november 25. A nők elleni elrőszak megszüntetésének világnapja

Lars bement a szobájába és csatlakozott a hálózatra. Hazugság lett volna azt állítani, hogy egész nap erre várt. Valójában két hónapja alig tudott aludni. Éjjel nappal, az iskolában és úgy egyáltalán mindenhol csak erről beszéltek. A csapat már tavasszal összeállt, és persze nem gyakorolhattak a játékban, de egy másikban igen, mely állítólag nagyjából hasonlított arra.
És teltek a gyötrelmes hónapok, és persze a gyártó csepegtette az infókat. Kikerült pár kép.
Eszméletlen volt. Aztán pár demó, majd a pálya egy kis szelete, amit már ki is lehetett próbálni. És akkor elszabadult a pokol, bomlottak az elmék és felrobbant a net. Az a kis, semmitmondó szakasz jobb volt, mint bármi, amit eddig háborús játék címén megalkottak. Az új csatlakozásnak köszönhetően a bőrén érezte a szelet, a füle mellett úgy zúgtak el a golyók, hogy egy pillanatra halálfélelme lett.
És most itt volt. A játék kellős közepén. Mert persze az első hét nap ingyenes volt. És egy hétig nagyon, de nagyon sokat lehet játszani. Aztán majd meglátják, jön a karácsony, a születésnap sincs túl messze…
Lars egy teremben találta magát. Körbenézett. A csapat fele, vagyis Dudu és ő már ott volt.
– Na, milyen, Lars? – szólalt meg mellette Dudu, és szinte érezte a srác leheletét. Nem volt igazi lehelet, de mégis, az érzés ott volt. A terem pedig, hát a terem az eszméletlen volt. Minden ízében élethű, tökéletes látvány. Termebb volt, mint bármelyik valódi terem.
– Az arcom leszakad – súgta valaki a fülébe. Ingmar volt az.
– Én bepisilek – csatlakozott hozzájuk Kubrik is.
Együtt volt a csapat. A játék tudta ezt, hiszen már egy hete regisztrálták magukat a csapatba.
– Uraim! – lépett be a terembe egy férfi. Csapzott haja, tépázott ruhája nem ígért sok jól. – Maguk az utolsók – lihegte.
– Hol? – kérdezte Lars.
– Itt, uraim, itt.
Egytől egyig libabőrösek lettek. Tényleg mondták, hogy interaktív lesz, de hogy ennyire!
– Bepisiltem – közölte Kubrik.
– Már áttörtek. Hatalmas éket nyitottak a kerítésen, és áramlanak, mint a veszett kutyák. Elpusztítanak mindet. Uraim, maguk az utolsó védvonal. Ha nem állítják meg őket, akkor ez az ország, sőt, az egész sziget elveszett. Mindenkinek vége – mondta a férfi és elsírta magát.
– Hát, ez szívderítő – suttogta Dudu, de hangján érződött, hogy csak az izgatottság miatt viccelődik.
– Elmondom, hogy mit tehetnek – szedte össze magát a férfi. – Nincs túl sok fegyverünk. Egy-egy pisztoly, kések és persze a testük. Ha nincs golyó, akkor a kés jön, ha kicsorbul a kés, akkor karmolni kell és ütni és rúgni. Értik?
– Értjük – válaszolta Lars a többiek helyett is.
– Nem. Nem hiszem, hogy értik. Ez itt életre halálra megy. Maguk négyen az utolsó védvonal, az egyetlen csapat, aki megmentheti a kultúránkat, az identitásunkat, a családjainkat a romlástól, az idegen lila hatalomtól.
– Lilák? – kérdezte Kubik.
– Lilák, mint a véraláfutás – bólintott a férfi. – Ezért aztán nem is látszik, hogyha meglövik őket. Csak mennek tovább. Félelmetesek. Az orruk alatt mantrázzák szent szövegeiket, persze hablaty az egész, és csak mennek és mindent elpusztítanak, amihez hozzáérnek. De maguk. Igen, maguk négyen talán megfordíthatják a sorsunkat. Talán kivezethetnek minket a vészből. Nincs más dolguk, mint a kötelességük: ki kell irtani mind. De ha jól csinálják, ha ügyesek, akkor a hírük messzire száll. Minden fűbe harapott ellenség erőt ad maguknak. Energiát a további harchoz. A harci mellényük úgy van megalkotva zseniális mérnökeink által, hogy minden egyes győzelem, minden egyes lila halála erősebbé teszi önöket. Állítsák meg ezeket a himnős lila ördögöket!
– Himnős? – kérdezte Kubrik.
– Igen. Vannak közöttük olyanok is. Vicsorgó fogakkal támadnak az emberekre, de ne aggódjanak, ők is véreznek. Nos, barátaim, harcra fel. Állítsák meg a hordát, és ne feledjék: minden egyes lila egy egységgel erősebbé teszi magukat.
– Az jó – vigyorodott el Dudu.
A férfi az ajtóhoz sietett.
– És ha eltalálnak? Mármint ha megsebesülünk – kérdezte Ingmar.
– Küzdjenek tovább – válaszolta meglepetten a férfi. – Ez a küldetésük. Meg kell állítani őket. Veszélyben a világ.
– Értem, de ha komolyan megsebesülünk, harcképtelenek leszünk, akkor mi legyen? Érti? Minden játékban vannak életerő-csomagok, meg ilyesmi.
– Jaj, Ingmar, ez egy valódi csata lesz – vigyorodott el Dudu.
– Jó, oké, de tudjátok, hogy én tök béna vagyok közelharcban. Igenis tudnom kell, hogy milyen lehetőségeim vannak.
A férfi rezzenéstelen arccal nézte őket.
– Nos? Ha megsebesülök, akkor mi a teendő? – kérdezte újra Ingmar.
– Hagyd már a főnököt nyug…
– Ott vannak a lila nőstények – vont vállat a férfi.
– Olyanok is vannak?
– Igen. Fél pontot érnek, mert gyengék és könnyen el lehet őket kapni, de ha nincs más, akkor ők jók erre.
– Fél pont?
– Fél. De ha elverik vagy „elkapják”, az is fél pont. Egy nőből két vagy akár három pontot is ki lehet hozni, ha ügyesek.
– Mi az, hogy „elkapjuk”, és miért mutogat macskakörmöket?
– Használja a fantáziáját. A lényeg, hogy fél pontot ér. Így megmenekülhetnek.
– Köszönjük! – bólintott Ingmar elégedetten.
– Legyenek bátrak, legyenek férfiak, legyenek hősök! – mondta a férfi és elviharzott.
…
– Na, akkor? – kérdezte Lars.
– Akkor lilákra fel! – kapta elő pisztolyát Dudu és a plafonba lőtt.
– Spórolj a lőszerrel, öcsi! – csóválta meg fejét Lars, de aztán ő is a plafonba eresztett egy golyót.
…
A küzdelem kegyetlen volt és döbbenetesen élethű. Irtották a lilákat. Találkoztak néhány hímnőssel is. Rondák voltak és rettentő gyorsak, de kis gyakorlás után már nem volt velük gond.
Elsőként Ingmar használt nőstényt, hogy feléledjen. Bevitte egy házba és három ponttal jött vissza. Látszott rajta, hogy fejsérülése dacára sokkal jobban van.
Aztán Larsnak kellett néhány erősítő pont, majd Dudu és Kubrik is felturbózta magát.
– Hát, ha ezek a nőstények nem lennének, ki kellene őket találni – lihegte Dudu miközben egy félig leomlott kőfalnak támaszkodva töltötte fegyverét. – Bár azért egyik-másik nem könnyű eset.
– Ne nyafogj! Használd őket, azt kész – vont vállat Kubrik és nekiiramodott, hogy átérjen a rommá lőtt utca túloldalára. Dudu követte.
– Nagy a pofájuk – vigyorodott el Ingmar. – Pedig nem tudnak semmit.
– Mert? – kérdezte Lars és vaktában eleresztett egy sorozatot. A lilák félősek voltak, ilyenkor percekig nem tolták ki mocskos kis képüket a fedezékeikből.
– Mert ha „elkapod” őket – mutatta Ingmar a macskakörmöket – az bizony háromnegyed pont.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Lars, de Ingmar már az utca közepén járt. Vad golyóbecsapódások kísérték ügetését.
Több, mint hat órán át játszottak.
Amikor Lars a végkimerülés határán lecsatlakozott a játékról, azzal a szent ígérettel hagyta ott a többieket, hogy holnap reggel pontban kilenckor jelen lesz az indulóponton.
Mindjárt nyolc és még le kellett mennie a boltba. Egy játékmaraton előtt nem okos dolog összerúgni a port az ősökkel.
Kettesével vette a fokokat. Három emelet, aztán a főbejárat, majd két kanyar és egy utcasarok. Ez nem lehet több öt percnél, szóval kis szerencsével akár sikerülhet is. Azt képzelte, hogy a harctéren van, és ettől mintha jobban ment volna a rohanás.
– Hé! – sikoltott fel nyálas Vera a lépcsőfordulóban, mikor Lars majdnem elgázolta.
– Mit hé?
– Majdnem fellöktél! Vigyázhatnál.
– Kérsz egy pofont? Mert kaphatsz többet is, ha nem viselkedsz – köpte ki a szavakat Lars és továbbvágtatott.
*
Kutatások igazolták, hogy a szexuális erőszakkal kapcsolatos mítoszok, az áldozat hibáztatása és az erőszak banalizálása erőteljesen összefügg az adott társadalomban elterjedt rasszizmus, homofóbia, transzfóbia, életkor vagy társadalmi osztály szerinti diszkrimináció, vallási türelmetlenség mértékével.
És itt nem a játékokról van szó… annál sokkal többről.