt hiszem, hogy inkább magam miatt mondom, mint ön miatt, de attól még mindkettőnknek fontos lehet.
– Miről van szó? – kérdezte Izidora némi aggodalommal a hangjában.
– Arról, hogy maga kedves ember – mondta a nő.
– Tessék? – Izidora önkéntelenül is elnevette magát.
– Ennyi. Csak ennyit akartam mondani. Maga egy kedves ember. Tudja, ismerem magát. Számtalanszor találkoztunk már, de még egyszer sem beszélgettünk. Szerintem nem is fogunk, mármint ezt a mostanit leszámítva. És ez így helyes. Esküszöm magának, hogy semmit nem akarok magától. Semmit. És a jövőben sem akarok semmit. Ezt megígérem. Az egész csak annyi, hogy mondani akarok valamit. Csupán egyetlen egy dolgot. Mégpedig azt, amit már mondtam: maga egy kedves ember. Amikor találkozunk, akkor jól érzem magam. Ne képzeljen semmi nagy dolgot. Nem vagyok szerelmes magába, van férjem, akit szeretek, nem akarok semmilyen érzelmet, elismerést, plusz kedvességet magától, nem akarom megvesztegetni, vagy ilyesmi. Semmit nem akarok, amit eddig nem kaptam meg magától. Ez csupán egy apró érzés, de az kellemes. Amikor találkozunk, és ez csupán néhány másodpercig szokott tartani, akkor jól érzem magam. Talán a mosolyától, vagy a kisugárzásától, ha van ilyen, vagy attól, ahogy néz. Talán a nézése az, biztos az, mivel nem szoktunk beszélni.
A nő pár másodpercig csendben maradt, de mielőtt Izidora megszólalt volna, folytatta: – Hát ennyi. Csak ennyit akartam mondani. Tudatni akartam, hogy maga olyan ember, akinek a társaságában egy másik ember, mindegy ki az, jól érzi magát. Még csak meg sem köszönöm magának, mert nyilvánvaló, hogy nem egy köszönetért olyan, amilyen. Csak el akartam mondani.
A nő elhallgatott. Izidora fejében zakatoltak a gondolatok. Erős, pokolian erős késztetést érzett, hogy megforduljon, de mégsem tette. Bár hátra akart pillantani, ösztöne – mely már megint erősebb volt az eszénél – azt súgta, hogy ne tegye. Hogy nincs szüksége egy arcra, egy személyre, mely nélkül a belőle származott szavak testetlen, éteri, földöntúli információk maradnak, mintha maga világegyetem tudatta volna, hogy jó vele, hogy vannak emberek, talán sokan, akik jól érzik magukat, amikor ő is jelen van. Ha meglátná azt az arcot, akkor mindez hirtelen egyetlen személyre korlátozódna, mint ahogy az univerzum végtelen számú lehetősége is egyetlen jelenséggé omlik össze, amint jelenné válik a jövő. Meg akarta hagyni ezeket a szavakat, örökké lebegő metafizikai kijelentésnek, és tudta, hogy ha nem néz hátra, ha nem látja a nőt, akkor az is marad. És ezzel megváltozik egy kicsit az élete. Mégpedig mindörökké.
Végre megjelent a kijelzőn a hívószáma. Úgy sietett az ablakhoz, mintha puskából lőtték volna ki. Levelet adott fel és egy csomagot is kifizetett. Amikor a kijárat felé vette az irányt, ügyelt arra, hogy ne nézzen fel, hogy megmaradjon az a néhány szó annak, aminek szánták: vegytiszta, érdekmentes, örökéletű dicséretnek, melyre, lám, az emberek is képesek.