Kilépett az utcára. Hóna alatt vastag paksaméta duzzadt. Alexander nem sietett sehova. A nap szépen sütött. Felpattintotta zsebóráját. Nemsokára dél. Még lenne ideje elmenni a találmányi hivatalba, de nagyot kordult a hasa. Ebből egy steak lesz, egy kis vörösbor, szivar, és csak utána lát neki az adminisztrációs ügyeknek. A hivatal este ötig nyitva van, és ott soha nincs tömeg. Aztán meg ott van a következő nap is, nem kerget senkit a tatár.
Sóhajtott egyet. A februári nap tavaszt igért.
– Alexander, nem jössz ebédelni? – lépett mellé John Derimmar, aki a semmiből tűnt fel, de úgy betöltötte a teret, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– De. Pont ezen gondolkodtam.
– Ezen nem kell gondolkodni. Enni kell. Ez létszükséglet. Semmi sem fontosabb a táplálkozásnál.
– Persze, ha nincs pénze az embernek, akkor mégis van, mert ugye, olyankor nincs mit enni.
– A pénzt nem lehet megenni.
– Azt nem. De amit érte adnak…
– Ez merő filozofálás. Éhes vagy, vagy nem?
Alexander bólintott.
– Ez a beszéd! – csapta hátba John Derimmar. – Akkor induljunk.
A járdaszélén megvárták, hogy elporoszkáljon előttük egy lovaskocsi.
– A háború késői áldozatai! – kurjantotta el magát mögöttük egy rikkancs.
– Szörnyű! Olvastad? – kérdezte John Derimmar.
– Mit?
– Újabb tömegsírokat találtak délen.
– Tényleg?
– Igen. Két hete. Iszonyat.
Alexander arra gondolt, hogy a hóna alatt lapuló iratok egy igazi időzsugorító gépet rejtenek. Időzsugorító. Újra kimondta magában a szót. Igaznak tartotta. A két hetet pár órára tömöríti az ő kis gyermeke. Talán pár percre csak. Két teljes hetet.
– Megkukultál? – kérdezte John Derimmar.
– Nem, csak… el kéne mennem a hivatalba…
– Ugyan már! Együnk. Én fizetek – belekarolt Alexanderbe és átvezette az úttesten. A rikkancs hangja lemaradt mögöttük.
– Uram! – kiáltott rájuk egy fiatalember.
John Derimmar keze megtorpant az étterem kilincsén.
– Te ki vagy, fiam – kérdezte John.
– Én, uram… – hebegte a fiú. Alig lehetett több húsz évesnél.
– Igen, te?
– Egy üzenetet hoztam.
– Áhá! Üzenetet! – bólintott John. – És kinek?
– Önnek, uram – nézett Alexandere szemébe a fiú.
– Nekem? – kérdezett vissza meglepődve Alexander. – És mi az üzenet?
– De gyorsan, mert éhesek vagyunk! – tette hozzá John Derimmar, aki eközben kinyitotta az étterem ajtaját.
– Az üzenet…
– Bökd már ki, fiam!
A fiú remegő kézzel a farzsebébe túrt, és egy papírt halászott elő belőle. A négyrét hajtott papíron egy nyomtatott mondat állt. A fiú megköszörülte torkát.
– Tehát? – kérdezte John.
– Uram, az üzenet így szól… – a fiú homlokáról patakokban folyt a veríték. – Szóval, az üzenet… ”Alexander! Vonszold oda a valagad a találmányi hivatalba még délig, mert különben szétrúgom, és kereshetsz magadnak egy másik menyasszonyt! Mabel!”
Alexander John Derimmarra nézett, majd a fiúra.
– Ki adta neked ezt a lapot?
– Egy… nem tudom, uram! Váratlanul jelent meg előttem. A semmiből. Egyszer csak ott termett, a kezembe nyomta a papírt…
– De nő volt?
– Nő! Igen, egy hölgy volt. Azt mondta, hogy olvassam fel magának hangosan, és hogy ne engedjem bemenni oda – mutatott a fiú az étterem ajtaja felé –, mert ha engedem, akkor eltüntet. Azt mondta, hogy úgy tűnök majd el a föld színéről, ahogy ő tűnt fel előttem. – A fiú elsírta magát. – Ugye nem megy be? Még élni akarok.
– Add ide! – nyúlt a papír felé Alexander.
Szabályosan nyomtatott szöveg volt, olyan betűtípussal és nyomtatással, amit még soha nem látott. Csodálatos gépből jöhetett ki. Biztos ez is új találmány. Manapság annyi van belőlük.
– Azt hiszem, hogy mennem kell – nézett barátjára Alexander.
– Ugyan már! Ez csak egy átverés. Ugye, egy átverés? – kérdezte John a fiút, aki még mindig sírt.
– Én nem akarok meghalni.
– John, mennem kell.
– Ne már! Most beijedtél egy vacak tréfa miatt?
– Tréfa? – tolta a lapot John orra alá Alexander. – Ha Mabel azt mondja, hogy délig legyek ott, akkor…
– És ha nem Mabel volt?
– Mabel volt. Tudom milyen, ha mérges.
– Milyen?
– Ilyen.
– Papucs!
– Mennem kell. Bocsánat, de ma kimarad az ebéd.
– Papucs!
– Realista, John, realista. Egy nőnél nincs nagyobb hatalom, és még szükségem van a valagamra, méghozzá Mabel mellett.
Alexander pont délben ért a találmányi hivatalba, és hőn remélte, hogy ebből még nem lesz túl nagy perpatvar. Szerette Mabelt.
*
1876. február 14-én nyújtotta be Alexander Bell a telefon szabadálmát (sokak szerint a világ valaha volt legértékesebb szabadalmát), melyet 1876. március 7-én kapott meg. Ugyanezen a februári napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is beadta a „messzeszóló” nevű szabadalmat. Rövid pereskedés után végül Bellnek adták a telefon találmányi jogát arra az indokra hivatkozva, hogy ő pár órával korábban nyújtotta be a kérelmet a szabadalmi hivatalba. Vagyis Bellt azért ismerjük, mint a telefon atyját, mert pár órával fürgébb volt, mint Gray.
És persze valószínűleg azért, mert 2154-ben rendőrségi eljárás indult a Bell család leszármazottai ellen idősíkátlépés és idősíkmanipuláció vádakkal.
A vádakat soha nem sikerült bebizonyítani.
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
Tanulni arany(4)
A betelefonáló(4)
Részletkérdés (felolvassa: Molnár Anna)(4)