Maki a nyertes

Szilveszter reggel Maki különös várakozással ébredt. Nem tervezett semmi különlegest aznapra. Talán, ha kedve lesz, átmegy a barátaihoz. De ez sem biztos. Nem baj, ha az óév úgy múlik el, ahogy telt: váratlanul.
Kisétált a sarokra. Lencse, babérlevél és persze egy kis kolbász. Holnap ez lesz az ebéd, mert gazdag akart lenni a jövő évre. Azt ugyan nem tudta, hogyan lesz az, de a babonákban pont az a jó, hogy nem kell túlagyalni őket.
Az utca szürke volt és meleg. Az óév nem viszi túlzásba a telet, az már biztos. Jövő nyáron jönnek a mérges pókok, és dinoszauruszok laknak majd a vasúti töltés mellett. Manapság bármi elképzelhető.
A zsebébe túrt, és örömmel nyugtázta, hogy nem hagyta otthon a pénztárcáját. Virslit is vesz estére. Az újév nem is jön el talán, ha nem fogy el megfelelő mennyiségű virsli. Enyhe jókedvvel lépett a boltba. Elsétált a konzervek mellett. Húspult, rendben, majd sorba áll később, kenyér is kell és persze mustár. Ja, és a lencse. Hol lehet itt a lencsepolc? Keresgélni kezdett. Üdítők, itt nem lesz. Valahol a lisztek környékén bújnak meg, súgta az ösztöne. Éppen paradicsomkonzervek mellett haladt el, amikor jobbra nézett. Egy kis átjárót fedezett fel két polc között, és az átjáró túloldalán megpillantotta a liszteket. Ez az!
Az átjáró szűk volt. Egy testesebb szilveszterező biztos nem fért volna át rajta.
Két válla hozzáért a polcok oldalfalához, és amikor kilépett a sorra…
…egy szürke helyiségben találta magát, melyben egy asztal állt, előtte egy szék. Az asztal mögött két alak ült. Hasonlítottak egymáshoz, de azért voltak különbségek.
– Áh, a szerencsés! – szólalt meg az egyik. Kettejük közül ő volt a magasabb.
– Én… – nézett körbe zavarodottan.
– Üljön csak le, Maki! Hamar elmúlik a sokk, ha azt teszi, amit mondok – mondta az alacsonyabb, akinek lágyabb vonásai voltak, de sem róla sem társáról nem lehetett eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik.
– Én… – mondta újra Maki.
– Igen, ön! – bólintott az alacsonyabb. Maki most vette észre, hogy az illető sapkát visel. Fejhez illeszkedő, szürke kellék volt, mint valami úszósapka. A magasabbikon nem volt ilyesmi. Az ő feje tarkopasz volt.
– Ha meg akarja kímélni magát egy komolyabb megrázkódtatástól, ami egyébként a mi időnket is bosszantóan igénybe venné, akkor most ne gondolkozzon túl sokat. Egyszerűen fogadja el, hogy itt van, és kész. Nem olyan nagy dolog. Fogadja el! Ahogy a halált is idővel mindenki elfogadja.
– Ő még nem halt meg – súgta oda a sapkásnak a kopasz.
– Igen. Bocs, rossz példa. Akkor fogadja el, mint egy álmot. Képzelje azt, hogy most álmodik.
– Álmodom? – kérdezte Maki.
– Nem, de ha elfogadja olyannak, amilyen, és nem pörgeti folyamatosan a gondolatait, akkor haladhatnánk. Várok kicsit, jó?
Maki bólintott. Lassan nézett körbe a szobában. Nem volt túl nagy. A két alak mögött egy zárt ajtót fedezett fel. Ezt leszámítva nem látott más bútort. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán a háta mögött még mindig ott van az átjáró, és neki csak vissza kell lépnie a paradicsomokhoz, hogy a normál világ részese legyen. Megfordult, de csak egy szürke fal fogadta.
– Üljön csak le! – mutatott a székre a sapkás.
– És ha állok?
– Akkor meg fog fájdulni a nyakunk, mire végzünk. Egyébként állhat, ha akar.
Újabb moccanatlan másodpercek következtek. Nem. Itt nem lehet semmit tenni, gondolta Maki. Ez olyan helyzet, amikor az ember csak úgy hagyja magát.
Kihúzta a széket és leült.
– Ez igen! – bólintott határozottan a sapkás. – Gratulálok! Gyors, határozott, nem csoda, hogy magát dobta a gép.
– Milyen gép? – kérdezte Maki.
– A sorsológép – mondta mosolyogva a kopasz. – Ugyanis az idei sorshúzáson az ön becses személyét húzta ki a gép.
– Engem?
– Magát. Hát nem csodálatos?
– Nem tudom, vont vállat Maki.
– Okos válasz – tett fel mindkét kezét az asztalra a sapkás. Vékony, kecses kézfeje volt. A zongoristáknak lehet ilyen keze. – A lényeg, hogy ön az, akit kiválasztott a gép, és mi most azért vagyunk itt, hogy teljesítsük a nyertes kívánságát.
– Milyen nyertes? – kérdezte Maki.
– Hát maga! Ön lett az, akit majd kilencmilliárd egyedből idén kisorsolt a gép. Azért ehhez kell némi szerencse.
– Idén? – kérdezte Maki. Erősen koncentrált, hogy ne vesszen el a gondolatai között. A sapkásnak igaza volt, ha arra figyel, ami történik és nem agyalja túl a dolgot, akkor elviselhetővé csökken a sokk. Talán meg sem buggyan.
– Igen. Minden évben van sorsolás.
– Tavaly kit húztak ki?
– Egy kínai csecsemőt. Nem volt valami nagy kívánsága. Az előtt egy indiai nagymama volt, most meg maga ül itt. A lényeg, hogy kívánhat valamit.
– Mit?
– Valamit. Nekünk teljesen mindegy, hogy mit kíván, azt mi teljesítjük. A szilveszteri nyereményhúzás már csak ilyen.
Maki csendben maradt. Mégiscsak álmodik.
– Ez olyan aranyhalféle dolog? – kérdezte kis gondolkodás után.
– Az milyen?
– Mint a mesében. Kifogom az aranyhalat a tóból, és hármat kívánhatok.
A kopasz előrehajolt és furcsa mozdulatot tett az arca előtt a kezével. A sapkás odapillantott, majd mosolyogva szólalt meg: – Hát olyasmi. A különbség csak annyi, hogy nem ön fogott ki minket, hanem mi magát, nem nekünk kell kívánni, hanem magának, és nem hármat, hanem egyet.
– És nem vagyunk halak – tette hozzá a kopasz.
– Igen, azt látom – bólintott Maki.
– Akkor sínen vagyunk – csapta össze kecses kezeit a sapkás. – Pedig nem is vagyunk vonatok. Kedves Maki, kívánjon valamit, mint az újévi sorsolás baromi nagy máslistája, és mi már itt sem vagyunk.
– Bármit kívánhatok?
– Bármit.
– Aha. Mondjuk, ha azt kívánom, hogy szűnjön meg az univerzum?
– Ez elég nagy marhaság lenne az ön részéről.
– De ha azt kívánnám?
– Akkor sajnos nemet kellene mondanunk.
– Akkor mégsem kívánhatok bármit.
– Maga kis filozófus. Vagy jogász esetleg?
– Egyik sem.
– Rendben, Maki. Akkor az ajánlat így szól: bármit kívánhat, ami személyesen önt érinti.
– Az is személyesen érintene, ha megszűnne az univerzum.
– Sokkal jobb volt a csecsemő – jegyezte meg orra alatt a kopasz.
– Jó. Akkor kívángasson, én meg megmondom, hogy megkaphatja-e vagy sem – nézett farkasszemet Makival a sapkás. – Általában olyan dolgokat tudunk teljesíteni, ami nem forgatja fel a világot alapjaiban.
– Ha azt kívánom, hogy én legyek a világ leggazdagabb embere?
– Na, haladunk. Pont ilyen kívánságokról beszélek. Az már elintézhető. Persze nem pontosan, de közelít.
– Nem pontosan?
– Azt el tudom intézni, hogy piszkosul gazdag legyen. Nem a leggazdagabb, de majdnem.
– És ha én a leggazdagabb akarok lenni?
– Maki, a leggazdagabbnak lenni nem állandó állapot. Ha jövőre valaki más is ezt kívánja, és mi teljesítjük, akkor az már logikai ellentmondás. Két leggazdagabb ember nem lehet. Rohadtul, piszkosul gazdag persze igen. Szóval használjuk az eszünket. Akkor ez legyen? Sok lé?
– Nem – rázta meg a fejét Maki. – Csak úgy kérdeztem.
– Aha! Akkor mi legyen?
– Gondolkodom…
– Tegye azt, Maki. Megértem, hogy nem akar kapkodni… mert ugye…
– És ha azt kívánom, hogy nyiffanjon ki Uporka?
– Ki az az Uporka?
– Nagyon utálom.
– Értem. Ha akarja, akkor Uporkát kicsinálhatja. Menjen? Mármint Uporka a sírba?
– Nem, dehogy! Csak kérdeztem. Azért annyira nem utálom.
A sapkás nagyot sóhajtott.
– Mindenki legyen boldog!
– Nem jó – ingatta fejét a kopasz.
– Mert?
– Logikailag kivihetetlen. Néha csak más kárára lehet boldog valaki.
– És ha azt kívánnám, hogy áradjon szét a szeretet, és fogadjuk el a másikat, ahogy van?
– Az sem jó. Már megint a logika.
– Mi van a logikával? – csattant fel Maki.
– Az elfogad rész. Vagy szeretetáramlás van, vagy egymás elfogadása. A kettő együtt nem megy.
– Már miért ne menne?
– Mert ha elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, akkor nem biztos, hogy szeretni fogjuk. Sőt! Ha valaki egy marha, akkor egy marha. Elfogadhatom, de hogy szeressem?
– Akkor nem tudom.
– Legyen a pénz, kérem, Maki! Az annyira könnyen teljesíthető.
– Nem! – csapott az asztalra Maki. – Azt akarom, hogy mindig szerencsés legyek.
– Oké! Végre! – vigyorodott el a sapkás.
– Nem kéne – fintorgott a kopasz.
– Most mit szólsz bele? – vakkantott rá a sapkás.
– Én csak nem akarom, hogy rosszul járjon.
– Ezt kérte, ezt kapja.
– Akkor sem!
– Mi a baj a szerencsével? – szólt közbe Maki.
– Nem szerencsés dolog – válaszolt a kopasz. – Képzelje el, hogy mindig minden sikerül. Pár év és öngyilkos lesz. Láttam már ilyet. Azok a nünükék kipusztultak miatta. Én nem veszek részt ilyenben. Szóval maga csak ne akarjon mindig szerencsés lenni. Az olyan, mintha az életről mondana le. Nem látta a Hegylakót?
– Miért, maga látta? – kérdezte csodálkozva Maki.
– Az mi? – kérdezte a sapkás.
– Mindegy. A lényeg, hogy ez nem jó kérés – vont vállat a kopasz.
Maki gondolkodott.
– Azt hittem, hogy gyorsan végzünk – duzzogott a sapkás.
– És mi lenne akkor, ha mindenkit szeretnék?
– Mi van?
– Ha mindenkit szeretnék. Világszéles lenne a szeretetem. Akármennyire utálnék valakit, mégis szeretném.
– Az is megoldható – bólintott a sapkás, és arca előtt valamit matatott az ujjaival.
– Nem! – kiabált rá a kopasz. – Nem csinálsz belőle hülyét.
– Dehogynem!
– Már miért lennék hülye tőle? – kérdezte Maki.
– Mert csak akkor szerethet mindenkit, ha elveszti az eszét.
– Miért?
– Logika. Amíg Maki marad, addig lesznek olyanok, akiket nem szeret… Az emberrel együtt jár az, hogy van, akiket szeret, és van, akiket nem.
– Én ismertem egy nénit, aki mindenkit szeretett – mondta Maki.
– Az a néni hazudott. Talán magának is. Nem lehet mindenkit szeretni, amíg nem isten az ember. Akkor is csak feltételekkel.
– Akkor csinálok belőle egy istent – sziszegte a sapkás. – Mennék már haza. Ebben a koszos kis budiban rohadunk már vagy öt perce.
– Nem! – parancsolta a kopasz.
– Akkor hülyét. Kitörlöm belőle a személyiségét, és mindenkit szeretni fog.
– Nem!
– Maki, kívánjon pénzt, vagy isteni testet, vagy világbékét.
– Azt lehet? – hökkent meg Maki.
– Csak áldozatok árán – mondta a kopasz.
Hirtelen csend lett. Legalább egy percig nem szólalt meg senki.
– Csináljunk póthúzást – suttogta végül a sapkás.
– Nem! – ingatta fejét a kopasz. – Ne csalj!
– Maki, miért akar mindenkinek jót?
– Nem tudom – vont vállat Maki. – Talán azért, mert ez túl nagy lehetőség. Ha már kihúztak…
– Tudatos kis rohadék maga…
– Bocs!
– Tudom – állt fel hirtelen a kopasz. A mozdulat olyan gyors volt, hogy Maki és a sapkás egyszerre rezzent össze.
– Meg akarsz ölni? – nézett rá a sapkás, és mondta volna tovább, de a kopasz belé fojtotta a szót:
– A tudatosság, Maki, az kell nektek!
– Aha. Nem tudtam – hümmögött Maki.
– Én sem – nézett rá a sapkás.
– Pedig egyértelmű. Kívánd azt, Maki, hogy legyen mindenki tudatos!
– Mert ez nem csalás, mi? – méltatlankodott a sapkás.
– Én tudatos vagyok! – mondta Maki.
A sapkás és a kopasz egyszerre nevettek fel. Hosszasan, jóízűen, tele tüdőből kacagtak. A sapkás könnye kicsordult, és két kézzel törölgette a szemét, miközben nem tudott leállni a hahotával.
– Maki! Te nem vagy tudatos – mondta végül jóízűen sóhajtva a sapkás.
– Dehogynem! Most is tudom, hogy mit csinálok!
Újra nevettek. Csak úgy visszhangzott a kis szoba.
Percek kellettek, hogy magukhoz térjenek. Mikor végre összeszedték magukat, a kopasz szólalt meg először.
– Maki, most mit csinálsz? – kérdezte komolyságot erőltetve magára.
– Egy asztalnál ülök életem legfurcsább kalandjában.
– Igen. Így van. De Maki, ki ül itt az asztalnál élete legnagyobb kalandjában?
– Hát én – bökött magára Maki.
Ebben a pillanatban a sapkás előrehajolt, és megérintette Maki arcát. Kis érintés volt.
Simogatás.
És Maki látta.
Látta, hogy a széken ül egy asztal előtt, és látta, hogy mindezt ő teszi, Maki. Egy lény tele félelemmel és vággyal és persze szeretettel. Egy Maki nevű élet, aki végtelen mennyiségű emlék miatt az, aki. Maki, aki ha elveszítené az emlékeit, akkor megszűnne Maki lenni. Megszűnnének a félelemei, de a vágyai is, a gyűlölete, de szeretete is, mert ő, Maki, egy forma, aki megéli az életet úgy, ahogy az élet éppen áthalad rajta és körülötte. Maki nem több, de semmivel nem kevesebb, mint az élet egyedisége, a forma, mely nélkül nincs világ, és amely éppen formába zártan tud az élet részévé válni. Látta, hogy Maki, tehát az ő összes szenvedése, öröme, élménye, emléke és gondolatai ezt a formát gazdagítják, és ezért elengedhetetlenek ahhoz, hogy a forma, Maki, fennmaradjon. Mert ha mindezek eltűnnek, akkor Maki is eltűnik, mert a Maki nevű élet csak a Maki formájú életben létezhet csak.
És ekkor Maki meglátta!
Meglátta, hogy minderről eddig semmit sem tudott. Amíg egy volt Makival, addig bár tudta, hogy mit tesz, de nem tudta, hogy ki teszi. Énnek hívta, de az nem volt igaz. Mert Maki tette mindazt, ahogy most Maki ül a székben ebben a szobában. És ő, aki egyben Maki és közben az is, aki most látja Makit, életében először tudatos végre. Tudja, hogy ki az a Maki, és tudja, hogy mit csinál.
– Na, milyen? – kérdezte a kopasz.
Maki nem szólalt meg.
– Na?
– Tudom, hogy tudom, hogy mit csinálok.
– Jó, mi?
– Mintha nem én lennék.
– De te vagy. Nem lehetsz más, Maki.
– Ez valami varázslat?
– Frászt. Ez a világ legegyszerűbb dolga. Mondd ki, hogy „én”, és azonnal megjelenik Maki, aki most tudja, hogy kimondta, hogy „én”. Eddig csak az hitted, hogy tudatos vagy. Amikor tettél valamit, akkor tudtad, hogy azt teszed. De most, Maki, most megértetted, hogy eddig egy tükörképet láttál. És ezzel felkismeréssel kiléptél a tükörből és onnan nézed önmagad. Maki nézi Makit. Ez a tudatosság. Ha kimondod a varázsszót, akkor kint vagy a tükörből.
– Mi az?
– „Én”
Maki ismét csendbe burkolódzott.
– Na? Mi legyen? – kérdezte a sapkás.
– Legen mindenki tudatos! – bólintott határozottan Maki.
– Biztos?
– Aha.
– Főnök, ez mehet? – nézett a kopaszra.
– Inkább csak legyen ő az. Nem tudom, hogy mi lenne, ha mindenkinek sikerülne.
– Én azt szeretném, hogy mindenki legyen az.
– Majd jövőre, ha megint kihúzzuk! – vigyorodott el a kopasz.
– Akkor legyen a mi Makink tudatos! – mondta a sapkás, és intett a kezével.
Maki a lisztek előtt tért magához. Kezében egy csomag lencse volt.
Kótyagosan jutott el valahogy a kasszáig.
– Csak ez lesz? – kérdezte a pénztáros.
Maki nem válaszolt.
– Hahó! – kérdezte újra a lány.
– Mi?
– Jól van?
– Ki?
– Hát ön?
– Én? – mutatott magára Maki, és a világ kinyílt, a tükör megjelent.
Ott állt Maki, kezében a lencsével, és tudta, hogy ott áll, és azt is tudta, hogy ki tudja mindezt.
Ő volt Maki, a Tudatos.