Ott álltunk a szekrény előtt.
– Na, akkor mi kell? – kérdezte Zs. szónoki kérdés volt. Ő jobban tudta, hogy mi kell, mint én.
– Mit tudom én – vontam meg a vállam. Szónoki válasz volt. – A Zsoltinál nem lehet tudni.
Ebben igazam volt. A Zsoltinál egyetlen dolgot kivéve nem lehetett tudni. Zs. pakolni kezdett. Előkotorta néhány régi pólómat, egy vacak zoknit, pulóvert.
– Ezek jók lesznek – mondta, és belegyömöszölte az egészet egy zacskóba. Ekkor jutott eszembe az elem. Felkaptam párat és betettem a zsebembe. Mert az TÉNYLEG kellett.
Kiértünk a ligetbe. Zsolt a megszokott padján ücsörgött. Tavasz lett, beállt nála a nyári rutin. Délelőtt utazás, étel vadászat, délután pedig a park. Olvasás, várakozás, nézelődés. Mint oly sok év óta. Közeledtünk hozzá. Az utcán töltött évek egyre jobban látszottak rajta. Hiába, kemény egy élet ez. Felragyogott a szeme, amikor meglátott minket, aztán megjelent arcán a szokott mosoly. Vásott mosolya volt még mindig.
– Na végre, hogy látjuk – köszönt Zs. – Minden rendben.
Biccentett. Szerintem akkor is biccentene, ha éppen haldokolna. A bokái – most már jó pár éve így van – dagadtan integetnek felénk a zoknin át.
– Merre volt télen?
– Itt kint.
– A nagy hidegben is?
Biccent: – Párszor bevittek átkötözni. Kicsit lefagyott a lábam.
Szörnyülködünk. Olyan dolgokról beszél, amit fel sem tudok fogni
– Hozzunk gyógyszert?
– Nem kell. A szocik jönnek ma. Adnak.
– Na, jó – bólogat Zs. és kipakolja a muníciót. Zsolti átveszi, szerényen biccent. Az embernek az az érzése, hogy örül, ha kap, de nem bánja, ha nem kap.
Egy kis szünet áll be közöttünk. Zsolti szeme megcsillan.
– Nyert a Fradi – vigyorgott rám.
– Hát éppenhogy.
– De a lányok nem a kosárba’.
– Na azt a meccset láttam. Iszonyat volt.
Kuncog.
– És a Szoboszlai szabadrúgása. A kommentátor azt mondta, hogy szépségdíjas. – Vásott vigyor.
– Na azt élőben láttam. Adta a rádió?
– Nem. Csak az összefoglalóban mondták. Jövő szerdán Veszprém. Nehéz lesz az Aalborggal.
– Ha tudom, megnézem.
Zsolt felnevet és elmondja, hogy a Nyíregyháza lenyomta az MTK-t. Nevetek én is, bá nem igazán tudom, hogy miről van szó. De ő örül. Mert ez az élete. Az a kis tranzisztoros rádió, és a spot, ami belőle árad. Biztos vagyok benne, hogy Zsoltit ez tartja meg ebben a világban.
– Most másik rádióm van – mondja, mintha a gondolataimban olvasna. – Bevittek a múltkor a szocik, közben meg eltűnt a régi. De vettem egyet. Az is jó.
– Elem?
– Elem! Az kéne.
– Milyen?
– Normál.
Előhalászom a zsebemből azt a kettőt, amit eltettem. Átadom. És Zsolti arcán most előszőr valódi, sugárzó öröm villan fel. Az életet adtam oda neki két Duracellben.
– Ezek jók – mondja. Két hónapig is bírják.
– Úgy van – mondom. – Ne vegyen szar kínait, mert az csak napokig jó.
Helyesel.
– A Slot azt mondta, hogy a Szoboszlai nélkül nehéz lesz a forduló. Mer’ pirosat kapott. Azt látta.
– Láttam. Nem érdemelte meg.
– Azt mondák igen.
– Hát lehetett adni.
Elmesélem, mit láttam. Bólint. Kezében az elem. Arcán a csintalan mosoly. A feje meg valamelyik meccsnél jár. Végül elköszönünk. A kutya már menne.
– Nincs jó bőrben – mondja Zs.
– Nincs.
– Remélem, hogy a szocik kijönnek a lábához.
Bólintok, ahogy Zsolti szokott. Néhány méter után hátranézek. Zsolti kezében már ott a rádió. Ja, igen, ma bajnokság. Mi is? Paks… valami. Nem érdekel. Nem fogom megnézni. Majd Zsolti elmeséli, ha még látjuk valaha. Persze miért is ne látnánk? Két hónapig jók lesznek azok az elemek. A BL döntőig biztosan. Az pedig két hónapnyi élet.
*
Március 17. A szociális munkások világapja
