Globális rögzítő

Kiálltak a szirtre. Szó nélkül nézték, ahogy lemegy a nap. Varázslatos hétvégét töltöttek el együtt, melynek még koránt sem volt vége.
– Ibi, ez gyönyörű! – szólalt meg előként Hendrik, aki egyszerűen nem bírta a csendet. Ibi viszont bírta. Ez volt benne a legidegesítőbb és leglenyűgözőbb, amit Hendrik hol a pokolba kívánt, hol az egekig magasztalt. Ibi csendes nő volt. Néha úgy tűnt, hogy nem is létezik. Persze létezett, de ha belemerült a némaságba, akkor ezt csak nehezen lehetett megállapítani.
– Igen, szép – válaszolt Ibi.
– Döbbenetesen vörös a nap.
– Igen. Meglehetősem szennyezett a légkör.
– Ibike, te aztán romantikus vagy – mosolyodott el Hendrik, és megszorította a nő kezét. Meglepetésére Ibi erősen viszontszorította az övét.
– Mondani akarok valamit – mondta Ibi.
Hendrikben gyanús érzelmek keltek. Ez a mondat egyaránt jelenthet rosszat és jót. Ibinél pedig kitalálhatatlan, hogy melyik következik.
– Mondd, szívem!
– Nem, még nem. Majd ha lemegy a nap – jelentette ki Ibi. Márpedig, ha Ibi kijelentett valamit, akkor az úgy is lett. Lehetett vele vitatkozni, de semmi értelme nem volt. Ibi hallgatott az észérvekre, de sajnos a legtöbbet mindig ő tudta felsorakoztatni.
Hendrik a napra nézett. Még legalább húsz perc, mire lebukik. Nem kell sietni.
Alattuk a tenger tette a dolgát: fenségesen morgott. Hendrik futó pillantást vetett Ibire, aki meg sem rezzent, majd bekapcsolta a GR-t, és gyorsan visszapergette az elmúlt napok történéseit. Az egység engedelmeskedett, és a parancsnak megfelkelően háromszoros tempóban pörgette vissza az eseményeket. Mókás volt, ahogy bolha módon ugráltak a strandon, ahogy Ibi háromszoros tempóban tömte a fejét a lazacos tésztával. Itt ott betett egy könyvjelzőt az eseménysorba. Ezeket ezerszer fogja visszanézni majd a munkahelyen, ahol elég csak jelen lenni. Kellenek az emlékek és kell a GR. Nélküle üres lenne az élet.
A Globális Rögzítőt százegy éve vezették be. Egyszerű kis eszköz volt, akár egy faék: mindent felvett, ami csak történt az emberrel. Elég volt a dátumot beállítani, és az események már peregtek is, úgy ahogy történek. Eleinte nem szerették az emberek, aztán rájöttek az értékeire. Minden visszanézhető. Kell ennél csodásabb emlékkönyv? A dagerrotípiák, fényképek, kazetták, kézikamerák kora végképp lejárt. Letaszították őket a valódi tárolt emlékek. Gyorsan átfutotta az utazás elejét, és a repülőtéri megérkezésük pillanatához is tett egy könyvjelzőt.
– Arra gondoltam, hogy kikapcsolom – szólalt meg Ibi.
A nap éppen elérte a horizontot. Ibi pontos volt, mint mindig.
– Mit, drágám?
– A GR-t.
Hendrik Ibire nézett, de Ibin szokás szerint nem látszott semmi.
– Te is kikapcsolnád? – kérdezte Ibi.
– Persze. Éljük át ezt a csodás naplementét egyszer – bólintott Hendrik. Átfutott fején a gondolat, hogy az utazás így egy kicsit csonka lesz, de ez nem olyan nagy baj. Pár év múlva fel sem fog tűnni, hogy egy naplementével kevesebb van az emlékek között. A lényeg, hogy holnap is kijöjjenek ide. Akkor szinte semmit sem veszít Ibi kérésével.
– Akkor háromra? – kérdezte Hendrik.
– Azt hiszem, nem értettél. Én örökre ki akarom kapcsolni.
– Ezt hogy érted, életem?
– Ahogy mondom. Kikapcsolom és nincs többé. Ezt akarom.
Ibi arcára elszántság ült, és ez jelezte Hendriknek, hogy a nő komolyan gondolja a dolgot. És ez meglehetősen rémisztő volt.
– Te most egy kicsit meg vagy zavarodva…
– Nem! – mondta a szokottnál jóval hangosabban Ibi. – Komolyan mondom. Ki akarom kapcsolni.
– De miért?
– Mert emlékeket akarok.
– Éppen így vannak emlékeid…
– Nem. Ezek nem emlékek. Ezek rögzített események. Az emlékek torzak, hiányosak. Idővel változnak, érnek, vagy lekopnak. Hendrik! Én rosszul akarok emlékezni erre az utazásra. Csak egy ködös, de szép képet akarok arról, hogy itt álltunk a szirten. Én azt akarom, hogy a veszekedéseink hülyeségeknek tűnjenek egy év múlva, azt akarom, hogy az első csókunk egy cukormázas érzet legyen, mire öregasszony leszek. Én…én…
Hendrik tátott szájjal nézte Ibit. A nő egész életében nem beszélt ennyit összesen. Legszívesebben statisztikát vont volna a GR-ből, de arra persze oda kellett volna figyelni, ami tiszteletlenség lett volna Ibivel szemben.
– Ibi! Ezt gondold át!
– Nem. Én ezt így akarom. Átküldtem a kódot.
– Milyen kódot? – Hendrik gombócot érzett a gyomra tájékán.
– A leállító kódot. Ha elindítod, akkor törli magát a GR.
– Mi az, hogy törli magát?
– Formázza és letiltja. Nincs több GR.
– Ibi ez nem jó. Ha nincs GR, akkor nincsenek meg az emlékek.
– Dehogynem. Csak emlékszel arra, amikor megkértél?
– Persze, hogy emlékszem.
– Na!
– De most vissza tudok menni…
– De minek, Hendrik, minek?
– Mert…
– Mert? Nem kell. A lényegesek megmaradnak. Kapcsoljuk ki! Velem vagy?
Hendrik tenyere izzadni kezdett. A levélfiókjában valóban ott volt Ibi üzenete és egy nyúlfarknyi kis kód a mellékletben.
– Én elindítom! – jelentette ki Ibi.
– Ne! – kiáltott fel Hendrik. – El akarsz veszíteni?
– Hülye vagy? Miért veszítenélek el? Itt állsz mellettem. És holnap is itt állsz majd, ha kijövünk.
– De egyszer nem fogok.
– Akkor majd nem fogsz. Majd erre az egyre emlékszem. Hendrik, én szeretlek. Ezt már csak nem felejtjük el?
Hendrik nem válaszolt. Eszébe jutott, hogy ezt a beszélgetést valószínűleg elég sokszor fogja végignézni, aztán pedig azt, hogy éppen erről akar Ibi lemondani.
– Ibi, én nem…
– Mit nem? Miért félted a múltat?
– Nem féltem, csak szeretnék rá emlékezni.
– De fogsz.
– De nem fogok.
– De igen. Sőt, akkor fogsz igazán. Amit most csinálunk az nem emlékezés. Az visszapörgetés. Nem is tudom: inkább elkeseredett kísérlet arra, hogy a múlt jelen legyen. De nem az. Hagyni kell a múltat eltorzulni.
Hosszú ideig nem szólaltak meg.
– De miért most?
– Mert most értettem meg, hogy ez így nem jó.
– De miért éppen most?
– Van oka.
– Elárulod?
Ibi nem válaszolt. A nap eközben a tenger bőre alá bukott.
– Ibi. Én félek.
– Én nem. És persze nem követelem tőled, hogy tedd meg. Maradhatsz így is. Majd másképpen emlékezünk erre a napra. Te pontosan, én meg igazán.
– Én emlékszem majd rá igazán.
– Nem. Te majd azt látod, amit most. Én meg azt, amit rámosott az idő és azt is, amit lemosott róla. Én egy élettel gazdagodott emléket látok majd. Te pedig egy jelenetet. Én ezt akarom. Majd legfeljebb kijavítasz, hogy nem úgy volt.
Hendrik megrázta a fejét.
– Ez nagy döntés.
– Erre is emlékezni fogsz, hidd el! – nézett rá Ibi, most először azóta, hogy kisétáltak a szirtig. – Én megcsinálom. Mégpedig most.
– Nem tudlak lebeszélni?
– Nem… kész.
– Mi kész? – nézett Hendrik döbbenten a nőre.
– Kész. Letöröltem.
– És… milyen?
– Semmilyen. Nincs ott. Próbálok visszamenni, de semmi.
– Rosszul vagyok – jelentette ki Hendik, és pillanatig úgy tűnt, hogy lerókázik a csodás szirt aljára, de aztán megemberelte magát.
– Ez nagyon furcsa! – suttogta Ibi.
– Milyen?
– Nem tudom. Élénk.
– Mi élénk? Azt mondtad, hogy letörölted.
– Le. Pont ezért élénk.
– De mi?
– Minden, Hendrik, minden. Te a szürkület, a szirt, a ruhád, a szavaim. Színes.
Ibi tátott szájjal nézett körbe. Megperdült a sarkán, majd még egyszer és még egyszer. Nevetett.
– Hendrik, ezt ki kell próbálnod!
– Nem hiszem…
– De próbáld ki!
– Ibi ez nem kipróbálás. Ha megcsinálom, akkor az végleges.
– Mint az élet minden egyes perce, Hendrik – kacagott Ibi. – Gyere! Legyünk együtt szenilis vén hülyék!
Hendrik csendben bámulta Ibit, és legbelül érezte, hogy nem tud ellenállni neki. Soha nem is tudott. Egyek ők ketten. Egyek jóban-rosszban, meg a hülyeségben is. Hagyta, hogy a gondolat elvigye a postafiókig, hogy megérintse a kódot, hogy elindítsa azt…
– Kész! – mondta döbbenettel az arcán.
– Mi kész? – torpant meg Ibi.
– Megcsináltam!
– Komolyan?
– Aha. Tényleg nincs ott semmi. Nincsenek könyvjelzők. Semmi. Furcsa.
– És?
– Semmi és. Furcsa.
– És nem színes?
– Talán – nézett körbe Hendrik.
– Várj! Segítek, hogy azzá váljon – mosolyodott el Ibi, és Hendrik fülébe súgott valamit.
– Mi?
Ibi bólintott.
– Komoly?
– Bizony. És ikrek.
Hendrik körül megfordult a világ.
– Itt dögöljek meg, ha ez elfelejted édesem! – mondta Ibi vigyorogva, sarkon fordult és elindult a szálloda felé. Hendrik csak pár perc múlva követte. Addigra besötétedett, de ez a sötét valahogy élénk volt, élt, pezsgett.
*
Míg írtam ezt a kis írást, én ugyan tudom, hogy mit választanék, de hogy melyik a “helyes” döntés (ha van ilyen), arról semmit sem tudok.