19. rész
Öt percet késett, és ez, bár tudta, hogy nem tehet róla, mégis zavarta. A terem pokolian messze volt és a sarka szinte felrobbant, mire odaért. Zihálva nyitott be az osztályba, ahol legalább száz gyerek fogadta pokoli zajjal.
– Jesszussom, hányan vagytok?
– A tanárnő jött bioszra? – kérdezte egy lány az első sorból.
– Hát én. De tényleg… hányan vagytok?
– Öt osztály van itt.
– És mindnek biológiája van?
– Hát igen – vont vállat a lány.
Prudencia egy ideig csendesen nézte a hömpölygő tömeget. Nem csinált rendet, nem is mozdult. Mélyeket lélegzett és megpróbálta összeszedni magát annyira, hogy tanárként viselkedhessen.
– Csendet már! – kiabálta el magát egy langaléta fiú és a terem lassan elcsendesedett. Úgy tűnt, a fiúnak van szava a többiek között.
– Köszönöm! – bólintott felé komolyan Prudencia.
– Nincs mint, tanárnő.
– Foglaljatok helyet! – kiáltotta.
A gyerekek leültek. Prudencia tekintete átfutott a tömegen. Nagyok és kicsik keveredtek egymással. Apró szigetek képződtek belőlük. Egy kis sziget, egy langaléta sziget és így tovább. A szétültetésük reménytelennek tűnt és most nem is volt értelme.
– Gyerekek. Ma biológia órátok lenne.
– Szabadfoglakozás? – kiabálta be hátulról valaki.
Prudencia összeszorította a szemét. Nem akarta kimondani ezt a szót. Ezek a gyerekek nem ezért jöttek ide. Még akkor sem, ha a tanmenetben az óra végére kerül egy pipa.
– Valaki tudja, hogy mit kellett volna ma tanulni?
– Azt nem a tanárnő tudja? – kérdezte a lány.
– Nekem kellene tudnom, ha biológia tanár lennék. De nem vagyok az.
– Akkor milyen tanár, a tanárnő? – kérdezte a langaléta fiú.
– Történelem.
– Az is régen volt – vont vállat a fiú.
Prudenciában megmozdult egy gondolat, de még nem mert neki utat engedni.
– Azt mondjátok meg, hogy miért vagytok ilyen sokan.
– Nem is vagyunk. Biológián néha többen jövünk össze. Ez csak négy osztály.
– Három és fél! – kiabált be valaki. – A 11-D fele edzőtáborban van.
– Sportosok vagytok?
– Nem. Vannak szakik is és egy sima. A nyomik – húzta mosolyra száját a fiú.
– Nem is vagyunk nyomik – mondta egy lófarkas, helyes lány közvetlen mögötte. – Mi az érettségire hajtunk.
– Nyomik! – foglalta össze a hallottakat a fiú.
– És ti? – kérdezte Prudencia. – Ti nem mentek érettségire?
– Dehogynem. Mindenki megy. Csak nekünk úgy is meglesz.
– Mi?
– Az érettségi. A sportosok megkapják előre a feladatokat.
Prudencia kitátott a száját, majd visszazárta.
– Előre?
– Hát nem teljesen, de nagyjából. A szakik meg… hát, azok szakik. Őket nem érdekli az egész.
– Engem érdekel, Patrik – mondta a lófarkas lány barátnője. Szeplős volt és mosolygott a szeme.
– Nagyon helyes! – mutatott rá Prudencia. – És olyankor mit csináltok, amikor összejön négy különböző osztály?
– Ezt azt. Olvasunk a tankönyvből…
– Melyikből?
– Az egyikből. Többféle is van. Szóval olvasunk, vagy…
– Vagy?
– Szabadfoglalkozás.
Prudencia bólintott és most már biztos volt abban, hogy ezt a szót nem ejti ki a száján, amíg ebben az iskolában van.
– Ért valaki a biológiához? – kérdezte hangosan.
Nem jött rá válasz.
– Senki?
– A tanárnő? – kérdezte egy pöttöm kis lány.
– Nem. Én nem értek hozzá. De ismerek egy embert, aki igen. Darwinnak hívták. Amit kitalált az forradalmasította a gondolkodást és összeugrasztotta a tudományos és nem tudományos világot.
– A pintyek? – kiáltotta be valaki hátulról.
– Úgy van. A pintyek – bólintott mosolyogva Prudencia. – Akartok róluk hallani?
– Naná!
Prudencia mesélni kezdett. Nem merült bele semmibe, de mégis érintett minden lényeges szempontot, mely a tizenkilencedik század második felét formálta. Közben pedig hálásan gondolt azokra az időkre, amikor nem csak történelmet, de kultur- és tudománytörténetet is hallgatott az egyetemen. Lám, mire jó egy kis olvasottság. Akár biológiát is lehet vele tanítani. Persze nem igazi biológiát, de mégis valamit. Nem sok, de nem is semmi.
Belelendült és élvezte az előadást. A matematika után szinte lubickolt az évszámok, nevek, események tengerében. Részletesen és a lehető legélénkebben lefestette Darwint, ahogy a HMS Beagle fedélzetén éppen megpillantja Galápagos szigetek körvonalait. Már szinte maga is partra lépett vele, és remélte, hogy legalább a csendesen figyelő diákok egy része is érzi a homokot a talpa alatt. Aztán rátért a pintyekre, és a gyíkokra…
A csengő durva volt és kegyetlen.
A diákok morgolódtak.
– Még egy kicsit! – kiabálta be valaki hátulról.
– Hülye! Menni kell! – torkolta le valaki.
A terem pár pillanat alatt kiürült.
– Ez jó volt – lépett oda a langaléta fiú.
– Örülök. Nem igazán biológia, de azért valami.
– Jó volt! – mondta újra a fiú és elindult a folyosó felé.
– Mióta nem tanultatok biológiát? – kérdezte Prudencia. – Mármint igazi tanártól.
A fiú megtorpant.
– Maga igazi tanár.
– Úgy értem, hogy szaktanártól.
– Idén még nem. Tavaly nyár előtt lépett le a tanárnő.
– Lelépett?
– Hát le.
– Hova?
– Nem tudom. Nem jött be tanítani, szóval lelépett.
Prudencia apró bólintásokkal dolgozta fel magában az információt.
– Nekem mennem kell – mondta a fiú.
– Tudod… – szólt utána Prudencia. – Nem biztos, hogy lelépett. Az is lehet, hogy leléptették.
– Mint a meccseken?
– Mint a meccseken. Vagy lesérült.
A fiú kíváncsian nézett Prudenciára.
– Lesérült?
– Nem szó szerint, de igen. Egyszerűen nem tudta tovább rúgni a labdát.
– Aha. Akkor le kell ülni. Sérülten nem lehet.
– Így van – mondta a fiú, majd intett és futva hagyta el a termet.
A következő óráig már csak öt perce volt. Ránézett a beosztásra.
0945-122-SZH
– Na ba…! – kanyarintott el egy káromkodást hangosan. – Erre esély sincs – fujtatott egy nagyot és futni kezdett.
Hamar elfáradt. Utoljára a gimnáziumban futott ennyit és akkor is utálta. Ruhája csatakos, teste merő izzadtság volt. Tíz perc késéssel lépett be az osztályba, ahol óriási hangzavar fogadta. A teremben hosszú sorokban számítógépes munkaállomások sorakoztak.
– Ez most milyen óra lesz? Már elnézést a kérdésért – ült rá lihegve a tanári asztalra. Arra koncentrált, hogy ne ájuljon el.
– Számítástechnika – válaszolta egy lány. – A tanárnő számítástechnika tanár?
– Én. Nem. De be tudom kapcsolni a gépet – mondta majd elnevette magát. – Kapcsoljátok be ti is.
A teremben most nem voltak túl sokan.
– Ez hány osztály?
– Egy – érkezett a válasz.
– Az jó. És mit tanultok?
– Adatbázis kezelés.
Prudencia hosszasan és görcsösen nevetett.
– Az könnyű – mondta és megpróbált mély levegőt venni anélkül, hogy visszatért volna a hisztérikus nevetés.
– Az én gépem nem megy – kiabált előre egy fiú.
– Az enyém sem! – csatlakoztak hozzá páran.
– Jó. Kinek kapcsolódott be?
Tízen tették fel a kezüket.
– Akkor azok, akinek nem indult be, üljenek oda, ahol beindult
Az órára sandított. A percmutató szélvész sebességgel haladt előre, és a nap során most először érezte, hogy ez talán nem is olyan nagy baj. A diákok elrendeződtek.
– Melyik programot használjátok?
– Még egyiket sem – mondta valaki.
– Az nagyon jó! – bólintott Prudencia. – És hol tartotok?
– A múltkori tanár az adatbázisok típusairól beszélt.
– Remek! Valaki fel tudná sorolni, hogy melyek azok. Nem baj, ha olvassátok. Most csak ismétlünk.
Az egyik fiú olvasni kezdett. – Hierarchikus, relációs, nem reláció, objektum-orientált…
Prudencia számára egyetlen szó sem volt ismerős. De akkor sem lesz szabadfoglalkozás. Kizárt. Ő tanítani fog.
– Vegyük az elsőt. Mi is volt? – kérdezte komoly képpel.
– Hierarchikus.
– Így van. Valaki tud róla valamit?
Csend lett a teremben és ez sötét fellegetek fújt Prudencia feje fölé. Összeszedte magát. – Na. Csak írtatok valamit róla?
Nem jött válasz.
Prudencia felállt és a táblához lépett. Fogalma sem volt, hogy mit csinál. Agya túlfűtött gőzgépként zakatolt. Aztán ráakadt a szóra. Hierarchia.
– Vajon mit jelenthet az a szó, hogy hierarchia?
Csend jött válaszul.
– Semmi baj. A hierarchia rangsort jelent. Pontosabban olyan helyzetet, ahol a benne szereplő tagok, személyek, dolgok, vagy adatok egymáshoz viszonyítva egymás fölött vagy alatt helyezkednek el. A szó görög eredetű. A szent és az uralom szóból áll össze. Eredetileg az egyházi intézmények, a papi rendszer felépítését jelentette, ahol meg volt határozva, hogy a papok milyen viszonyban vannak a főnökeikkel és az alájuk beosztottakkal.
– Akkor ez a papokról szól? – tette fel a kezét egy lány.
Prudencia a nap során most látott először égbe emelkedő kezet.
– Ti milyen osztály vagytok?
– Sima.
– Akkor irány az érettségi?
A legtöbben bólogattak.
– Én számtekből fogok. A tanárnő segít? – kérdezte egy hatalmas szemű fiú.
Prudencia majdnem válaszolt, aztán visszafogta magát.
– Majd meglátjuk. Nem rajtam múlik.
A fiú bólintott.
– Tehát. Ez csak eredetileg szólt a papi szervezet rendszeréről. Később átment a köztudatba és minden olyan rendszert így hívnak, ahol a rendszerben lévő dolgok alul vagy felül helyezkednek el egymáshoz képest. Például az adatoknál. Ez így érthető?
Prudencia megállt. Rövid kis mondandójának a végéhez ért. Tudta, hogy eddig nem híbázott, de minden további lépés szinte biztosan félrevezető és helytelen lenne. A teremben a legtöbben írtak, mely legalább annyira elkeserítő volt, mint amennyire örömteli. Ezek szerint valami újat mondott nekik. Olyasmit, amit eddig nem hallottak.
– Nos? Mehetünk tovább?
Prudencia sűrűn imádkozott – egy pillanatra eszébe jutott az 002-es Iskolaszent is –, hogy valaki ne értse azt, amit elmondott.
– Én nem értem – tette fel a kezét egy fiúcska.
– Nem baj! – mosolyodott el Prudencia megkönnyebbülten és a tábla felé fordult. Egy aprócska krétacsonkot talált a krétatartón, azzal vázolta fel egy ágasboga struktúrát. Még rendben van minden. Ez még nem hazugság, ismételgette magában. A színvonal pocsék, de legalább színvonal. A nullánál minden jobb. Egy hajótörött boldogan kapaszkodik egy deszkába is, ha nincs éppen jacht a közelben. Néhány jól irányzott példa után a diákban felderengett valami, és ez jóleső érzéssel töltötte el.
– Nos. Akkor ezt megjegyeztük. A hierarchikus rendszerekben az adatok – ebben nem volt biztos, de reménykedett – egymáshoz képest alul és felül helyezkednek el. A második adatbázis típus a relációs volt – halászta elő pár perces tudását Prudencia.
Többen bólogattak.
– Mit jelent az a szó, hogy reláció?
Nem érkezett válasz.
– A reláció szó viszonyt jelent. Azt jelenti, hogy egy dolog a másikkal valamilyen viszonyban van.
– A hierarchikus nincs? – kérdezte a nagy szemű.
Prudencia mélyet sóhajtott. Hát eljött. Innentől még egy lépés van hátra és aztán jön a vakrepülés. Talán igazat mond, talán bődületes marhaságokat. És ezt nem engedheti meg magának.
– De igen. Az alá és fölé rendelt viszony is reláció, de a pusztán relációs adatbázisban nincs alá és fölé rendelt viszony, csak valamilyen kapcsolódás van…
A csengő megszólalt és ő óriásit fujtatott megkönnyebbülésében.
– Most menjetek szépen a következő órára.
A diákok felpattantak.
– Tetszett – közölte vele kifelé menet a nagyszemű lány.
– Örülök, édesem! – válaszolt még mindig abbéli hitetlenkedésében, hogy képes volt valamiről úgy beszélni, mintha értene hozzá. A korsó persze mindig eltörik. Méghozzá hamarosan.
Ránézett a listára.
1010-244-MH
Gyerekjáték, vigyorodott el magában és kocogva indult el a tanterem felé.
Délig összesen kilenc órát tartott meg. A matek volt a legkönnyebb. Szinte mindig talált valakit, aki magyarázott helyette. Neki csak figyelnie kellett. A biológia is egyszerűnek tűnt. Csak a kémia volt elviselhetetlen. A kölcsönkért tankönyvből bogarászva próbálta megfejteni a fogalmakat kevés sikerrel. De valahogy boldogult. Egyszer sem volt szabadfoglalkozása.
A lista következő pontja talányos volt.
1210-200-X
Mi az az X, tűnődött el a talányon, de túl sok ideje nem volt gondolkodni. Futva indult el a szomszédos főfolyosó felé. A déli nap erős fénnyel világította meg a fehér padlózatot, ami különös módon jó kedvre derítette. A második mellékfolyosónál megtorpant. Most ismerte fel a környéket. A tanári folyosóján állt.
Csak nem ebédszünet, lélegzett fel megkönnyebbülten. Emlékei szerint a tanári valahol középtájon volt. Sietni kezdett, de az első terem mégis megállásra késztette. A padokban kollegáit fedezte fel, akik mintha dolgozatot írnának, egymás mellett ülve görnyedtek az asztaluk fölé.
– Prudencia! Gyere! – intett felé Oliver.
– Te mit csinálsz? – lépett oda csodálkozva Prudencia.
– Ülj le és írd le a délelőtti órák eseménynaplóját.
– Mi van?
– Írd le, hogy mit csináltál délelőtt.
– Ha azt leírnám, akkor te vinnyognál a röhögéstől.
– Az mindegy. Akkor is írd le! Ha most nem írod, estére elfelejted, ha elfelejted, és nem adod le a munkanaplót, azért levonás jár. Szóval ülj le és írj.
Prudencia megrökönyödve huppant le a férfi melletti székre.
– És hova írjam le?
– Egy programba kéne, de az most nem működik. Szóval írd egy papírra.
– Nincs papírom.
Oliver egy már használt, de egyik oldalon üres lapot varázsol elő.
– Tessék!
– Kösz!
– Nincs mit. Gyerünk, mert mindjárt vége az ebédidőnek.
Prudencia írni kezdett. Szamárvezetőül a listát használta. Próbált szépen fogalmazni, de helyenként nem bírta megállni nevetés nélkül a papírra vetett mondatokat.
– Ez vicc, ugye? – súgta Olivernek.
– Az lenne, ha nem járna érte levonás. De jár.
– Éhes vagyok. És fáj a lábam.
Oliver mosolyogva nyújtott át neki egy párizsis szendvicset.
– De ez a tiéd – nézett rá Prudencia.
– Nem. Neked csináltam reggel. Új vagy még. Én egy hétig nem ettem délben. Látod, nincs rá idő. A teremig nem jutsz el, hogy ott egyél, vagy pihenj. Az is mázli, hogy itt van ez a terem.
– És utána?
– A lapot beszedik. Te meg mész a dolgodra.
Prudencia beleharapott a szendvicsbe, mely száraz volt ugyan, de mégis mennyeinek tűnt.
– Örökké hálás leszek – mondta teli szájjal.
A férfi rákacsintott, majd felállt a helyéről, ahogy a legtöbb tanár egyszerre tápászkodott fel. Sietve mentek az ajtóhoz, ahol egy ismerős alacsony, hörcsögarcú férfi vette el tőlük a lapokat.
– Még mindig késik az órákról. Baj lesz ebből – mondta, amikor Prudencia került sorra.
– Van cipő?
– Még nincs. Legyen türelemmel. Ez egy iskola, nem cipőáruház.
Prudencia nem válaszolt, bár eszébe jutott, hogy visszakéri a lapot és hozzáfűz néhány megjegyzést a délelőtti beszélgetésükhöz, csak hogy tisztában legyen késéseinek okával az, aki majd elolvassa ezt a jelentést.
A hörcsög átfutotta Prudencia naplóját.
– Látja! Ez egész jó. Mindenhol oktatott. Maga tényleg jó tanerő, csak kár, hogy nem ismeri az órát.
Prudencia kinyitotta a száját és pontosan tudta, hogy mit fog mondani, de karjába egy másik karolt és egy szempillantás alatt a főfolyosón találta megát.
– A hörivel nem érdemes összeakaszkodni. Szemét kis alak.
– Höri? Én is hörcsögnek hívtam – nevetett fel Prudencia.
– Mindenki úgy hívja. Na, én megyek! A kilences folyosó messzi van.
– Ott már én is jártam ma.
– Igen – nézett rá Oliver elismerően. – És még élsz?
– Látod.
– Az. Az nagyon jó! – mondta a férfi, megpaskolta Prudencia karját, és futva elindult a hármas folyó felé.
(folyt. köv.)
Oberon álma 2. rész(8)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
A nagyfiú(5)
Álombolt(4)
Mindenki Augusztusz bácsija(4)
A forrás 1.(4)
Tanulni arany(4)