Öregek szakadéka

Csak egy sor a novella előtt:
December 6-án két hétre kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

Öregek szakadéka
Az előtte haladó autó pontosan betartotta a sebességkorlátozást. Idegesen csapott rá a kormányra, de nem volt mit tenni, a szemközti sávban egymást érték az autók, esély sem volt az előzésre. Percekig totyogott mögötte, aztán egy lámpánál nagy nehezen kiszélesedett az úttest, és ő végre mellé sorolt. Idős férfi ült a volánnál. Mindkét kezét a kormányon tartotta, és bár az autó állt, ő mégis úgy koncentrált az útra, mintha száguldott volna.
„Na, egy öreg”, gondolta. Minek ül autóba, ha már alig képes vezetni? Jót tenne a magának és a társadalomnak is egyaránt, ha kiszállna és valahova nagyon messzire eldobná a kulcsot.
A lámpa még nem váltott. Újra az öregre nézett, és valahogy különös módon – ez eddig nem volt szokása – átgondolta haragját. Ugyanis bármennyire is igaznak akarta hinni azt, mégis hamisan csengett. Sőt, ha még egy kis őszinteséggel is megtoldotta, akkor egyenesen igazságtalannak tűnt. Mert lássuk be, vitte tovább a gondolatot, az öreg csak betartotta a szabályokat. Semmivel sem vezetett rosszabbul, mint bárki más, aki nem akar szabálytalankodni. És persze kifejezetten ésszerű dolog a lassuló izmoknak, a kimaradó figyelemnek megfelelő sebességgel vezetni. Az öregnek egyszerűen igaza volt.
És abban a szent pillanatban, amikor éppen megbocsájtott neki, ráébredt a visszavonhatatlan tényre, hogy öregszik. De nem azért lett elnézőbb, mert bölcsebb lett, vagy mert izgága kedélye lenyugvóban van. A szakadék miatt történt az egész.
Fiatalon még nincs megbocsátás, akkor még nem gondolja át senki, hogy vajon az előtte totyogó autó öreg sofőrje miért nem hajt gyorsabban. Csak az akadályt látja, mert az öregség és ő közötte még nincs kapcsolat, még nincs belátható távolság a jelen és a talán soha be nem következő jövő között. Ott még csak szakadék van, egy mélységesen mély, feneketlen árok, és a túlparton élő öregek a messzi távolba vesznek. De aztán hirtelen valahogy közelebbnek látszik a túlpart. Kiderül, hogy az a szakadék nem is olyan széles, hogy szép lassan, a nem túl távoli jövőben, könnyedén át lehet majd szökkenni rajta.
Most vettem észre a túlpartot, ahol az öreg áll, gondolta, ránéztem a szakadékra, és már nem tűnik olyan szélesnek. Az öreg mentsége lassan az én mentségem lesz. Persze nem most. Most még itt vagyok. Még friss vagyok, fiatal…
A gondolataiba mélyedt, és csak akkor vette észre, hogy váltott a lámpa, amikor harmadszorra dudáltak rá a háta mögül.
– Jól van, na! – mordult fel, és belenézett a visszapillantó tükörbe.
Fiatal, huszonéves lányka nézett vissza rá a mögötte álló SUV-ból.
Inkább nem gondolt bele, hogy milyennek látja őt a lány.