Meg akarta ölni. Hetek óta foglalkoztatta a dolog. Elképzelte, ahogy megteszi és ettől egyre szimpatikusabbá vált a terv. Eleinte csak sima bosszúra vágyott, de ahogy teltek a napok, úgy dagadt egyre nagyobbra a vágy. És a vágynak nem lehet megálljt parancsolni, az csak dagad magától.
Akkor ütött be a baj, amikor egy hét kihagyás után újra találkoztak, és a srác egyáltalán nem törődött vele. Márpedig vele törődni kell. Mellette nem lehet elmenni csak úgy. Vagyis el lehet, de annak ára van.
– Helló – mondta a srác és tovább sétált. Ennyi. Egyetlen erőtlen hellóval szúrta ki a szemét azok után, amin együtt keresztülmentek.
Ez nem járja.
A Völgyön kívül kétszer találkoztak, és egyszer majdnem csókolódzás is lett belőle, de mindketten bénák voltak, így az egész hamvába holt. De ez apróság, sőt, még az sem. Két idétlen fiatal nem tudja, mit kell tenni. Ez teljesen normális dolog. Soha nem gondolta volna, hogy egyáltalán eddig eljutnak. Spongya rá. Azóta is összejártak, és ennél többre egyikük sem vágyott. Azonban amit Ulrik Izidorral művelt a Völgyben! Na, az vérlázító volt. Az egész nyomorult lovagbagázs erről pletykált már hetek óta.
– Hello, mondta Ulik és tovább sétált az ösvényen. Úgy hagyta ott, mint valami ócska, eldobott alabárdot, ami már senkinek sem kell. Ez… ez vérontást követelt.
Az első találkozásuk merő véletlen volt. Egyedül kalandozott a Völgy peremén. Nem volt túl sok ideje, így nem törődött a távoli csatazajjal. Egy-két helyi csetepatéba beugrott, helyre rakta a kakaskodókat, és továbbállt. Éhes volt, és már azon tűnődött, hogy aznapra felhagy a lófrálással, amikor megtámadták. Komoly roham volt. Ketten ugrottak rá hátulról, és már az első csapások után érezte, hogy nem babra megy a játék. Valaki, vagy inkább valakik meg akarják kaparintani kemény munkával szerzett értékeit. Lerázta a két támadót, de tudta, hogy ez csupán elterelés volt. A valódi küzdelem csak most kezdődik. Egy ilyen helyen nem hátulról támadják meg az ember lányát. Megperdült, de éppen csak annyi időre, hogy felmérje a két alakot. Egyszerű kis erdei katonák voltak. Ruhájuk és a gyatra fegyvereik nem ígértek komoly fenyegetést. Mégis. A hátára mért ütések azt súgták neki, hogy ez a két kis gazember többet tud annál, mint amennyit megmutat magából. Az egyik vigyorgott. Ez is alátámasztotta azon megérzését, hogy ez nem csupán egy véletlen találkozás. Ellenfelei pontosan tudják, hogy Izidorral állnak szemben.
Kihúzta kardját és eközben ismét megfordult, hogy a Völgy bejárata felé nézzen. Az ösvény két oldalát magas bokrok szegélyezték. Mögöttük akár egy elefánt is elbújhatott volna. Kellemetlen, rossz érzése támadt. Talán itt van vége Izidornak? Lehet, hogy holnap este új lányként kell felfedeznie a Völgy mindig változó rejtelmeit? Ha igen, akkor nem fogja olcsón adni a bőrét.
A háta mögötti két toprongy újra támadásba lendült. Nem látta, de érezte őket. Izidornak voltak képességei. Aki hat éve tapossa már a Völgy ösvényeit, annak van némi előnye a többiekhez képest. Kardjával hátra csapott. Az egyik támadót eltalálhatta, mert harsány nyüszítést hallott, de erre sem fordult meg. Az igazi ellenség elől várja. Újabb támadást érzékelt, újra csapott, de ezúttal eközben egy cselhez folyamodott. Forgatni kezdte fejét, mintha hátra nézne, de szemével még mindig előre figyelt. És igaza volt. Az alak eszeveszett gyorsasággal rontott rá egy közeli bokorból.
Sötét, dísztelen ruhát visel. Eddig még nem találkozott vele, tehát a Hegyről jöhetett le. Manapság Völgyszerte rebesgetik, hogy a Völgy és a Hegy között megállapodás született, felszabadultak a tűzfalak, és hamarosan mindez egytelen, hatalmas vidék lesz, tele lehetőséggel és veszéllyel. El sem tudta képzelni, hogy mekkora birodalomról van szó. Hat éve járt a Völgyben, de alig fedezte fel a tizedét. Ha a két tartomány összeér, azzal egy egész életen át el lehet szórakozni, feltéve, hogy most túléli ezt a csetepatét.
Kivédte a támadást, de válláig zsibbadt le karja az ütéstől. Kegytelenül erős csapás volt, melyet azonnal egy újabb követett. Hátraugrott, de ott a két csavargó várta. Most nem volt ideje a védekezésre. Hagyta, hogy szánalmas kis kardjaik nem veszélyes, de fájdalmas sebeket ejtsenek vállán, hátán. Teljes erőből próbálta elhárítani a sötét alak csapásait, de érezte, hogy ez nem lesz elég. Támadójának sisakrostélyán füst szivárgott, ami legalább olyan félelmetes volt, mint kardjának ereje.
Három csapás érte gyors egymásutánban. Nem tudott kitérni, így támadni sem tudott. Az alak nem volt egy kardforgató zseni, de csapásainak ereje bőven pótolta hiányosságait. Milyen lények élhetnek a Hegyen, ha ez simán a földbe döngöli? Mert egyre biztosabbá vált, hogy ebben az összecsapásban nem nyerhet. Itt ér véget hat éves pályafutása. A hátulról támadó egyik bugris belevágott jobb vádlijába, és ettől térdre rogyott. Ennyi volt. C’est la vie.
– Ki vagy? – nézett fel a sötét alakra, aki már felemelte kardját, hogy a végső csapást mérje áldozatára.
– Ulrik! – szólalt meg valaki a háta mögött.
Egy kard villámgyors pengéje suhant el a feje fölött, és kötött ki hóhérjának torkában.
A sötét alak összerogyott, és a csata véget ért.
Így ismerkedett meg Ulrikkal, aki megmentette az életét. Akivel aztán végigportyázták a Völgyet, és akivel felmerészkedtek a Hegy lábához. Csodálatos, égben köttetett kapcsolat volt. Együtt vívták meg a Girbegurba Vár csatáját, ami epikus méretű volt. Évekig büszkén mesélt róla minden életben maradt lovag. Együtt merészkedtek el a Mocsárig, és a Nagy Erdő melletti kis fogadóban együtt élték át azt a valamit, amit csak egy lány és egy fiú lovag csinálhat, persze csak bizonyos szint fölött. Izidor és Ulrik. Aki észrevette őket és volt esze, az vagy csatlakozott, vagy menekült.
Ők ketten voltak az Eljövendő Nagy Lovagok első hírnökei. Talán király és királynő is lehetett volna belőlük, ha Ulrik nem sétál el mellette egy hellóval pár hete. Még hogy lovag! Bunkó paraszt!
Hetekig tervezte Ulrik halálát. Aztán egy szép napon, amikor péntek éjjel nagyjából kiürült a kollégium, végre cselekedett.
A Völgyben akkora kardja volt, hogy három embert gond nélkül szelt ketté vele, de a kollégiumban csak egy élesnek nem mondható kenyérvágó kés állt rendelkezésre. Mindegy. Ha Ulrik alszik, akkor az is megfelel a célra. Márpedig Ulrik ilyenkor már letette a pajzsot. Ennyi együtt eltöltött hadakozás után úgy ismerte, mint a tenyerét.
Kinézett a folyosóra. Két másodikos srác támasztotta a falat. Vagy jöttek valahonnan, vagy nagyon korán indultak valahova. Ki kellett várnia, hogy eltűnjenek ezért visszahúzódott a szobájába. Nem baj, a türelem halált terem.
Amikor újra kinézett, a folyosó üres volt. Gyorsan mozgott, céltudatosan, erőteljesen. Nem volt olyan kecses, mintha Izidor páncéljában lett volna, de azért nem panaszkodott. 452-es szoba. Alig hallhatóan kopogott. Ha Ulrik vagy a szobatársa – aki még nap közben elárulta neki, hogy hétvégére hazautazik – most kiszól, akkor a terv befuccsolt. Ulrik még kap egy napot, vagy talán egy egész hetet is. De ha csend honol majd a várkapu ajtaja mögött…. márpedig néma csend volt a válasz.
Óvatosan nyomta le a kilincset. Az ajtót bezárták. Sebaj. Az ő kulcsa nyitotta ezt az ajtót is. Kipróbálták.
Olyan halkan fordította el a kulcsot, ahogy tudta, de a kattanás így is pokoli dörrenésnek tűnt. Várt. Bentről nem hallott zajt. Lassan nyitott be, lassan lépte át a küszöböt és még lassabban hajtotta be maga mögött az ajtót. Nem csukta be teljesen. A menekülésre is kell gondolni.
Ulrik édesen aludt. Helyes egy srác, azt már meg kell hagyni. Odalépett az ágyához és elővette a kést. Egyetlen, határozott vágás kell csak és a bosszú bevégeztetett. Megmarkolta a kést. A kard ismerős súlya helyett idegen volt kezében a fegyver. Egy suhintás kell csak. Eleget suhintott már életben, hogy tudja, milyen az, mint ahogy elégszer hallotta már mások haláltusáját is.
Mélyet lélegzett, majd vágott.

A konzolt és az Ulrik fején lévő irányítóegységet összekötő vastag kábel meglepően könnyen vált ketté. Ulrik felhorkant majd az oldalára fordult, ő pedig úgy osont ki a szobából, ahogy jött.

A Völgybéli fogadó Ulrik törzshelye volt. Itt pihente ki magát két küldetés között. Trappolva futott fel az első emeletre, csak úgy döngött a deszkapadló. Berúgta az ajtót. Ulrik meg sem rezdült, és így volt ez rendjén. Ulrik lelke most máshol jár, és nem talál ide vissza soha többé.
– Hello – mondta Izidor mosolyogva, és kardjával kettéhasította a mozdulatlan, tehetetlen, gazdátlan kis bunkót.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!