Két áldozat

A zongora fénylőn várta, hogy odalépjenek hozzá. A teremben döbbent csend honolt. Egy pisszenés sem hallatszott, ahogy a zongorista fellépett a színpadra. Kimért, szinte meditatív lassúsággal közelítette meg a hangszert. A rá és a közönségre váró darab nehéz volt, de ez a tény senkit sem érdekelt. A lélegzetvisszafojtott várakozás az előadásnak szólt.
Ő volt a negyedik előadóművész a sorban, és sokan voltak, akik csak miatta vettek jegyet erre a gálára. Ez természetesen nem kis terhet rótt a lányra, aki végre megállt a zongoraszék mögött. Egy lámpa sercegett valahol a magasban és ez sok nézőt idegesített, de már nem lehetett mit tenni, az előadás megkezdődött.
A lány leült és rámeredt a billentyűzetre. Látszott rajta a koncentráció, a sok éves munka, a pillanat felemelő, szinte éteri áttetszősége. A lány játszani kezdett mind a hét ujjával egy olyan darabot, melyhez talán tizenhat ujj is kevés lett volna. De a lány nem hátrált meg a feladat elől. Baleset ide vagy oda, tragédia ide vagy oda: akkor is az maradt, ami: zongorista.
A dallam megszületett, az akkordok megszólaltak. A nézők lélegzetüket visszatartva figyeltek. Persze hallották a hibákat, a foghíjas futamokat, a hiányos akkordokat, de ezek apróságok voltak, semmiségek ahhoz képest, hogy a zene áradt, a lány pedig örömmel és odaadással játszott. Akkor is gyönyörű volt a játéka, ha nem minden volt a helyén. Mert a hangok nem számítanak, a teljesítmény, az akarás, az alázat, az odaadás csodálatosan égbe emelkedő mementójához képest.
Amikor az utolsó akkord felcsendült, a koncertteremben mindenki talpra ugorva tapsolt. Nem csak a zenét, egy teljes életet ünnepeltek.
A következő előadó egy fiú volt. A teremben még ott visszhangzott a lány utáni ujjongás remegő emléke. Kivárta, hogy a tömeg lecsendesüljön. A darabhoz éppúgy teljes koncentráció kellett, mint az előbb fellépő lány esetében. A fiú is tapsolt még öt perccel ezelőtt, de most már koncentrált. Két tekeréssel lejjebb eresztette a széket, és mélyet sóhajtott. Még a fülében csengtek a lány játékénak hangjai. Ezeket megpróbált kiűzni onnan. Most nem a lány játszik, hanem ő. Ugyan a szervezők hibájából ugyanazt a darabot adja majd elő, de ezt most ő teszi le a nézők elé, mint áldozatot. Hosszú évek által létrehozott, izzadsággal, fájdalmakkal, reménytelenséggel és hirtelen jött segítségekkel teletűzdelt áldozatot mutat most be, ahogy a lány is tette.
Egy darab két áldozat.
Felemelte a kezét, még egyet mélyen sóhajtott és játszani kezdett. Mindet beleadott. Az egész életét odatette. Ujjai szellemként repkedtek a billentyűk fölött. A dallamok és akkordok egymásba kapaszkodó dzsungeléből új értelmet kapott a darab, melyre ő is saját játéka közben döbbent rá. Ámulattal nézte, ahogy előadása nyomán a zene kivirágzott és önállóvá válva saját maga fölé emelkedett. Extázisban fejezte be a darabot. Érezte, sőt, tudta, hogy élete új értelmet nyert.
Már este megjelentek a koncert kritikái. Két zenészről szóltak leginkább. Egy lányról, aki csodásan játszott, és egy fiúról, aki játékával gyalázatos módon próbálta meg kicsúfolni, nevetségessé tenni a lány előadását.
Arról később senki sem írt, hogy a fiú többé nem ült zongorához, és arról sem, hogy azon a koncerten miért volt rosszkor rossz helyen. Az ilyen hírek soha senkit nem érdekelnek.
*
ui.: Hát igen a szövegkörnyezet sokat számít. Néha otrombán sokat.
*