– Mész szavazni?
– De megyek ám.
– És?
– Mi és?
– Azt nem kérdezem meg, hogy kire.
– Hát ne is kérdezd, te átkozott. Hogy merészeled? Hát nem látod, nem érzed? Te nyomorult! Te!
– Én nem…
– De igen! Semmirekellő, szánalmas kis pondró… egy senki vagy, egy görcs, egy…
– Hogy van Fifike?
– Fifi? Egy tündér. Sokkal jobban: Szteroidot kapott, de már nem kell szednie.
– Aggódtam én is.
– Kedves vagy. Gondoltam rátok, mármint hogy Bubus is így járt.
– De ő sokáig szedte. Egy vagyon volt.
– Ja, mert ezek a gazamberek, a rohad anyjukat, a rohadt apjukat, a rohadt gyereküket, a rohadt… Meg kéne mind ölni. Az összeset. Égjenek! Égjenek!!!
– Mentek nyaralni?
– Igen. Lefoglaltuk már. Ahova tavaly is. A háznéni imádni való. Mintha hazamennénk, úgy ölelgetjük egymást. Ott olyan szép a tenger. Éteri. Csak nézed és nem is létezel.
– Mennyi időre mentek?
– Pár nap csak. Nincs több szabim. Bezzeg ezeknek. Ki kéne tiltani, ki kéne átkozni, be kéne zárni, meg kéne az összeset, mindet, de tényleg mindet, hogy semmi se maradjon belőlük… és a gyerekeiket is… és a kutyájukat is… az ismerőseiket is…
– Találkoztál Zozóval?
– Igen! Végre, hogy visszajött. Úgy hiányzott már mindenkinek. Nekem is. Egy igazi szív ember. Nélküle az élet olyan… lelketlen.
– Anyukád hogy van?
– A te anyád! Hogy beszélsz te velem, mi? Hát ja. Felétek ez a módi. Ez az alpári hangnem. Te tahó. Te… Te nyilván rájuk szavazol, mi? Naná! Csak rád kell nézni. Olyan erős késztetést érzek, hogy leköpjelek, vagy behúzzak neked. Mert miattad van az, hogy minden szar, miattad megy itt minden tönkre, miattad, meg a fajtád miatt…
– Este akkor átjöttök? Lesz lecsó.
– Imádom a lecsót. Pláne ahogy ti csináljátok. Van valami csoda íze. De hogy mitől…?
– Titkos.
– Rohadjatok meg. De tényleg…Bort mi hozunk. Van egy új szerzemény. Olaszrizling. Olyat még nem ittál.
– Nagyon várom.
– Én is. Mennem kell. Várnak ezek a szemét, rohadt, undorító véglények, akik miatt... Megölném mind. De ha itt nem lesz az, aminek lennie kell… Felrobbantom az egészet. Ezt hidd el nekem. Fel, ezt a szánalmas, nyomorult, szaros kis…
– Na, megyek én is.
– …
– Mi van, most sírsz?
– Nem. Most nevetek.
– De hát sírsz.
– Ja, tényleg.
– Akkor este.
– Nagyon várom. Jó lesz veletek. Miattatok még megéri.
– Ez kölcsönös. Na, szia!
– Szia! És látod: nem sírok.
– De még mindig sírsz.
– Jó, akkor én így nevetek. Itt, ezen a pusztulat, gyönyörű, szarosan jó helyen.
*
Március 30. A Bipolaritás világnapja.
