Dr. Brútusz Kazimír címsora

Dr. Brútusz Kazimír úgy döntött, hogy otthagyja az egészet és elmegy nyugdíjas postásnak. Sem kedve, sem ereje nem volt már ahhoz, hogy nap mint nap tovább ücsörögjön a rendelőben és vívja a harcot, amit úgy sem nyerhet meg. Az emberiség beteg, ebbe bele kellene már törődni. Együtt és külön-külön is. Nincs értelme tagadni. A gyógyulás pedig… A gyógyulás, barátom, – mondta, amikor erről kérdezték –, egy illúzió. Időhúzás a vég előtt. Értelmetlen küszködés, mintha egy jól megtömött csirke próbálna menekülni a sütőből.

Később úgy gondolt erre az időszakra, mint egy csendes, amolyan magán-idegösszeomlásra, mely nem tartozik senkire, csak rá. Talán az is volt. Soha nem tagadta azokat a dolgokat, amiket az utolsó szolgálatban töltött napon csinált. Az is én vagyok, vonta meg a vállát, amikor szóba került az a néhány óra.

*

– Ki vár kint? – kérdezte a nővért.

Reggel döntötte el, hogy ez lesz az utolsó napja. Hirtelen ötlet volt, bár a gondolattal már évek óta játszadozott. Aznap reggel viszont biztosan érezte, hogy délután kettőkor, amikor befejeződik a délelőtti rendelés, ő feláll, elköszön Adrianna nővértől – nyilván lesz egy pár perces sírás-rívás – és kisétál a rendelőből, hogy soha többé ne tegye be oda a lábát. Nyugdíjas lesz. Aztán meg postás. Gyalogolni fog. Nem gondolkodik többé. Nem emészti magát a rendszeren, a kilátástalanságon, mások bajain. Egyáltalán nem gondolkodik semmin, ami a régi életéhez fűzi. Don Quijote végre felébred a rémálomból, hátat fordít a szélmalomnak, keres egy kocsmát és normális nőt magának. Már a gondolat is jókedvre derítette.

– Az a szerkesztő – vágta rá Adrianna nővér. A nő mindenről tudott, és mindenkit ismert. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki miatt egyetlen hajszálvékony sajnálatot érzett. Persze meglesz majd az új kollégával, de kettejük élete is jó volt. Talán hiányozni is fog.

– Melyik szerkesztő? – kérdezte. Bár pontosan tudta, hogy kiről van szó, de így megadhatta a nővérnek azt a jó érzést, hogy jobban tud valamit, mint ő.

– Az a netes pacák. A hírportálos. Jön vissza a vérvételi laborral.

– Aha – bólintott komolyan. Az különösen üdítő lesz, hogy soha többé nem kell laboreredményeket böngésznie. Minő éteri könnyebbség.

– Behívjam? – kérdezte Adrianna nővér.

– Persze.

A nővér eltűnt majd kisvártatva egy negyvenes férfival tért vissza. Nem az volt, akire emlékezett, szóval a nővér mégiscsak jobban tudta a dolgokat. Ez így van jól. Hirtelen felrémlett benne az online újság, ahol a férfi dolgozott. Régebben ő is rendszeresen olvasta a híreket. Aztán persze leszokott a hírportálokról, ahogy leszokott mindenről, ami nem volt igazi, valós, életszagú. És a háló bizony minden, csak nem életszagú. Bizonyos értelemben pont a hírek miatt telt be a pohár. A világban felburjánzó hamis, értelmetlen üresség miatt lesz ez az utolsó napja ebben a rendelőben. Az üresség tehet róla, melyet óriásira fújnak fel éppen olyan alakok, mint aki most leült elé. Szagos gázokat eregetnek bele, kékre, pirosra, lilára – mindegy csak vonzó legyen – színezik, és addig pumpálják, míg más már nem is látszik tőle. És amikor kénytelen vagy foglalkozni vele, akkor a léggömb kidurran, színtelen cafat lesz belőle, és büdös gázt hagy az ember orrában. Az ember bosszankodik, de arra sincs ideje, mert egy újabb lufi fújódik fel az orra előtt, illatot, színt ígérve. Aztán az is kidurran. És az ember észre sem veszi, hogy az élete értelmetlen, anyagtalan, fingszagú semmik kipukkasztásával zajlik. Mindezt miért? Azért, hogy az ő semmijüket nézzék és ne a szomszéd semmijét. A világ pedig… hát a világ eközben meg szépen lassan, és főként csendben darabjaira rohad szét.

– Nos, doktor úr? – kérdezte a férfi. Nem volt túlzottan ideges. Sima kontrollra jött.

– Nos, mi? – kérdezett vissza.

– Minden rendben? Gondolom, minden rendben.

Dr. Brútusz Kazimír ebben a pillanatban két dolgot érzett meg: a lehetőséget és a helyzetben szunnyadó tengermély iróniát. Egyik jobban vonzotta, mint a másik. Ezután megérezte azt a kimondhatatlan szabadságot, mely elől eddig tudatosan elzárta magát. A reggel meghozott döntés, mely felszabadította a holnap terhe alól egyértelművé tett olyan dolgokat, melyek kitörni váró, de gúzsba kötött démonokként eddig a homályban rejtőztek.

Felvette a leletet az asztalról és tanulmányozni kezdte. Hosszasan, csendben olvasott el minden értéket. Nem kapkodott. Végül is itt az egész délelőtt.

A férfi feszengeni kezdett, és Adrianna nővér felől is neszek keltek életre, de ő kitarott. Néha felnézett a férfira – és lopva a bejárati ajtó fölé tett faliórára is –, majd újra a papírba temetkezett. Hat teljes percig tartott művelet. A férfi többször próbált megszólalni, de olyankor egy határozott kézmozdulattal leintette.

Amikor úgy vélte, hogy a férfi már nem bírja tovább, komoly tekintettel nézett a szemébe.

– Címsor gyanánt – kezdte lassú, kimért hangon – a helyzet az, hogy maga gyógyíthatatlan beteg.

A férfi arca elfehéredett.

Mélységes csönd állt be a rendelőben, mely a falióra tanúsága szerint legalább egy percig kitarott.

– Nem kattint tovább? – kérdezte végül Dr. Brútusz Kazimír.

– Tessék? – kérdezte a férfi kásás, zavarodott hangon.

– Azt kérdeztem, hogy nem kattint-e tovább.

– Hova tovább?

– Hát a tartalomhoz. Csak a címsort mondtam. Van tovább is. Nos?

– Mi?

– Van tovább is, a link alatt. Maga gyógyíthatatlan beteg. Nem kattint tovább? Én megtenném.

A férfi megrázta a fejét. – Nem értem.

– Van tovább is. Érdekli, hogy mi az?

– Igen – bólintott végül a férfi.

– Na, végre! Szóval, maga gyógyíthatatlan beteg… – kivárt néhány másodpercet – …lenne, ha nem lennének ilyen remek értékek a leletében. Tudja, ha a vörösvértest-süllyedés értéke nagyon nagy, az bizony komoly következtetésekre ad okot.

– … az… enyém…

– Ja. Magánál minden rendben van. Tökéletes. Csak úgy mondom, hogy ha nem lenne az, akkor baj lenne. Jó, ha tudja.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem értem. Akkor a leletem…

– Az hibátlan. Csak gondoltam, így érdekesebb lesz közölni magával.

– Maga! Maga! – pattant fel a férfi.

– Igen?

– Maga elmebeteg. Fel fogom jelenteni.

– Miért? Hiszen nem hazudtam.

– De…! Maga elmebeteg!

– Ezt már mondta.

A férfi kirohant az ajtón. Nem csukta be maga után.

Adrianna nővér csendben állt fel a székéből.

– Ugyan már. Csak azt akartam, hogy rákattintson – mondta védekezően, sőt, kissé sértődötten Dr. Brútusz Kazimír.

– Hát alaposan rákattintott – bólintott Adrianna nővér.

– Ugye!?

A nővér megtorpant, felé fordult és csípőre tette a kezét: – Ez azért nem volt szép.

– Nem – bólintott komolyan. – Tényleg nem. Neki is megmondja? Már ha visszajön – nézett a nyitott ajtó felé.

Adrianne nővér megrázta a fejét.

– Egyébként felmondok. Ma dolgozunk utoljára együtt.

– Ez is valami főcím? – nézett mélyen a szemébe Adrianna nővér.

– Nem. Rám nem kell kattintani, nővérke. Ez maga az egyszerű hír – válaszolta Dr. Brútusz Kazimír és felnevetett.

Ő egy egyszerű hír volt, és ettől kifejezetten jól érezte magát. Semmi fakszni.

Semmi fakszni!