Ferenc százados megállt az ajtóban és mosolygott. Bajusza alól kilógott pirospozsgás ajka, és ettől úgy nézett ki, mintha rúzst kent volna rá. Júlia megborzongott. Egy kordé zörgött el az ablak alatt, és ettől mindkettejük egy ideig kivárt. A százados azért, hogy megszólalhasson, Júlia azért, hogy ne tegyen olyasmit, amit később megbán.
– Na? – kérdezte a százados.
Fehér egyenruháján minden egyes gomb be volt gombolva. Akár lóra is ülhetett volna, és ez Júliát a végsőkig elkeserítette. Mert nem látszott semmi. Egy nő kárára bárki elkövethet bármit, ha utána tisztességesen felöltözik. Ennél nem kell több. Szólnia sem kell, győzködnie sem senkit. Csak fel kell öltözni és be kell gombolni a mundért, vagy az öltönyt vagy bármi mást, amin gomb van, és a bűn eltűnt, mintha ott sem lett volna. Nincs nő, aki kinyitná a száját, és nincs fül, aki befogadná a szavakat. Legalábbis hivatalosan. Júlia pontosan ismerete ezeket a füleket. Bármilyen pletykának otthont adtak, sőt, itták a takonyként kúszó híreket, de csak akkor, mikor senki sem látta őket. Falrepedésekben, utcasarkokon, ocsmány szerkesztőségi szobák rozoga székein ültek és álltak ezek a fülek és nem a bíróságokon. Ott úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit.
Júlia érezte a torkába toluló haragot, mely valós hányinger képében jelent meg. Visszanyelte, amit tudott.
– Tessék, százados úr?
– Jön vagy nem jön? Nincs időm itt álldogálni. Annyira azért nem volt jó.
Júlia mélyet sóhajtott.
– De hogyan gondolja, uram?
– Ne játssza itt a hülyét. Egy hét múlva indulok Bécsbe. Maga jön velem, és jól elleszünk. Kap egy lakást, mert ha jól tudom itt az nincs magának. Csak annyi a feladat, hogy ha kell, akkor készen álljon a helyes pofikája, meg a többi. Ez csak nem olyan nagy áldozat?
Júlia megpróbált nem mozdulni. Még a pislogást is visszatartotta. Talán nem látszik, hogy itt van, talán észre sem veszi a százados. Köddé válik, pára lesz.
– Na, akkor nekem most erre nincs időm. Holnap jövök, pontban ekkor. Várjon szépen, és amikor végzünk, akkor mondjon igent vagy nemet.
– És ha nemet mondok?
A százados újra nevetett és megint rúzsos volt a szája. Júlia kivárta, míg testében alábbhagy
remegés, és újra megkérdezte: – Akkor mi van, ha nem megyek magával szeretőnek?
– Az nagy hiba lenne, mucus – nevetett tovább a százados, majd egyetlen másodperc alatt megváltozott az arca. Szinte sziszegve beszélt tovább: – Elsőként meghurcollak. Ne feledd, ki volt a férjed. Aztán köznevetség tárgyává teszlek, és talán elég hamar az utcára kerülsz. Mehetsz cselédnek, mucus.
A századosnak tetszett a szó. Nemrég tanulta, és amikor csak tehette, használta is. Úgy ejtette ki, mintha német szó lenne, és ettől még undorítóbbnak tűnt.
– Rossz világ lesz neked, mucus, szóval ezt a verziót én kiverném a fejemből.
– És ha… – nem fejezte be a mondatot.
– Nincs ha. Csak ez van, de persze te döntesz.
Valaki kurjongatni kezdett az utcán.
– Na, akkor én megyek. Holnap ilyentájt. Aztán szép legyél – mondta a százados, és kisétált az ajtón. Nem csukta be maga mögött. Nem volt szokása.
Júlia összeszorította a fogát. Jó lett volna elhagyni magát. Talán egyszerűbb lett volna minden. Menjenek a dolgok, amerre csak akarnak. Mucus lesz Bécsben, és talán egyszer elszabadul a gyalázat után mindig begombolkozó századostól. Soha senki sem él örökké. A mucusok pedig köztudomásúan szívósak.
Motollaként pörgött az agya. Kint vezényszavak dörrentek, és vagy egy tucat katona trappolt el az ablak alatt.
– Ha nem mentél volna el, te… idealista… bolond – suttogta maga elé.
Leült az asztalhoz, és immáron ezredszerre átgondolta a dolgot, de most sem talált kiutat. Vannak korok, amikor egy nő csak a rossz és a még rosszabb között választhat, és akkor még örülhet, hogy legalább két út áll előtte. A legtöbbnek csak egy. Egyetlen egy, melyben begombolt zubbonyok vannak és meglehetősen sok könny.
– Menj férjhez. De azonnal – szólalt meg az asztal túloldalán valaki.
Júlia nem mert megmozdulni. Odanézni pedig még annyira sem.
– Menj férjhez, most rögtön.
– Te vagy az?
– Ki más lenne? – válaszolta a hang. – De nem javaslom, hogy felém nézz.
Júlia azonnal odafordult.
A férje ült előtte.
Júlia felsikoltott és elkapta a fejét.
– Én mondtam – szólalt meg a férfi. Fél arca hiányzott. Talán ágyúgolyó vihette el azt a felét, amit amúgy a portréfestő felé fordított volna.
– Te… most…? – hebegte Júlia.
– Halott, mint a kő. De ezt nem bírtam tovább nézni.
– Nézni?
– Nézni. Az ember attól még szemlél, hogy nem él…. Rengeteg itt a rím, ahol vagyok.
Júlia újra ránézett. Ő volt. Úgy, ahogy elbúcsúztak. Csak az teljes fejjel volt.
– Szerelmem, menj férjhez. Ennél többet nem tudok mondani.
– De a gyász…
A férfi felnevetett. – Gyász! Ne viccelj már. Hát hová gyászolsz engem?
– Szeretlek.
– És akkor nem szeretsz többé, ha mással élsz? Juli, használd az eszed. Nem a gyászod szabja meg a szereteted súlyát. A gyászod magadnak van. A szereteted meg nekem. Egy alaknak, akinek nincs teste már. Ne légy szamár. Na, már megint egy rím.
– Te könnyen beszélsz – csattant fel hirtelen Júlia. – De engem szájára kap a nép.
– A nép így is úgy is oda kap. Nem tehetsz semmit. A rosszindulat egy soha el nem múló fertőzőbetegség. Az álszentség pestise. Ne törődj vele. Menj férjhez, én mondom.
– Haragudni fognak.
– Én meg akkor haragszom, ha nem véded magad. Kell egy férj, aki nevet ad. Aztán a szájak csak lenyugodnak. Ez az út, ha már az enyémre falat építettek.
– Építettél, édesem.
– Nem én lőttem magamra.
– De te álltál ott.
– De nekem ott kellett állnom.
– Tudom…. Attól még haragszom rád.
– Jól van, Juli. Azt megértem.
– Értsd is meg!
– Jól van, na… és hogy van János?
– Még nem tudni. Menekül.
– És Juli?
– Kitart.
– Jó asszony.
– A legjobb – bólintott Julia.
– Mint te voltál.
– Igyekeztem.
– Igen. Szeretlek.
– Én is.
– Akkor menj szépen férjhez.
– De…
– Semmi de. Ha visszajövök, már ha visszajövök, és te Bécsben szenvedsz, akkor kísérteni foglak.
– Tényleg?
– Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy hogy kell.
Nevettek.
Mire Júlia megtörölte évek óta most először nevetéstől könnyes szemét, a szemközti szék már üres volt. Fejcsóválva vett ki egy levélpapírt a fiókból. Tinta is volt hozzá. Egy költő feleségénél mindig kell tinta legyen a háznál.
*
1846. szeptember 8-án ismerkedett meg Szendrey Júlia és Petőfi Sándor. Napra pontosan egy évre rá 1847. szeptember 8-án megházasodtak. Egy évre rá 1848. július 20-án látták egymást utoljára.
Petőfi eltűnése után Júlia Erdélybe ment, hátha ott bukkan fel majd a férje. 1850 tavaszán Pestre ment. Törökországba akart utazni, hogy ott keresse tovább a férjét, de ezt Haynau elutasította. Haynau bizalmasa, Lichtenstein Ferenc támogatta, nyugtatta, és ettől szárnyra kaptak a pletykák. Ellenben a valóság az volt, hogy a férfi megzsarolta Júliát: vagy szeretőként vele utazik Bécsbe, vagy meghurcolja és kiutasítja.
Júlia félvén a mindig mocskos közvéleménytől, el akart menni Bécsbe. Levelet írt az általa nagyra becsült Horvát Árpád egyetemi tanárnak. Amikor az megjelent nála, egy csomagot adott át neki azzal a kéréssel, hogy ha egy hét múlva nem jelentkezik, akkor égesse el azt. A történész megpróbálta lebeszélni döntéséről, és végül pontosan egy évre azután, hogy elbúcsúzott férjétől, Júlia újra megházasodott. A házasság országos felháborodást váltott ki. Arany János (szégyenére /én/) ekkor írta meg „A honvéd özvegye” című versét, melyben Júliát egy olyan vígözvegynek állítja be, aki fütyül a hősi halált halt katona férjére. Petőfi szelleme visszajön, hogy szóljon: meghalt, ne aggódjon, szabad a tánc. (Érdekelne, hogy Arany nőként, hasonló helyzetben milyen verset írt volna.) A valóságban ugyanis a kapcsolat nem volt szerelem, bár négy gyermeke született Árpádtól.
Júlia írt, fordított, költött. 1856-ban adták ki Magyarországon Hans Christian Andersen meséit először, melyek Szendrey Júlia fordításában jelentek meg.
1867-ben elköltözött férjétől a mai Horánszky utcába. Ismét szájára vette az oly jólértesült és erkölcsös közvélemény. A később fellelt naplóbejegyzések szerint a különválást akkor határozta el, amikor kiderült, hogy férje a „szokásos” női kapcsolatai mellett tetemes időt tölt pornóújságok társaságában. Júlia már a költözéskor tudatában volt annak, hogy beteg – méhrákot diagnosztizáltak nála –, de kitartott döntése mellett. Betegsége alatt férje nem látogatta, halálos ágyánál sem jelent meg. Júlia (még nem volt 40 éves) mikor két nap híján 12 évvel Petőfivel való megismerkedésükre,
1868. szeptember 6-án hosszú szenvedés után meghalt.
Így vallott halálos ágyán atyjának írt levelében:
„Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
A sors és a közvélemény nem bánt vele kesztyűs kézzel.
/részben wiki/
Az Arany vers itt olvasható el: https://vers-versek.hu/arany-janos/a-honved-ozvegye/
Oberon álma 2. rész(8)
A nagyfiú(5)
A szócikk(5)
Az archívum 2. (befejező) rész(5)
A recept-senki(5)
Szép emberek(4)
A vágy szűk utcája(4)
A sárkány(4)
Mélységi mámor!(4)