Én ezért most…

A szoba szűk volt. Megtorpant az ajtóban. Talán mégsem kéne bemennie. Fölösleges ez az egész. Arra gondolt, hogy otthon ülhetne a kanapén, a mellette lévő asztalon jéghideg limonádé várakozna, nézne valamit a Tv-ben, ilyen hőségben mást nem is nagyon tehet az ember. Ehelyett itt áll ebben a takarítóhelyiségnek is szűk szobában, és olyasmire készül, amit a háta közepére sem kívánt. Meg van húzatva, ez már hivatalos.
A férfi egy asztal mögött ült. Nem nézett fel. Laza testtartással rendezgette a maga előtti papírtömeget.
– Jöjjön csak! Foglaljon helyet – mondta a férfi.
Még mindig koromfekete haja volt. Arcának kemény vonalai egy sasmadárra emlékezették. Akkor is így volt, most is így van.
A torkában dobogott a szíve. Jól emlékezett az első napra. Döntő volt kettejük kapcsolatában, már ha ember és ember közötti kegyetlenséget kapcsolatnak lehet hívni. A férfi még mindig nem nézett rá.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi.
„Hogyne! Úgy két évtizednyi panaszom van”, gondolta, de nem szólalt meg.
Ezerszer próbálta le ezt a percet, mióta megtudta, hogy a férfi él és itt dolgozik. Nem szólt senkinek. Nem. Azt nem engedhette meg magának. Ha bejelenti, amit tud, akkor talán soha nem ülhetne vele így szemtől szemben. Erre neki van szüksége. Húsz évnyi gyötrődés az emlékek poklában. Nem! Ez jár neki.
– Nos? – nézett fel végre a férfi.
Nem tudott megszólalni. Látta már ezt a szempárt egészen közelről. Hogyne látta volna. Még véres szemen keresztül is látni lehet egy másik ember szembogarát, ha az tíz centire van tőle. Rátörtek az emlékek és remegni kezdett.
– Jól van? – kérdezte férfi. Arcán valódi aggodalom látszott.
Talán mégsem ő, futott át agyán az abszurd gondolat. „Nem! Állj!”– szólt magára. Tudta, hogy jönni fog egy hullám, amikor elméje kibúvókat keres, amikor meg akarja úszni majd ezeket a perceket. Nem. Ez a férfi volt ott abban a szintén szűk szobában. Ő volt az, ehhez kétség sem fér.
– Minden rendben – válaszolta végül.
Jó! Sikerült megszólalnia.
– Milyen panasza van? – kérdezte a féri. – Kitöltötte a formanyomtatványt?
Nemet intett fejével.
Nem, nincs nyomtatvány. Valami egészen mást hozott.
– Pillanat – mondta és elmosolyodott.
Tud mosolyogni, nyugtázta örömmel. A kezdeti sokk enyhült. Nem volt hiába az a sok próba a tükör előtt. Menni fog. Menni fog.
– Nekem van időm! – nyomott el egy félmosolyt a férfi.
„Nekem van időm”. Ugyanaz a mondat volt. Neki volt ideje. Mindig volt ideje arra, hogy az ember elájuljon és aztán újra magához térjen. Belül megfagyott valami, és ez most nem volt kárára.
– Ezt hoztam – mondta, és táskájából kivette a revolvert.
A férfi hátrahőkölt.
– Ne kiabáljon, mert lelövöm – mondta hidegen.
Ujjaiban érezte a bizsergést, és azt is, hogy probléma nélkül megtenné, ha rá lenne kényszerítve.
– Tudja, ki vagyok? – kérdezte halkan.
Látszott a férfi arcán, hogy belül pergeti a képeket, a katalógust, mely talán igencsak hosszú lehetett. Várt. Ha nagy bent a tumultus, akkor idő kell, hogy kidobjon valamit a komputer.
– Ha esetleg valamivel megbántottam valamelyik határozattal… – mondta kimérten a férfi.
Felnevetett.
– Nem. Nem határozat volt. Keresgéljen még egy kicsit.
Tovább várt.
Eltelt egy perc. A férfi arcán zavaros kifejezés ült. Nyilván tudta, hogy miről van szó. Hogy a múltnak olyan szeletében kell kutakodnia, ahol ő sem jár minden nap.
– Semmi? – kérdezte végül.
Legszívesebben lelőné itt és most. Mutatóujjának apró kis mozdulata húsz év tehertől szabadítaná meg. Persze aztán jönne a bűntudat és a felelősségre vonás. Nem. Nem ez az út a szabadsághoz. Ez egy újabb fogsághoz vinne. Értelmetlen dolog.
– Segíthetek? – kérdezte hűvösen.
– Kérem!
– Teknős park.
A férfi szemében villant valami. Ha eddig nem lett volna biztos abban, hogy ki ül előtte, most már mérget vett volna rá. Aki a „Teknős park” ártatlan kis szójátékára szemvillanással válaszol, az mindent tud. Minden egyes koszos, aljas részletet.
– Nem tudom, miről beszél – ingatta fejét a férfi. Meggyőző volt, de nem eléggé. Talán az, aki nem látta ezeket a szemeket tíz centiről, most elbizonytalanodott volna, de ő nem. Ő ismerte ezt a kegyetlen íriszt.
– De tudja. Ugorjuk át ezt a részt! Gyorsabban haladunk.
A férfi nem válaszolt. Legalább annyi tartás van benne, hogy nem színészkedik tovább.
– Tényleg nem emlékszik rám?
– Elnézést – intett fejével a férfi.
Nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan. Ilyet akkor mond az ember, ha rálép valaki lábára, és nem akkor, ha szánt szándékkal le akarja azt szakítani.
– Bocs! – intett a férfi felé, de nevetett tovább.
Amikor alább hagyott a kényszer, még egyszer megkérdezte: – Nem rémlik semmi? Egy halvány momentum sem?
A férfi nem akart provokálni, csak nemet intett a fejével.
– Ez tulajdonképpen elkeserítő – rázta meg a fejét még minden mosollyal szájszegletében. – Az ember azt hinné, hogy az, aki kegyetlenkedik legalább tiszteli azt, akivel teszi. Tudja, miért? Mert akkor súlya van a tettének. Nem bennem, hanem magában. Szemét voltam, de azért, mert az a másik számított. Számított és én nyertem. Erősebb voltam, gyilkosabb. Nem? Rosszul gondolom?
A férfi nem válaszolt.
– Na! Bökjön már ki valamit! Igazam van?
– Régen volt.
– Régen, de azért mégiscsak számított valamit, nem? Mert ha számított, akkor még azt tudom mondani magamban otthon, ha hazamegyek, hogy oké, rossz végén voltam a puskacsőnek, de az élet már csak ilyen. Fontosak voltunk, és én veszettem. Az én ideológiám maradt alul, a magáé nyert. De így?
– Régen volt.
– De számított valamit. Jelentett valamit? Megjegyezte az arcokat?
– Nem.
– Nem? Hogyan lehetséges ez? Ezt nem tudom elképzelni. Még azok az ostoba vadászok is kitűzik a házuk falára, amikor távcsöves puskájukkal lemészárolnak egy élőényt. És itt nem az erdészekről beszélek, hanem azokról, akik ölni mennek, mert ölni szerintük jó. Még ők is büszkék ostoba tettükre. Maga büszke? Ugye büszke? Mondja azt, hogy igen, mert azzal legalább magasabbra emel engem.
– Ezt nem értem.
– Mit nem ért ezen? Ha büszke arra, amit tett, akkor legalább elmondhatom, hogy számítottam valamit. Persze, majd elítélem a büszkeségét, mert egy olyan gondolat áll mögötte, amit mindig is el fogok ítélni, de közben azt mondhatom magamról: engem eltiporni büszkeséget jelent. Érti már? A vesztesnek is könnyebb a vereség, ha a győztes örömittasan ujjong, ahelyett, hogy legyintene egyet: na ez is megvolt. Én csak megvoltam magának?
A férfi nem válaszolt.
– Látom magán – csóválta meg a fejét – Tudja, húsz éve izzik bennem ez. Ne haragudjon, hogy így kiöntöm magára. Egyszerűen le is lőhetném minden duma nélkül. Vagy kikényszeríthetnék valamiféle bocsánatkérést is, bár mivel kettőnk közül csak én tudom, hogy miről van szó pontosan, ez egy kicsit hiteltelen lenne.
– Megbántam – mondta a férfi.
– Az jó! Sokszor gondolkodtam ezen, és minduntalan arra jutottam, hogy ez nem elég. Megbántam, bocs, felejtsük el! Hát én nem tudom elfelejteni. Nem megy. Húsz éve nem megy. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, szóval nekem nem sokat ér, hogy megbánta. Aztán arra gondoltam, hogy ha újra találkozunk, akkor jön a kölcsön kenyér visszajár. Miután én pontosan emlékezem minden egyes együtt töltött percünkre, nem lenne olyan nagy megerőltetés. Csak az a baj, hogy nem tudom, az után mi lenne. Félek tőle, hogy nem lenne jobb. Persze megreszkírozhatjuk. Ez magát is feloldozná, legalábbis ha túlélné, és engem is új helyzetbe juttatna, ami szinte biztos, hogy jobb, mint a mostani. Na? Szavazzunk!
A férfi nem mozdult.
– Jó, csak vicceltem. Hülye lenne szavazni. Ha meg döntetlen, akkor nálam a pisztoly. Elmondom, hogy mire jutottam. Mivel húsz éve minden nap látom lelki szemeim előtt a maga utálatos, rusnya arcát, és úgy hiszem, a Teknős parkban nem egy sorstársamhoz volt magának köze, úgy döntöttem, hogy nem bírom tovább. Ki kell valahogy radíroznom magát magamból, mert az egész életemet így kell leélnem, és akkor többet foglalkoznék magával, mint azokkal, akiket szeretek, ami azért elég abszurd, ha belegondolunk. Két éve tudom, hogy itt dolgozik. Két éve tervezem ezt. Pontosabban azt, hogy bejövök ide és fejbe durrantom. Aztán két hete találkoztam valakivel. Jó barátom, elmeséltem neki az egészet, bár nem vagyok rá büszke. Nem vicces? Maga nem büszke arra, amit tett, én meg szégyellem magam ugyanazért. Teljes pocsékolás. Szóval elsírtam neki az egészet, erre a legnagyobb dumálva jött, amivel két ezer éve jönnek azok, akik nem voltak ilyen helyzetben soha sem. Bocsáss meg neki! Ezt mondta. Kész voltam. Úgy nekiestem, mintha maga lett volna. Hát hogy képes ilyet mondani? Meg van húzatva? Aztán képzelje mit mondott. Kész voltam, már másodszor öt perc alatt. Tudja, mit mondott? – kérdezte és előre hajolt, hogy jobban lássa a férfi arcát.
– Nem – válaszolta halkan a férfi.
– Azt mondta, hogy ne maga miatt bocsássak meg, hanem magam miatt. Kész Gurujézusbuddha. Oltári! Nem maga miatt, mert úgy nem fog menni, hanem magam miatt, hogy megszabaduljak attól a rusnya képétől. Ez milyen?
A férfi nem válaszolt, de látszott rajta, hogy talán könnyedebben szedi a levegőt.
– Szóval ebben a megbocsátás bizniszben maga egyáltalán nem is szerepel, mint tényező. Maga egy senki. Mármint eddig valaki volt, de most, hogy készülök megbocsátani magának, már egyre senkibb. Egy nulla. Valaki, aki megszállta a fejem húsz évre. És a barátom ezt csak úgy nekem tolja egy pophár bor mellé. Mit csináljak, kérdeztem tőle ámulatomban. Azt mondja: Úgy fogd föl, mint az esőt, amitől megáztál. Mint a buszt, amit lekéstél. Még ha ember is az illető – itt magát értette az „ember” alatt –, csak egy esemény volt. Ha az esőnek, vagy a busznak lenne tudata, akkor évtizedekig haragudnál rá? Mondom neki, hogy nem. Hát ez az. Azért haragszol rá, mert ő valaki volt. De ő nem valaki. Ő egy esemény, mint az eső, mint a busz, mint egy baleset. Egy tudattal rendelkező esemény. Kész voltam harmadszorra is. Gurujézusbuddha két mondattal lenullázta magát. Pfff! Semmivé vált az agyamban. Aztán hazamentem, és persze visszajött az egész, de most megint itt van. Igaza van annak a pernahajdernek. Maga egy tudattal rendelkező, húsz éve történt esemény, levegő, néhány neuron játéka az agyamban. És ezért most ezennel megbocsátok.
A férfi kikerekedett szemmel nézett rá. – Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Nem haragszom magára, mint ahogy a buszra sem haragszom, az esőre sem és a sütőre sem, amiben tegnap este elégettem a pizzám. Nem haragszom magára. Megbocsátok. De nem magának. Magamnak, hogy húsz évig néztem az az ocsmány fejét a saját fejemben. Maga ebben nem játszik szerepet. Szóval ezennel meg van bocsátva. Csak ezt akartam közölni.
Felkelt, elvette a fegyvert az asztalról és a táskájába süllyesztette azt.
– Na, padlót fogott, mi?
A férfi előre hajolva nézte őt, míg az ajtóhoz ért.
– És?
– És mi? – nézett hátra mosolyogva. Tényleg megkönnyebbült. Van ebben a megbocsátásban valami, pláne, ha önzésből csinálja az ember.
– Feljelent? – kérdezte a férfi.
– Persze! A bosszút nem dumáltam át vele. Abban még gyenge vagyok.