Lili minden porcikájában érezte, nem akarja megtartani a gyereket. Egy hete tudta, hogy terhes, és egy hete tudta, hogy bár nem akarja megtartani, akkor is meg kell szülnie. Manapság nem dönthetett a belső szerveiről, ha az idegen DNS-t is tartalmazott. Manapság védték az életet. Legalábbis, amíg bent volt. Hogy utána mi lesz vele, az nagyjából senkit sem érdekelt. Anyának kellett volna éreznie magát, de minél jobban belegondolt abba, hogy meg kell szülnie annak a férfinak a gyerekét, aki leitatta és utána beléplántálta ezt az életet, annál nehezebben ment a beleélés. Az Nagy Anyaság neki nem jött egyszerűen. Sőt, sehogy sem jött.
Persze kérvényezni lehetett. Kérvényezni mindent lehetett, csak engedélyt kapni volt nehéz. Az majdhogynem lehetetlennek tűnt.
Azért tizenhárom nap múlva mégis beadta a kérelmet. Online történt minden. Emailen kapta meg a behívót. Georgina, aki már kétszer is nekiveselkedett hasonló procedúrának, egyszerűen szégyentúrának hívta azt a másfél órát, amíg a kihallgatás tartott. Persze meg volt ennek is a szerepe. Ki az a nő, aki túl sokáig bírja, hogy nagy, vérvörös, manapság digitális skarlátbetűt égessenek virtuálisan a méhébe és a személyi adataiba? Kevesen állják ki a próbát, mely után úgysem történik semmi. Akkor miért csináljam, kérdezte Georginát, mielőtt megnyomta volna az entert. Mert legalább elmondhatod, hogy megpróbáltad, válaszolt Georgina. Megnyomta az entert.
A kihallgató hivatal, törvényes nevén „Kivizsgáló és Tanácsadó Testület” épülete nagy volt és komor. A hatalmas központi csarnokban hivatali öltözetben távoli célok felé igyekvő dolgozók és megszeppent nők keveredtek egymással.
Lili telefonjával jelezte, hogy megérkezett. A készülék kiírta, hogy üljön le, így leült. Hamarosan komoly válaszokat kell adnia olyan embereknek, akik többnyire soha nem voltak olyan helyzetben, mint ő. Összeszedte a gondolatait, bár Georgina előre figyelmeztette, hogy minden képzeletet felül fog múlni az, ami ott bent történik. Erre nincsenek válaszaid, mondta nevetve. Ő akkor is felkészül párral. Sohasem lehet tudni. Talán átszüremkedik beléjük néhány információ. Talán. A remény hal meg legutoljára.
Fél óra várakozás után az egyik oldalfalra szerelt hatalmas kijelzőn megjelent az ő száma.
AB-672935K – Terem: 2540
2540- es terem. Jó sok termük van, állt fel a már amúgy is kényelmetlenné váló székről. Volt egy enyhe hányingere, de azt bentre tartogatta. Úgy volt vele, hogy ha veszni látszik a helyzet, legalább egy kis emlékeztetőt otthagy a bizottságnak. Végül is, csak örülhetnek. Elsietett az elektromos beléptetők felé. Telefonja újra kiírta a 2540-es számot. Áthaladt a kapun, majd azonnal meg is torpant. Az előtte szerteágazó folyosók egyikén sem szerepelt olyan tartomány, ahová a 2540-es szám bepasszolt volna.
– Segíthetek? – kérdezte egy egyenruhás férfi. Középkorú férfi volt, hosszúkás, nyúlánk feje volt, mint valami marslakónak.
– A 2540-es terembe kéne mennem – nézett rá Lili tétován.
– Húha! Szóval maga az.
– Én leszek az?
– Igen. A 2000-es termek lent vannak az alagsorban. Még soha nem hívtak oda senkit. Maga ugye… a kérelem miatt…
– Igen. Megyek egy kicsit megszégyeníteni magam. Jó lesz.
Az őr megcsóválta a fejét, amiről Lili nem tudta eldönteni, hogy részvétnyilvánítást vagy feddést takar.
– Na figyeljen! Odamegy a liftekhez és megnyomja a mínusz 20-as emeletet. Amikor kilép a liftből, jobbra fordul. Nem balra!
– Nem balra!
– Nem. Elmegy az első kereszteződésig, ahol már ki lesz jobbra írva, hogy szobák 2000-2540.
– Akkor az utolsó szobába hívtak.
– Ez nézőpont kérdése. Úgy is fel lehet fogni, hogy az első – mosolygott az őr.
– Hát igen. Úgy is – bólintott Lili. – Kösz! – mondta és elindult a liftek felé.
– Kisasszony. Ez nem lesz olyan… – szólt utána az őr.
– Milyen?
– Inkább furcsa lesz. És azt javaslom, hogy ne nagyon csodálkozzon semmin.
– Hát ezt Georgina is mondta – bólintott Lili, és belépett a liftfolyosóra.
A szoba pontosan ott volt, ahol az őr mondta. A liftből kilépve jobbra fordult. Balra azért sem ment volna, mert arrafelé csak a vészvilágítás égett baljós árnyakba borítva a betonszürke falakat.
Elindult az első kereszteződés felé. Egyetlen embert sem látott, és ez kissé nyugtalanította, de a plafonon rendszeres távolságra elhelyezett kijelzőn újra és újra felfedezte a hívószámát mellette a szobaszámmal. Jó helyen jár. Fájni kezdett a lába, mire eljutott a kereszteződéshez, és onnan még hosszú gyaloglás várt rá a folyosó végéig. A 2540-es szoba jobb oldalra esett. A folyosót egy vészjósló feliratú ajtó zárta.
VÉSZKIJÁRAT–CSAK IGAZOLT VESZÉLY ESETÉRE
Vajon milyen lehet egy nem igazolt vészhelyzet? Az olyasmi, ami vita tárgyát képezi, mint az, hogy kinek mire van joga a saját testében? Jópofa lehet, amikor a menekülők szavaznak a vészhelyzet milyenségéről, mielőtt kinyitnák az ajtót.
A 2540-es szoba ajtaja fölött ott világított az ügyszáma:
AB-672935K
Bekopogott.
– Bújjon be! – szólt ki valaki erős, határozottan vidám hangon.
Lili benyitott.
A szoba még annál is puritánabb volt, mint ahogy azt előre elképzelte. Két szék állt benne. Az egyik, ez volt neki háttal, üres volt. A másikon egy hatalmas alak ült.
– Jó napot! – suttogta meglepetésében Lili.
– Jó, hogy idetalált. A nehezén már túl is van – válaszolt a hegyomlás.
Lili úgy saccolta, hogy az alak két méternél jóval magasabb lehet. Az is lehet, hogy eléri a hármat. De akkor mit keres itt? Kosarasként egy vagyont kereshetne. Lili nem mozdult. Kikerekedett szemmel nézte a jelenséget, akiről azt sem tudta eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. Az alak vonásai nem árulkodtak a neméről. Teste nagy volt ugyan, de abból sem szűrhetett le semmi biztosat. Az alak szürke overállt viselt, mely vállban kissé szűknek tűnt, és ettől az egész forma úgy nézett ki, mint valami hegyére állított élő háromszög.
– Leül? – kérdezte az alak. – Engem Bizmantom 4576-nak hívnak.
– Bizmantom 4576?
– Igen. Nálunk egy név van és egy szám. Azt első két betű, Bi, a körzetet is jelöli, de ez teljesen lényegtelen. Ön Lili, ha jól tudom. A vezetéknév nem is kell. Ma csak egy Lilink van. Csüccs! – mutatott a székre Bizmantom.
Lili leült, és közben arra gondolt, hogy valószínűleg elájult a liften az izgalom miatt és most álmodik.
– Nos! Térjünk rá a lényegre – mondta az overállba öltözött hegyomlás. – Maga nem akarja megtartani a magzatot, ha jól sejtem.
– Jól sejti – bólintott Lili.
– És miért nem, ha szabad kérdeznem? Nem kell utód?
– De kell, csak nem most. És nem így.
– Hogy? Mármint lehet máshogy is terhesnek lenni?
Lili bólintott. Szóval így lesz ez. Jönnek a kérdések.
– Ez egy nem túl józan estén történt, és nem teljesen a beleegyezésemmel.
– Áhá. És védekezett? Mármint ellenállt?
– Nem.
– Oké. Értem. Tehát mit szeretne?
– Elvetetni.
– Értem. Ugye tisztában van azzal, hogy a fajának egy példánya nevelkedik ott bent?
– Igen. De nevelkedhet egy másik is majd később. Egy olyan, aminek igazán örülnék.
– Ennek nem örül?
– Ennek nem.
– Kár – válaszolta Bizmantom.
– Hát… igen. Eléggé kár. Akkor?
– Akkor?
– Elvetethetem?
A Bizmantom nevű hegyére állított háromszög nem válaszolt.
– Egyébként azt hittem, hogy lesz itt egy bizottság.
– Én vagyok a bizottság – bökött magára a hivatalnok. – Tudja, azon tűnődöm, hogy egy ilyen fiatal nő miért nem akarja gyarapítania faját.
– Azért nem akarom gyarapítani, mert nem akarom. Van, aki akarja, én nem akarom. Ha jól tudom, eléggé túlnépesedünk. Hagyják meg, hogy saját akaratomból járuljak hozzá a probléma megoldásához. Legalábbis átmenetileg.
Bizmantom megértően bólogatott.
– Persze, persze.
Kínos csönd borult rájuk.
– És? – kérdezte Lili halkan. – Mi legyen? Dönthetek én, vagy maguk döntenek?
– Tudja, azon tűnődöm, hogy miért magát küldték ide – válaszolt a háromszög tétován. – Azt hittem, hogy tele lesz haraggal.
– Nem vagyok tele haraggal.
– Azt sem utálja, aki így helybenhagyta?
– De, kicsit igen. Sőt, ha meg kell szülnöm a gyereket, akkor eléggé utálni fogom. Persze magukat is.
– Az érthető – bólogatott Bizmantom.
Újra csönd lett.
– Az is lehet, hogy random sorsolták ki magát – vont vállat Bizmantom.
– Mire? – dőlt előre Lili.
– Arra, hogy az első legyen.
– Az első?
– Az első. Csak nem tudom, hogy jó lesz-e rá. Tudja, úgy képzeltem, hogy maga nekem esik, én meg provokálom, aztán a végén elmondom, hogy mi a terv, maga meg örömmel elviharzik, hogy az első lehessen a sorban.
– Azt ugye tudja, hogy egyetlen szót sem értettem ebből?
– Sejtem – bólintott Bizmantom.
Lili megrökönyödve nézte az előtte tépelődő alakot.
– Nem értem, hogy mi történik.
A hivatalnok felpattant, és Lilinek majdnem megállít a szíve. A férfi, vagy talán nő – ez még mindig kétség tárgyát képezte, – majdnem a plafonig ért. Furcsa, billegős járással kerülte meg a széket.
– El tudom intézni, hogy befejezzük ezt a meghallgatást.
– Akkor inkább tegye azt! – bólintott Lili.
– De magát küldték, szóval nem ez volt a terv.
– Kezdek nagyon összekavarodni és hányingerem is van – közölte Lili és arra gondolt, hogy mégiscsak lesz ebből a végső megtorlásból valami.
– Lili, kedves! – torpant meg a hatalmas alak.
– Tessék, Bizmantom!
– Én elmondom, hogy mi a terv.
– Az remek lenne.
Bizmantom, mintha a döntéstől megnyugodott volna, megállt a szék mögött.
– A terv az, hogy kissé átalakítjuk az emberi szaporodást. Mármint nem a kétivaros részt, hanem ami utána van.
– Értem – bólintott Lili. – Vagyis nem értem – tette még hozzá.
– Az van, hogy maguk emberek nem nagyon képesek értelmesen gondolkodni. Nem megy még. Talán később beérnek, de addigra már régen késő. Érti ezt?
Lili bólintott, pedig nem értette.
– Jó. Szóval eddig az volt maguknál, hogy a hím megtermékenyítette a nőstényt, aztán vagy magára hagyta, vagy nem.
– Ezt értem.
– Szuper! Ezért aztán a hím azt hiszi, hogy bármit megtehet. Ha elmegy, az is jó. Ha marad, az is jó. Mivel fizikumában erősebb a nősténynél, azt tesz, ami csak neki tetszik.
– Ezt is elég jól értem.
– Ez csodás. A hímek ezért önöknél kissé beképzeltek lettek. Azt hiszik, hogy ki tudják magukat húzni a fajfenntartás nehézségeiből. Sőt, azt képzelik, hogy ők tudják, mi a helyes és a helytelen. Ez tipikus azoknál a fajoknál, ahol nincs egyensúly a nemek között, és nincs egyenlő megosztás a fajfenntartás fizikai síkján.
– Ezt majdnem értem – biccentett Lili.
– Jó. Egyszerűbben fogalmazok. Önöknél a hímek ott tartanak, hogy mivel erősebbek és a nemzésen kívül semmiféle feladatuk és kötelességük nincs a fajfenntartásban, azt hiszik, hogy megmondhatják, a másik nem mit tehet és mit nem. Mivel döntéseiknek semmiféle következménye nincs saját nemükre nézve, bátran kihasználhatják a másik nemet.
– Na, ezt tökéletesen értem. És én most miért hallom ezt abban az intézményben, amit a férfiak hoztak létre?
– Na ez az! – mosolyodott el Bizmantom. Szája egy pillanatra vékony pengévé változott.
Lili hátrahőkölt.
– Jelen időszakban – lépett egy lépést előre Bizmantom – az én fajom felügyeli magukat. Ez kicsit meredek információ, nem is kell teljesen megértse. A lényeg, hogy szabad kezet kaptunk a problémájuk megoldására, és nekünk van is egy ötletünk.
Lili nem mert megszólalni. Georgina mondta, hogy durva lesz, de hogy ennyire, azt azért tényleg nem gondolta.
– Az ötlet a saját fajunktól származik, és most önnel kerül bevezetésre.
– Velem?
– Hát igen. Ezért tétováztam. De már mindegy. Szóval. Öntől kezdődően fajának nőstényei kapnak némi előjogot. Ez csak egy kis kapcsoló a DNS-ben. Nem nagy dolog. Online meg lehet oldani az egészet. Elég csak elküldeni a jelet, és a DNS SA56983287286590992–KU szegmense aktívvá válik…
– Mi az, hogy előjog? – vágott közbe Lili. Már lemondott arról, hogy csodálkozzon.
– Ja, bocs! Szeretem a részleteket. Az előjog elég egyszerű. Innentől a nőstény, tehát például ön, amennyiben utódot nemzett egy hímmel, képes lesz a hím fejét leszakítani a testéről.
– Hogyan?
– Ahogy akarja. Odanyúl és zsupsz, volt feje a hímnek, nincs feje a hímnek.
– Mint a sáskák?
– Pont, mint a sáskák.
– Aha – tátottal el a száját Lili. Úgy tűnik, lehet még fokozni a dolgokat. – És a hím meghal?
– Hát fej nélkül elég nehéz lenne neki tovább élnie, nemdebár?
Lili bólintott.
– Szóval ezt az előnyt kapják – mosolyodott el Bizmantom. – Ha megtörténik a fogantatás, ön, mint nő, bármikor letépheti a kedves apuka fejét.
– Nem vagyok elég erős.
– Nem kell hozzá erő. A DNS-eik kommunikálnak egymással. A férfi feje akkor is leválik, ha csak kicsit meghúzza, mint mondjuk egy wc-zsinórt. Sima ügy.
– Értem. Azt ugye tudja, hogy a „mi fajunk” nem tolerálja a fejletépéseket? – kérdezte Lili.
– Persze. De ezt át fogják gondolni. Ma este kihirdetjük az információt. Holnapra jópáran lesznek, akik ki is próbálják, mert a puding próbája az evés, és ki fog derülni, hogy a változás nem csak egy vicc. Onnantól pedig, ha az emberi faj fele képes letépni a másik felének a fejét, akkor azt elég nehéz törvényileg betiltani. Szóval nem lesz gond. Egy helyen már teszteltük, és jól ment.
Lili hosszan, merev tekintettel nézett Bizmantom szemébe.
– Már kezdem érteni, hogy miért maga az első – súgta Bizmantom.
– Tehát. Ha én most elmegyek ahhoz a címeres marhához, aki belém tette ezt a gyereket, akkor…
– Igen. Hazaviheti a fejét. Vagy meg is eheti. Vannak helyek, ahol ezzel egyszerre oldódik meg az élelmiszerellátás kérdése is, de nem hiszem, hogy ez itt működne.
– És minden nő…
– Igen. Minden nő. Ha van gyerek, akkor a nő téphet.
– És ha lelép a pasi?
– A bolygó másik felén is megtalálja. Ez is a változás része lesz. Ne aggódjon, egyik sem tűnik el.
– És meddig… téphető…
– Amíg a gyerek önálló nem lesz. Mi tizennyolc évet állítottunk be, de majd később persze finomíthatunk.
– És a férfiak?
– Mi van velük?
– Nekik milyen szupererejük lesz?
– Kénytelenek lesznek agyat növeszteni. Ettől a pillanattól kezdve lesz tétje annak, hogy mit csinálnak a nemiszervükkel. Jó mi? Nem szabályozzuk a szaporítószerveket, hanem a következményeket módosítjuk. Így tereljük ésszerűbb mederbe a fajfenntartást. Nem én találtam ki – tárta szét kezét Bizmantom.
– De azért ez elég jó.
– Hát igen. Nekem is tetszik.
– És ha még most eltűnik belőlem az a kis csíra?
– Nincs utód, nincs szakítás. Egyszerű.
– Az igen! – bólintott Lili.
– Nos? Akkor lesz az első? – kérdezte Bizmantom.
– Mit kell tennem?
– Tulajdonképpen semmit. Bejelentjük, és ha gondolja, akkor szakíthat egyet. Akár egyenes adásban is. Érti már? Csakhogy maga nem elég mérges. Ezért hezitáltam. Nem lesz jó reklámarc, ha egyáltalán nem demonstrál.
– Igen. Értem – bólintott Lili. – Tényleg nem tudom, hogy képes leszek-e rá.
– Amiatt ne aggódjon. Ez kémia kérdése. Ha szakít, akkor igencsak kellemes hormonokat kap jutalmul.
– Tessék?
– Élvezni fogja. Egy csepp lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez meg van oldva. Szóval bátran szakíthat. Persze csak ha úgy látja jónak.
– Igen. Csak akkor – temetkezett gondolataiba Lili.
– Nos, tulajdonképpen ennyi volt – mondta Bizmantom. – Ha vállalja, akkor maga lesz a reklámarc.
– És ha nem?
– Akkor más lesz.
– És a gyerek?
– Ahhoz nem nyúlunk. Nem vagyunk mi barbárok.
– De ha vállalom, akkor hamarosan letéphetek egy fejet, már ha akarom.
– Sőt, jó lenne, ha letépné. Úgy lenne igazán hatásos – bólintott Bizmantom.
– De kötelező?
– Ja, dehogy. Nem vagyunk mi vademberek.
Lili újra elmerült saját gondolataiban, és csak hosszú idő után szólalt meg újra.
– Azt hiszem, hogy ez az új rendszer barbárság.
– Igen. Bár nem barbárabb, minthogy egy fajból az egyik nem megmondja, hogy a másik nem mit tehet és mit nem. Húsból van minden élő. Legalábbis a legtöbb. A barbárság nem megúszható. De ha létezik, akkor legalább legyen egyenlően elosztva, nem?
– Az nem árt – biccentett Lili. – És mit kell tennem?
– Semmit. Délben bejelentjük. Közöljük a fényképét, hogy maga az első, és hogy este nyolctól az emberiség így működik tovább. Aztán meglátjuk, mi lesz.
– És ha nem jön be?
– Akkor még mindig jöhet a B terv.
– És az mi?
– Az maradjon meglepetés – vigyorodott el Bizmantom.
Lili kótyagos fejjel jutott el a liftig, és alig emlékezett arra, hogy hogyan jutott haza.
– Na?! – ugrott rá Georgina a lépcsőházban. Belekarolt Lilibe, és két pillanat múlva már a nappaliban ültek.
– Hát elég durva volt – válaszolt Lili.
– Én megmondtam. És? Megengedték?
– Nem. De kaptunk egy kis kompenzációt.
– Kompenzációt?
– Mondjuk úgy, hogy nem vagyunk már fegyvertelenek.
Georgina válaszolt volna, de Lili bekapcsolta a tévékészüléket, és saját arca jelent meg rajta. Az arckép alatt egy szalagcím futott:
LILI, A FAJFENNTARTÁS ELSŐ MODERN NŐJE
Lili a képernyőre nézett, majd ki az ablakon. Mint madarak az északi sarkot, úgy érezte, hogy merre van most Robert. Lehet, hogy délután lesz egy kis útja.