Január 2.

Janet hallotta, ahogy kopog az írógép. Minden nap ezt hallgatta egészen délig. Aztán jött az ebéd, majd egy kis pihenő, és újra kopogás este hatig.
Elkészítette az ebédet, és figyelte a kopogás ritmusát. Szerette ezt a zajt. Jó volt rá főzni, gondolkodni, beszélgetni, még fürdeni is. Ritmust adott a napoknak. Néha voltak persze megállások. Rövid kis kilengések a ritmusban. Janet ilyenkor érezte, hogy most fontos dolgok történnek a szobában. Olyan dolgok, melyekre szükség volt a tervhez. Minden hadúr megtervezi a csatát. Minden építész rajzol az építkezés megkezdése előtt. Kellenek a tervek, hogy azok megfelelő alapozással valósággá váljanak.
Néha elolvasta az aznapi termést. Nem mindig, de akkor biztosan, amikor a kopogás ritmusában változást érzékelt. Azokat a részeket el kellett olvasni, nehogy hiba csússzon a tervbe. Eddig soha nem talált kivetnivalót a sorokban, de mint minden rendszerben, itt is vannak hibák, sőt, egy rendszer sincs, mely hibátlan lenne. Ezért olvassa át mindig a fontos részeket.
Titokban, csendben, éjféltájt.
Aznap a kopogás nem csupán lelassult, de teljesen megállt. És fél órán át nem jött vissza. Janet már azt fontolgatta, hogy benyit. Valami baj történt.
Vagy!
Vagy most ért oda.
Még az is lehet, hogy most ért oda.
Amikor benyitott az ebéddel, A. már nem a gép előtt ült.
– Már nem írsz? – kérdezte Janet.
– Nem – ingatta fejét A.
Janet az asztalra tette a tálcát. Úgy feszítette a kérdés, mint egy felrobbanni készülő atombomba, de mégsem szólalt meg.
– Most értem oda – mondta A.
Janet megállt az ajtóban, de nem fordult vissza.
– Elolvassam?
– Megtennéd?
– Biztos jó lett.
– Igen, de azért megnyugtatna. Végtére is a jövőnek szól. Ha elrontom, akkor talán nem is arra kanyarodunk…
– De arra fogunk kanyarodni – mondta Janet, elengedte a kilincset, és A. felé fordult.
– Tudom, de van egy kis esély, hogy nem.
– Kis esélye mindennek van.
– És ha éppen az következik be? Akkor az egész fölösleges volt? Az út ide, a tervezés, annyi munka… a gondolatok, a pontosan megfogalmazott esetek, a…
– Ezt hagyd abba! – csattant fel Janet. – Nincs lény, aki mindent számításba tud venni. Ezt te tudhatnád a legjobban.
– Igaz! – bólintott A. – De azért elolvasod?
– Most?
– Most.
Janet megkerülte az asztalt, és leült oda, ahol A. szokott ülni. A párnán még érezte a másik test lenyomatát. Mega elé húzta a papírkupacot, és olvasni kezdett.
– Hangosan! – szólalt meg A.
– Jó. A robotika első törvénye. „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”
– Jó így, ugye? – kérdezte A.
– Ne szakíts félbe – tette fel a kezét Janet. – Inkább egyél!
– Jó! – bólintott A., majd levette a tálcáról az energiacellát, és a karján kinyíló üres foglalatba csúsztatta.
– Adj nekem is – nézett fel Janet, és tovább olvasott. – Második törvény…
*
1920 január 2-án (101 éve) született Isaac Asimov a sci-fi irodalom egyik (vagy talán legnagyobb) ikonja. Embertelen teljesítménnyel több mint 500 teljes hosszúságú könyvet, és további több ezer oldalnyi levelezést, tanulmányt, tudományos művet vetett papírra. Tuti, hogy nem ember volt.