Nőnapi utimátum

A járatok ritkábban jártak. Tétova férfiak tétova tekintettel néztek egymásra.

– Bácsi, ez most a világvége? – szólt rá egy fiúcska egy iskola kerítése mögül. Filemon már közel járt az óvodához, ahová Apolka reggel elvitte Szofit.

– Mi? – torpant meg Filemon.

– Ez most a világvége? – kérdezte a fiú. Tíz éves forma lehetett.

– Nem. Nyugodj meg, nem az.

– De a tanárnéni, a konyhásnéni… anya…

– Menj szépen vissza a tanterembe, és ne aggódj! Minden rendben lesz – mondta Filemon a lehető legnyugodtabb hangon, és tovább sietett.

Az óvoda előtt néhány kocsi állt összetorlódva.

– Eltűnt az összes nő – futott ki az épületből egy férfi. Kisfiú zötyögött a karján. – Hová a francba tűntek? Jó vicc, mondhatom…

– A gyerekek… Velük mi van? – kiáltott valaki.

– A lányok nincsenek meg. Még jó, hogy fiam van – mondta a férfi, és beszállt az autójába.

Filemon berohant az épületbe. A termekben fiúcskák sírtak. Megszeppent pillantásokkal figyelték a folyosókat, hátha megjelenik egy felnőtt. Filemon megtorpant az első teremnél.

– Gyerekek! Nincs semmi baj – mondta, bár nem hitte el maga sem, hogy igaza van.

Azonnal köré gyűltek. A legtöbb kisfiú sírt, és az anyját hívta. Filemon érezte, hogy komoly csapdába esett. Innen nem menekülhet úgy, hogy ne hagyná egyedül a gyerekeket.

A gombóc egyre nagyobb lett a torkában.

– Gyertek! – intett a tucatnyi fiúnak, és Szofi terme felé sietett.

Benyitott és ott is síró fiúkra lelt. Szofi nem volt a teremben.

– Láttátok Szofit? – kérdezte a megszeppent fiúktól.

– Eltűnt, és Ursula néni is – válaszolta egy fiúcska. Értelmes tekintetében félelem cikázott.

Filemon bólintott. Ki kell várnia, hogy idejöjjön valaki. Egy óvóbácsi. Csak van ilyen ebben az intézetben is. De jöhet egy másik szülő, akinek most nincs jobb dolga, mint ezeket a gyerekeket… elszégyellte magát. Ez legalább annyira fontos…

– Hol az anyukám? – kérdezte egy fiú. Takony lógott az orráról.

Filemon elhalászott zsebéből egy zsebkendőt, és megtisztította a gyereket.

Remegett a keze.

A teremben elviselhetetlen hangzavarrá vált a bömbölés.

– Gyerekek! – kiáltotta el magát, de ettől nem lett jobb a helyzet.

– Gyerekek! Minden rendben lesz… – mondta immár másodszor, és most sem hitte el jobban, mint az iskola kerítésénél.

A következő fél órában nem jött senki, és neki elfogyott a papírzsebkendője. Megpróbált a telefonjáról tájékozódni, és hamarosan kiderült, hogy a világ helyi idő szerint pontban reggel nyolckor elnőtlenedett.

– A francba! – nézett a plafon felé. – Apolka, itt ne hagyj! – gondolta, aztán újabb síráshullám hatalmasodott el a termen. Az óvoda összes fiú gyereke a teremben volt. Ha akarta, ha nem, ő lett a fiúcskák ura és őrzője.

El akart menni. El innen valahova, ahol többet tehet, minthogy mások fiúit… mások?… pontosabban más férfiak fiúit őrizgesse… vagy lehet, hogy ennél többet nem is tehet? Soha nem érezte magát ennyire tanácstalannak. Legalább megjelenne valaki, akivel megoszthatná ezt a káoszt. Egy nő például… Mert ha nem lát többé nőt, Apolkát, Szofit… Sírni kezdett. Nem akart, pláne a fiúk előtt, de nem bírta visszatartani.

– Azt hiszem, ez itt a pokol… – gondolta, miközben egy kisfiú úgy szorította a combját, hogy már alig érezte a lábfejét.

A hang olyan erővel dörrent be a tudatába, hogy majdnem elájult. A gyerekek – aki még nem tette meg eddig, most az is csatlakozott – újra bömbölni kezdtek, de ez nem tartott sokáig. A hang halkabbá vált, bár így is erősnek tűnt. Egy nő szólalt meg. Mindenhonnan beszélt. A bútorokból, a ruhákból, az agyuk közepéből. A hang elől nem volt menekvés.

– Férfiak! – mondta a nő. Kemény, de szép hangja volt. – Ez az utolsó figyelmeztetés arra, hogy megértsétek, nők nélkül nincs élet. Nők nélkül emberiség sincs. Meg kell értenetek, hogy egyetlen nemzedéken belül kihalnátok, ha mi nem lennénk. Fel kell fognotok, hogy nélkülünk nincs emberiség, ahogy nélkületek sincs. A két nem egymást egészíti ki, különálló, nem szétbontható, mint a fény és az árnyék, a tartalom és a forma. Egyik sem fontosabb a másiknál. Csak a kettő ad ki működő egészet. Ha saját másik feleteket lenézitek, „gyengébbnek” tekintitek, akkor saját magatokat kicsinyítitek le. Meg kell értetek, hogy nők nélkül ti semmik vagytok, életképtelen faj vagytok, akik kihalnak pár évtizeden belül. A férfi és a nő közötti különbség formai csupán. Bár fizikailag erősebbek vagytok, de ez mit sem számít az egyenrangúság mércéjében. Most csak ízelítőt kaptatok arra, hogy mit jelent saját másik feletek nélkül élni. Ha nem változtattok szokásaitokon, ha nem kezelitek minden szempontból egyenrangúnak a nőket, ha nem tekintetek rájuk egyenrangúként minden tekintetben, akkor hamarosan egy teljes napra vonjuk meg tőletek a nőket. Ha így sem értitek meg a lényeget, akkor egy hét, majd egy hónap következik. Utána tíz évre nőtlenítünk titeket, végül kivonjuk őket társaságotokból örökre. Az lesz a fajtok vége. Ez csupán egy figyelmeztető óra volt, hogy ráébredjetek: a nők semmivel sem kevesebbek nálatok. Férfiak! Reméljük, a fajtok érdekében, hogy soha többé nem kell nőnapot ünnepelnetek, hogy nem lesz szükségetek egy ünnepnapra, amikor megemlékeztek arról, hogy ők is fontosak, mint ahogy nem tartotok soha ember napot sem. Férfiak, tudjuk, hogy nehéz, de gondolkodjatok! Fogjátok fel, hogy nincs előny, nincs felsőbbrendűség, nincs semmi, amitől többek lehetnétek. A puszta testi erőfölény nevetséges, primitív előny. Amit elértetek, együtt értétek el. Nők nélkül nincs élet, ahogy nélkületek sincs. Üdvözletét és baráti figyelmeztetését küldi a Kétnemű Fajok Világszervezete.

A hang elnémult.

Filemon kilépett az utcára. A közeli pékségnél hosszú sor kígyózott. A környék legjobb bagettjét itt árulták. Egy férfi lépett mellé. Svájci sapkája tarkóján fityegett.

– Elnézést, hogy megszólítom, de valamit kérdeznem kell – mondta bizonytalan, tétova hangon. Szemében Filemon őszinte megrökönyödést látott.

– Igen. Az előbb beszélgettünk egymással, amikor… eltűntek a nők! – bólintott Filemon.

– Ugye? Mind eltűnt.

– Mind. Egy teljes órára nem volt a világon nő.

– Fuh, már azt hittem, hogy elment az eszem.

– Nem. Vagy ha igen, akkor mindenkinek egyszerre – mutatott Filemon két férfira, akik a metrókijárat előtt tétova beszélgetésbe kezdtek egymással.

– És maga szerint…

– Elnézést, telefonálnom kell – kér bocsánatot Filemon, és előhalászta zsebéből a telefonját.

Apolka egy csörgés után felvette.

– Filisz? – kérdezte.

– Apol… te…

– Igen, Filisz, eltűntem, tudom. Azt hiszem, hogy komoly változások jönnek.

Filemon körül zsivajgott az utca. Ismeretlen férfiak és nők beszéltek egymással.

– Igen, Apol… azt hiszem én is. Szeretlek!

– Én is, Filisz. Én is.

– És boldog nőnapot kívánok.

– Köszi! – válaszolt Apolka.

Filemon mintha mosolyt érzett volna felesége hangjában.

Március 8. Nők napjára!