M-kapcsolat no. 465

Esett. Ettől különösen jó kedve támadt. Az eső nem több és nem is kevesebb, mint felhívás arra, hogy gombolkozzon be, szálljon magába, mert ott is van mit keresni, nem kell mindig csupasz mellkassal kifelé tekintgetni. Összehúzta vékonyka kabátját és elindult az utcán. Először megállt az újságosnál. Régi hivatal ez a digitális óceánban, de nem tudott leszokni róla. Minden héten vett valamit. Mivel hétfő volt, mégpedig a hónap harmadik hétfője, az irodalom volt a soros. Az újságos – öreg kopasz motoros – mosolyogva köszöntötte. Még nem nyitott ki, csak pakolt, de a koránkelők titkos szövetsége megenged néhány szabályszegést. Már nem kellett kérni, kezébe kapta az újságot.

– Belenéztem, tetszeni fog – jegyezte meg szerényen az öreg.

– Hát, azt remélem is, mert a múltheti gyalázatos volt – tettetett haragot Florentin.

Néhány percig elbeszélgettek az élet nagy dolgairól, a hírekről, arról, hogy a világ mindenképpen a szakadék szélén táncol, csupán az a kérdés, hogy eddig nem ott táncolt-e.

Elköszönt és megcélozta az utca túloldalát. Kihagyta a zebrát és átlósan vágott át az úttesten. Amikor a város még alszik, ezek szabályszegések előjogokká válnak azok számára, akik már ébren vannak.

Ránézett az órájára. Még három perc van a nyitásig, állapította meg. Megállt egy pillanatra. Három perc. Semmire sem elég, de várakozni rengeteg idő.

Visszanézett az úttestre. Legyen úgy, hogy ha a következő elhaladó kocsi rendszáma páratlan számmal kezdődik, akkor ma átlépi a határt, és megszólítja a nőt.

Hosszú ideig – legalábbis hosszúnak tűnt – nem jött semmi. Aztán egy villamos zörgött el. Két álmos utas nézett ki az ablakon. Az eső permetté enyhült. Aztán mégis felbukkant egy autó. Taxi. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Talán hagyni kéne ezt a fogadást egy másik napra. Nem tudott dönteni. Ha elengedi a kocsit, akkor nincs szám és nincs döntés. Az is egy döntés.

5

Ez páratlan a javából.

De persze nincs semmi kötelezettség. Majd ahogy a helyzet hozza.

A néhány méterre álló bolt felé nézett. A nő most hajolt le, hogy kulcsával kinyissa az üvegajtó zárját, és még nem ért vissza a pult mögé, amikor ő benyitott. A pultok üresek voltak, a pékműhely nyitott ajtajából kenyérillat hömpölygött be a boltba.

– Jó reggelt! – mondta a szokásos hangján.

– Hát, magának is – válaszolt a nő a műhelyből. Florentin kihallotta a hangjából, hogy ma jó kedve van. Ez is a szertartás része volt, a nő egyenesen bemegy a rendelésért, amikor ő benyit.

– Croissant? – kérdezte a nő.

– És kakaó! – kiáltott be Florentin.

– Mi más lenne? El is ájulnék, ha tejet kért volna.

– Én is.

– Akkor hozom.

– Várom.

Florentin a rendszámra gondolt és arra, hogy most meg kell történnie. Megmondja, hogy mit érez. Semmi nagy fakszni, csak egy kora reggeli vallomás és már kész is, mindenki mehet a dolgára. Nagyot sóhajtott és megkerülte a pultot. A bolt onnan, ahol a nő állt, másként festett. Minden más értelmet kap, ha máshonnan nézzük. Belépett a műhelybe és a rekeszekhez ment. Ma nem sült meg a kiflik második adagja. Valószínűleg bekrepált a nagy kemence fűtőszála. Ki kell hívni a szervízest, mert így nem mehet tovább. Két kemencével esély sincs arra, hogy kész legyen minden. Kesztyűt húzott és megragadta a kerekeken guruló rekeszt. Elsőnek a kenyér, a zsemle és a kifli kerül ki. Aztán jönnek, a péksütemények, és mire Odett megérkezik, már felvágja szendvicseknek valót. A vajazás nem az ő dolga.

Délig meglehetősen fárasztó volt minden egyes perc. Odett nem jött be, mert elkapott valamit. Hitt is neki, nem is. Odett túl gyakran kap el „valamit”, és szinte mindig akkor, ha esik. Persze az is lehet, hogy depressziós. Arra mondjuk kiváló gyógyszer egy kis munka. Mindegy. Ezzel majd egyszer foglalkozni kell.

Délben végre leváltották.

Nem volt fáradt, de azért jó lesz majd az ágyban. Bevásárolt. A közértes, örök barátja, olyan sajtot rakott elé a kiadópultra, amitől kisebb fajta gyönyör hullámzott át tudatán. Igen. Az, aki nem élvezi az evést, biológiailag lábon lövi magát, már ami az egyszerű örömszerzést illeti.

– Ezt kóstolja meg, Florentinácska! El fog ájulni – vigyorgott a közértes.

A műanyag dobozban penészedő sajtot a doboz falai tartották vissza attól, hogy mászni kezdjen.

– Én már most ott tartok. Ez valami – a dobozka fölé szagolt – iszonyatosan gyönyörű.

– Hát az. Magának tettem félre. Egy hete még csak megindult, de mostanra már… na, szóval érti.

– Hát hogy ne érteném. Mostanra lett eszelős.

– Igen. Eszelős. Ez jó szó.

Florentina a kosárba tette a dobozt és áldotta az eszét, amikor reggel eltett magának két paradicsomos stanglit. A sajttal tényleg észbontó élmény lesz.

Négyre ért haza. Besötétített, és leült a tévé elé. Kinyitotta a dobozt.

– Azt a betyárját – vigyorodott el bűnös kéjjel az arcán.

A stangli nem volt friss, de azért megjárta. Vicces, hogy pont a pék nem jut hozzá saját kenyeréhez frissen. Ez van. Nem szabad szidni az életet, mert megbosszulja magát.

Megtalálta a párna alá gyűrt távirányítót és elindította a sorozatát – adjunk hálát a mindig elindítható és leállítható szórakozásért, mely kivette az időt az egyenletből.

A stanglit belenyomta a sajtba, ami szinte akadály nélkül hagyta az erőszakot. Falatozni kezdett. Amikor harmadszorra tekerte vissza a jelenetet belátta, hogy a napnak végeszakadt. Egy gombnyomással elnémította a tévét.

A párna kellemesen és gyorsan nyelte el ébrenlétének utolsó másodperceit.

Soha nem kelt órára. Kinyitotta a szemét. Ahogy mindig, szervezete most is szépen belőtte az időt.

01:57

Felkelt. A felső lakásban még szólt a tévé. Van, aki még nem feküdt le aludni. Az életek különböznek. De még mennyire, hogy különböznek. Még jó, hogy vannak koránkelők. Az első vevőre gondolt. Állandó, hűséges, kedves vevőjére. Megmosakodott, és bár nem volt késésben, de egyenesen a műhelybe sietett. Vannak napok, amikor több esély van arra, hogy valami megtörténjen. Érezte, hogy ez a nap pont ilyen lesz.

A műhely álmosan fogadta.

– Felkelni! – kapcsolta fel a villanyokat és indította be a kemencéket. A középső még mindig nem üzemelt. Tehát délután nem hívták ki a szervízt. Remek. Bekapcsolta a keverőgépet, és betolta a kocsit, amire úgy egy órával ezelőtt Marcell felpakolta a kész kenyértészták első adagját. Bepakolta az első adagot. Florentina a sütőnő, a tűz asszonya újra csodát tesz, gondolta és becsukta a sütő ajtaját.

Ötig megállás nélkül dolgozott. Ügyelt arra, hogy pontosan nyisson. A vevője valószínűleg már várja a kapunyitást. Ő pedig várja, hogy találkozzanak. És ennek így kell lennie.

05:59

Kivárta az utolsó másodpercet is, és csak 54-kor indult el az ajtó felé. Nem nézett oda, de látta, hogy a férfi néhány méterre már ott várakozik. Lehajolt és kinyitotta az ajtó alsó zárját, majd besietett a műhelybe. Ez is a szertartás része volt.

Hallotta, ahogy nyílik az ajtó.

– Jó reggelt! – szólalt meg kintről a férfi.

– Jó reggelt! Minden rendben?

– Már igen. Itt vagyok.

– Croissant? – kérdezte, bár tudta a választ.

– És kakaó!

– Hát hogyne – mondta, és tudta, hogy ez a nap más lesz. Ma beszélgetnek egyet. Talán délben kiül valahová a férfival, ha annak engedi az ebéd ideje. Persze engedi. Annyit azért már megtudott róla, hogy egy építész-irodában dolgozik. Nem építész, hanem rajzoló. A rajzolóknak csak van már ideje egy kis ebédre.

A croissant szinte forró volt. Egy zacskóba tette, és kivette a hűtőből a kakaót is. Ma beszélgetni fognak. Ez elkerülhetetlen. Florentina ezt a zsigereiben érezte.

Kilépett a boltba, és átsétált a pult mellett. A zacskót, mint mindig most is az aktatáskája belső, kimerevített rekeszébe tette, hogy ne törjön össze. A kakaót külön rekeszbe csúsztatta, hogy a croissant ne hűljön ki.

– Nem volt emelés? – nézett fel, miután bezárta a táskát, de a nő már újra a műhelyben volt. – Mindennek emelik az árát.

– Mi nem emelünk. Magának biztos nem! – hallotta bentről.

– Azért és szívesen…

– Majd mondom, ha úgy lesz – válaszolta a nő. Aztán nem jött tőle más üzenet.

Florentin tétován állt a pult előtt. Talán mondani kéne még valamit. Bármit. De nem jutott eszébe semmi. Erre majd legközelebb rá fog készülni. Legalább lepróbál pár mondatot.

Bentről hangos zörgés hallatszott.

– Viszlát! – mondta nem túl hangosan.

Nem jött válasz.

Az órájára nézett.

05:03

Ez sem tartott sokáig. Elindult a tér felé. Kedvenc kávézója nemsokára nyit. Egy kávé, a croissant – megengedi a pincér, aki szintén örök haver és a koránkelők társaságának tagja – és a kakaó. Elolvas néhány cikket az újságból, amit tegnap vett, aztán várja az iroda. Még jó, hogy kötetlen a munkaidő, és nem ragaszkodik senki a hivatali órákhoz. Csak legyen készen a munka.

– Hello, Florentin – üdvözölte a pincér. – Na, ma szóba álltál végre vele?

– Nem úgy jött ki a lépés. De semmi gond. Majd holnap reggel – mondta miközben letelepedett a kedvenc asztalához.

– Így van. Mindig van következő reggel. Ez benne a szerencse! – vigyorodott el a férfi. – Hozom a kávéd!

Florentin a holnapra gondolt. Arra, hogy talán tényleg beszélgetnek egyet. Talán meghívja egy kávéra is. Persze, ha ráér.

*

1868. szeptember 26-án halt meg August Ferdinand Möbius matematikus, csillagász.

Egyik felfedezése a róla nevet kapó Möbius-szalag. A möbius-szalag egy kétdimenziós, egyoldalú, egyélű felület a térbe ágyazva. Vagyis egy kétdimenziós felület, mely megcsavarva és így háromdimenzióba helyezve mégis kétdimenziós tulajdonságokkal bír. Jellegzetessége, hogy bár térben van, mégis egyetlen oldallal és éllel rendelkezik. Egy ceruzával vonalat húzva rajta kiderül, hogy bár két oldalának kellene lennie mégis egyetlen oldala van, mely hurokként visszatér önmagába.