A master headcoach teacher leült a zafura és keresztbe tette a lábát. Észrevétlen felszisszent, ahogy a térdízületei tiltakozni kezdtek. Az elvonulóközpont körüli erdőben madarak ezrei zsongtak.
– Akkor kezdhetjük is – mondta kedvesen.
A tanfolyam résztvevői is letelepedtek. Csend lett. A koncentráció és a felkészülés pillanatai voltak ezek.
– Az utolsó témánk tárgya mi magunk vagyunk. Az a valaki, aki védtelenül áll a világban a támadásokkal szemben, ha nincs elég öntudata, és nincsenek megfelelő eszközei arra, hogy megvédje magát. Mert igen. Bízni kell a világban, de józanul kell szemlélni azt. És a világban vannak jóakarók, de ellenségek is. Olyan emberek, akik kihasználnak bennünket, ha nem figyelünk oda, olyanok, akik megtámadnak, és ha mi nem védekezünk, akkor bejönnek a kertünkbe, összetiporják a virágainkat, megeszik az élelmünket, kihasználják erőinket, tudásunkat, jóhiszeműségünket. Ezért nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e megfelelően védekezni ellenük.
– Fizikailag? – kérdezte egy középkorú nő. Robertának hívták és mindig kérdezett. A kérdései nem voltak ostobák, de a csoportot akkor is idegesítette a nő.
– Néha igen, Roberta – bólintott a master headcoach teacher. – Néha el kell menekülnünk, néha pedig be kell csuknunk a kertkaput. És én erről szeretnék most beszélni nektek. A kertről. Egy kerthez, amit megművelünk, tudnunk kell, hogy annak hol vannak a határai. Tudnunk kell, hogy hol végződünk mi, és hol kezdődik a külvilág. Ehhez pedig – ahogy a kertekben szokás – tudnunk kell, hogy hol van a kert közepe, ahol a mi házunk áll. Ahol mi magunk állunk. Tisztában kell lenni azzal, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, meddig ér a kertünk és mi tartozik a kerten belülre. És ha mindez megvalósult – én remélem, hogy igen, hiszen ezzel foglalkoztunk az elmúlt két napban –, akkor fel kell állítanunk a kerítést. Határokat kell szabnunk, hogy meddig jöhetnek be kintről az emberek. Kerítést, sorompót kell felállítanunk ahhoz, hogy megálljt parancsoljunk annak, aki beljebb akar jönni annál, mint ahogy azt én szeretném. Mert nem vagyok köteles beengedni senkit, akit nem akarok látni a kertemben. Az az enyém. Én döntöm el, hogy bejöhet-e vagy sem. És ha nem akarom, hogy betegye a lábát, hogy erőszakoskodjon, hogy rám erőltesse az akaratát, a véleményét, a személyiségét, akkor meg kell őt állítanom. Őszintén, nyíltan, kedvesen, de határozottan. És ha van kerítésem, ha vannak jól láthatóan kijelölt határaim, akkor feltehetem a kezem, és azt mondhatom: ÁLLJ, EDDIG ÉS NE TOVÁBB!!! Semmi erőszak. Kedvesen, de határozottan.
A teremben szinte vágni lehetett a jelentőségteljes mondatok után keletkező energiát.
– És hol vannak ezek a határok? – kérdezte Roberta.
– Ezek a határok mozognak, helyzettől függően változtatják a méretüket.
– Jó, de azt honnan lehet tudni kívülről?
– Kívülről? – mosolyodott el a master headcoach teacher. – Éppen ez a lényeg. Sehonnan. Ezt neked kell majd jelezned. A lényeg, hogy te tudd, hol van az a bizonyos kerítés felállítva. Erről fogunk ma egész nap beszélgetni.
A master headcoach teacher belement a részletekbe. A jegyzetek pedig egyre csak híztak a tanfolyam résztvevőinek tollai alatt.
Délutánba öregedett a dél, és a master headcoach teacher befejezte a mondandóját. A résztvevők feltápászkodtak, megölelgették egymást, és a master headcoach teachert. Minden pozitívan vibrált a vasárnap délutáni napfényben.
– Jó volt – lépett Roberta az előadóhoz.
– Köszönöm. És azt is, hogy olyan sokat kérdeztél.
– Tényleg? Azt hittem, hogy zavar.
– Dehogy zavart. Élveztem.
– Fura – vont vállat Roberta. – Nem így érzékeltem. Na jó, akkor én megyek.
– Azért lenne még két kérdésem.
– Figyelek.
– Az első, hogy Albertet elvinnéd-e a városba? Tudom, hogy arra mész, és lekésné vonatot, ha busszal kellene bejutnia. Kicsit elhúztam az időt.
– Tényleg arra megyek – bólintott Robeta.
– Remek. Szólok neki.
– Inkább ne.
– Ne? – hökkent meg a master headcoach teacher.
– Hát ne. Nem szívesen viszem el. Egyrészt idegesít, mert nem túl okos, másrészt szeretek egyedül vezetni. Oldja meg máshogy. – Roberta szelíden nézett körül a termen. – Elnézést! – tette még hozzá.
Csend ereszkedett közéjük. A szedelőzködők közül is megtorpantak páran.
– Hát… értem – bólogatott tétován a master headcoach teacher. – Végül is…
– A határok – bólintott Roberta komolyan.
Újra beindult az élet. Roberta biccentett egyet, de a master headcoach teacher megfogta a karját.
– Roberta. Nem akarom hangosan, mert senki másra nem tartozik, de kérdeznem kellene valamit.
– Persze.
– A tanfolyami díjról lenne szó – suttogta.
– Mi van vele? – kérdezte Robert kedvesen.
– Azt beszéltük meg, hogy a felét előre utalod, a másik felét pedig…
– Tudom. Most, készpénzben adom oda – biccentett Roberta. Mosolygott.
– Igen. Azért suttogok, mert ilyen kedvezményt nem szoktam adni, de a körülményekre való tekintettel…
– Nem fizetem ki – vágott a szavába Roberta. Arcán bizalomkeltő mosoly suhant át.
– Tessék?
– Nem fizetem ki. Abban egyeztünk meg, hogy a végén majd fizetek, ha úgy érzem, hogy megérte. Így mondtad. Számoltam, és az elmúlt három napban sok butaságot mondtál. Azokért nem akarok fizetni. Megmutatom a füzetem, hogy mit tartok marhaságnak. Bejelöltem.
– Tessék? – emelte meg önkéntelenül hangját a master headcoach teacher.
– Mit nem értesz ezen? Sok ostobaság volt azok között, amit mondtál. De volt jó is. Úgy ötven százalék. Szóval a második részletet nem fizetem ki. Ebben egyeztünk meg! Ez így korrekt.
Néma csönd lett a teremben. Aki még nem ment el, az most nem mert megmozdulni.
– Ez nem így korrekt, Roberta – mondta már hangosan a master headcoach teacher. – Végigülted a tanfolyamot. Miért nem mentél el a feléről?
– Akkor még reménykedtem, hogy legalább hetvenöt százalékra felmegy az arány. Akkor kifizettem volna a teljes összeget. Nem szeretek kukacoskodni. De nem ment feljebb. Sajnálom.
– Nem tehetsz ilyet. Mégis hogy képzeled? Ez nem egy jótékonysági esemény, ahol bárki megjelenhet, hogy aztán annyit adjon, amennyit éppen kedve van adni. Te erre a tanfolyamra hivatalosan jelentkeztél. És én most arra kérlek…
– Nem fizetem ki. Elnézést – vágott közbe szelíden Roberta.
– De igen. Ki fogod fizetni. Mert nincs igazad. Ötven százalék? Mégis ki vagy te, hogy ezt eldöntsd? Itt vannak a többiek, ők nem mondanak semmilyen ötven százalékot. Ezt nem hiszem el, Roberta. Követelem, hogy… Mégis, mit képzelsz magadról…
– ÁLLJ, EDDIG ÉS NE TOVÁBB!!! – emelte fel Roberta a kezét. Erős hangon beszélt, de nem volt benne él. Szinte kedvesnek tűnt. Még a mozdulatai is szelídséget sugalltak, amikor kisétált a teremből.
**
*
