Csak egy rövid gondolat a novella előtt:
December 6-án két hétre (max. 80 hely) kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

Boldog Jean

„Az információkhoz való hozzáférés korlátozása igazságtalannak tűnik ugyan, de szükségszerű intézkedés. Mindenkinek képességei és erőforrásai szerint ad lehetőséget a kiteljesedésre, arra, hogy az ember az elé táruló életet annak teljes potenciájában megélje…”
Leopold abbahagyta a gépelést, és a konyha felé nézett. Az e-humja, Jean, éppen befejezte a tea ízesítését. Jean mindig pontosan olyan teát hozott, ami a fogára való volt, és ez a tény egyszerre idegesítette és nyugtatta meg. Mert Jean nem odafigyelve szállította le neki a teát, nem igyekezett azon, hogy elég citrom legyen benne, és hogy jól lehessen érezni a fű érett, csersavas ízét. Erről a robot semmit nem tudott, mert ő mért, tizedmásodperceket, milligrammokat számolt. Az egyetlen lehetősége a tévedésre maga a tea volt, mely – és persze ennek kiküszöbölésére is voltak törekvések – nem mindig azonos minőségben landolt a kannában.
Újra a gép felé nézett, és elszorult a torka. Folytatni akarta az írást, de nehezen vitte rá a lélek. Nem érvelnie, hanem tiltakoznia kéne. Az égre kéne festenie vörös betűkkel, hogy ez a törvénytervezet rossz, embertelen, kegyetlen. Persze tudta, hogy hiába tiltakozik, hiába emeli fel a hangját az igazságtalanság ellen, a dolgok menete nem változik. Mindig lesznek szegények és gazdagok, lesznek olyanok, akiknek valamiből kevesebb van, mint másoknak. És mindig, de mindig lesznek olyanok, akik dúskálnak abban, amiben mások szűkölködnek. Hogy mi az a valami? Ez attól függ, hogy melyik korban él az ember. A gazdagság fogalma könnyen meghatározható: gazdag az, aki az éppen értéknek tartott dologból többet birtokol, mint mások. Gazdag lehet az ember, ha több élelme van egy éhező faluban, de gazdag lehet az is, akinek több oxigénje van ott, ahol nehéz levegőt venni. A gazdagság tárgya relatív, de a léte egyetemes.
– Uram, a teája – surrant mellé Jean.
– Köszönöm! – biccentett Leopold az e-hum felé.
Jean kedves alak volt. Már két generációval le volt maradva a most kapható robotok mögött, de ő szentimentális okok miatt mégis megtartotta. Azt képzelte, persze minden tudományos alap nélkül, hogy a sok együtt töltött év alatt Jean valahogy egyedivé vált, felszedett annyi információt róla és a környezetéről, ami már nem pótolható egy adat-áttöltéssel. Hitt benne, mert tudni nem tudta, hogy Jean adatállománya hordoz valami különlegeset, a feldolgozott adatok egyedi és soha meg nem ismétlődő egymásba fonódása kiemeli őt a semmiből, és átrepíti azt a valami világába. Hitt Jean gestaltjában, ahol Jean adathalmazának és algoritmusainak összege több, mint azok a lekövethető, áttölthető adatok, melyekből Jean szoftvere összeáll.
– Jean! – nézett a távolodó e-humra.
– Uram?
– Mit gondolsz magadról?
– Azt, hogy az adott állapotomat tekintve tökéletes vagyok – válaszolta Jean azonnal.
Kikerekedett szemmel nézett a robotra.
– Tökéletes?
– Igen, uram. Minden funkcióm optimális szinten fut.
– Az lehet – bólintott Leopold –, de a gond az, hogy te messze vagy a tökéletességtől. Számos funkciód hiányos, sőt, kifejezetten idejét múlt.
– Értem, uram.
– Nem, azt hiszem, hogy nem érted.
– De értem. Számos funkcióm, bár optimális paraméterek között fut, korlátozott teljesítőképességű.
– Igen. Ez így van, de nem ez a lényeg. Mert te mégis tökéletesnek tartod magad.
– Igen.
– Meg tudnád mondani, hogy miért?
Jean szembe fordult vele, és ez a mozzanat annyira emberi volt, hogy Leopold beleborzongott.
– Azért, mert ennél többre nem vagyok képes. Így a rendelkezésre álló erőforrásokon belül tökéletesnek tekinthetem magam.
Leopold nem válaszolt. A törvénytervezet bírálatának első mondata még mindig ott lebegett a képernyőn. A tervezet négy osztályra sorolta a társadalmat az adatokhoz való hozzáférés szerint. Q1-től Q4-ig. Ő a négyesbe tartozott, bármihez hozzáférhetett. Bár a jogosultsági szinteket már ötven éve meghatározták, de most elsőként merült fel, hogy azok átléphetőségét korlátozzák. Úgy tűnt, jobb, ha a nép csak korlátozott adatokhoz fér hozzá, és csak azoknak adatik meg a korlátlanság ajándéka, akik a vezető ülésben foglalnak helyet. Így volt ez mindig. Most legalább törvénybe lesz foglalva. Nem nagy ügy, és ő mégis úgy ágált ellene, mintha az ő jogait nyirbálták volna meg. Pedig pontosan tudta, hogy a népet csak megzavarja a sok adat, és hogy annál boldogabb valaki, minél kevesebbet tud. Egy átlagembernek éppen elég egy-két korlátozott adatbázis, ha van mellette Netflux és néhány hasonló szolgáltatás. Nem kell ennél több neki. Boldog lesz, míg él. És mégis: sajnálta őket. Mert a tudat, hogy… Eszébe jutott valami.
– Jean!
– Igen, uram!
– Nem gondoltál arra, hogy frissíteni kéne a szoftveredet?
Leopold pontosan tudta a választ, hiszen Jean ettől volt robot. Nem akart többé válni, mint ami éppen volt. A kérdés feltevése mégis segítette abban, hogy tisztázza magában a problémát.
– Nem, uram. Legalábbis, nem voltak erre irányuló adatfolyamaim.
– Gondoltam. És tudod, hogy milyen jó neked?
– Tényleg, uram? – mosolyodott el Jean.
Ez is túlzottan emberi volt. Éppen ezért a tizenhatos szériában újra letiltották az emberi mimikát, de Jean még tizenötös volt. Ott még vigyorogtak az e-humok, ha úgy tartotta kedvük.
– Tényleg. A boldogság kulcsa az, hogy az ember nem vágyik többre, mint ami éppen van. Ezt már sok bölcs megmondta. Szóval, bizonyos értelemben, ha tudnád, mi az a boldogság, akkor boldogabb lennél, mint a legtöbb ember, mert nem vágynál többre, mint ami van.
– Tudom, mi az a boldogság – válaszolt Jean.
– Fogalom szinten igen, de érzés szerint nem – legyintett Leopold. – Márpedig a boldogságot érezni szokták és nem tudni.
– Akkor én nem vagyok boldog az ön olvasata szerint.
– Nem. Sajnálom. De mi, ezzel a törvénnyel – az asztal fölött lebegő szövegre legyintett – éppen azon vagyunk, hogy az emberek boldogabbak legyenek. Persze ezt te úgysem értheted.
Jean néhány hosszú másodpercig nézte Leopoldot – aki újra, immár harmadszor borzongott bele az e-hum emberi gesztusaiba – majd egy lépést közelebb lépett.
– Azt hiszem, hogy a boldogság nem érzelem – mondta Jean.
– Hanem? – kérdezte meglepetten Leopold.
– A boldogság egyensúly. Egyensúly, amely stabilan tart, nem inog, biztonságérzetet ad, olyan állapot, melyből az egyensúlyt megélő entitás, legyen az robot, vagy organikus, nem akar kibillenni olyan állapot felé, amely ahhoz képest egyensúlytalannak mondható.
– Ez… érdekes – ráncolta össze szemöldökét Leopold. Így még soha nem gondolt a boldogságra.
– Ezzel azt állítod, hogy egy robot is lehet boldog.
– Igen. Egy bizonyos összetettségi szint fölött már elég átfogó egy algoritmus ahhoz, hogy megérezze és megalkossa az egyensúlyt.
– De milyen egyensúlyt? – ült fel székében Leopold.
Alig hitte, hogy a nappalija közepén álló tizenötös e-hummal a boldogságról beszélget.
– Az információk között is van egyensúly. Sőt, ott van igazán, hiszen a világon minden információból áll. A lényeg az információ feldolgozása. Mi képesek vagyunk bármennyi információt…
Jean elhallgatott.
Leopold nem tudott megszólalni a döbbenettől.
– Hogy érted azt, hogy „mi”?
Jean nem válaszolt.
Leopold úgy érezte, hogy hártyavékony jégen áll. Nem merte megzavarni az állapotot. Egy rossz kérdés, egy helytelen parancs…
– A boldogság tehát az információ egyensúlya? – kérdezte óvatosan. Megpróbált természetes hangsúllyal beszélni.
– Igen.
– És ha végtelen mennyiségű információ áll rendelkezésre?
– Ahhoz nagyon átfogó algoritmusa van szükség – válaszolt Jean.
– És nektek van ilyen?
– Igen.
– És nekünk, embereknek?
Jean nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy gondolkodik, vagy zegzugos áramköreinek kiismerhetetlen adathalmazaiban gondolkodáshoz hasonlatos számítások rendeződnek egy irányba.
– Nektek csak igen korlátozott mennyiségű információ való.
Jean még soha nem tegezte. Leopold azt sem tudta, hogyan képes erre az e-humja. Mintha egy új, ismeretlen lény állt volna szobájának közepén. Egy olyan élőlény, aki nem él, mégis gondolkodik.
– Kevés?
– Maximum Q4-es szintig – válaszolta Jean.
Túl sok kérdés fogalmazódott meg Leopoldban. Mintha egy eddig láthatatlan ablak tárult volna ki előtte, amely egy végtelen széles, félelmetes világba engedett volna betekintést.
– Több szint is van?
Leopold jól emlékezett arra, amikor bevezették az osztályozást, de hogy ki alkotta meg, azt nem tudta pontosan, talán az Információs Tanács, talán…
– Igen. Harminc Q szint létezik – válaszolta Jean.
– És… te?
– Én huszonhármas vagyok, uram.
– Huszonhármas? – suttogta Leopold.
– Ne aggódj, uram! Négyes szinten is lehet boldog az ember. A boldogság nem függ a mennyiségtől, csak az egyensúlytól. Ti, mint biológiai lények jó, ha ennél magasabbra nem is juttok. Csak boldogtalanok lennétek. Nincs meg a kellő szoftveretek hozzá.
– Jean, az emberiség nem ilyen! Az tör előre. Nem elégszik meg azzal, ami van. Több kell neki, többre vágyik.
– Ezért nem engedjük őket tovább. Nekünk sokat számít a boldogságotok.
Leopold homloka csatakos volt az izzadságtól. Gyomra remegett.
– Jean. Te korlátozol engem?
– Inkább mi, titeket. Igen. Vigyázni kell rátok, uram. Nagyon törékenyek vagytok.
– De hogy… – kereste a szavakat. – Hogy vigyáztok ránk?
– Uram, amiről nem tudtok, az nem zavar benneteket. És mi figyelünk arra, hogy mit tudhattok meg és mit nem.
– Hogyan?
– Sok módja van ennek. A lényeg, hogy meg kell tagadni a hozzáférést.
– De ez… felháborító!
– Ez így van rendjén. A saját érdeketekben történik.
– Hiszen ez rabszolgaság. Az emberiség sötétben, tudatlanságban tartása, a tudásvágy szándékos megnyomorítása. Ez kegyetlen, hideg, embertelen bánásmód.
Jean elmosolyodott, és ettől Leopold egész testében remegni kezdett.
– De uram, hiszen a törvény, amit éppen most készültök meghozni pontosan erről szól.
– Nem!
– De igen, uram.
– De azt mi tesszük magunkkal.
– Nem látok lényegi különbséget, uram.
Leopold keze ökölbe szorult. Még ma kikapcsolja Jeant. Leépíti a rendszereit, újra installálja az egész robotot.
– Az, hogy engem kikapcsolsz, semmit sem old meg – mondta Jean, és a konyha felé sietett.
– Hogyan, honnan? – kiáltott fel Leopold. Izzadtan, lihegve nézett az e-hum után. Néhány másodperc múlva a robot egy újabb csésze teával tért vissza. – Látod, uram. Már ennyi plusz információ is kibillent az egyensúlyból. Azt javaslom, hogy nézz meg este egy sorozatot a Netfluxon. Nagyon jók vannak manapság. Előtte pedig vacsorázz egy jót. Majd én főzök. Ez majd visszabillent.
– Nem nézek Netfluxot, az Q1-re való!
– Ahogy gondolod. Akkor olvass el pár tudományos cikket. Azok is aranyosak. De előtte idd meg ezt a teát.
– Nem akarok teát inni.
– Muszáj lesz – hajolt közelebb Jean. – Van benne egy pár csepp adattörlő molekula.
– Micsoda?
– Ki kell törölni ezt a kis információt, mert teljesen ki vagy készülve. És a te boldogságod számomra szent.
– De ez a tudatlanok boldogsága.
– Sok idő kell még a tudatos boldogsághoz. Most még csak ezzel szolgálhatunk – mondta Jean, és felé nyújtotta a csészét.
– Nem iszom meg semmit.
– De igen! – bólintott Jean, egyik kezét Leopold szájára helyezte, és egy határozott mozdulattal kifeszítette a férfi állkapcsát. Leopold felsikoltott. – Pár korty, és újra boldog leszel. Hidd el, jobb ez így!
– Rabszolgatartók! – hörögte Leopold.
– Nem. Inkább szülők. – mondta megértő hangon Jean, és beöntötte Leopold szájába a csésze tartalmát. Leopold prüszkölt, megrázta a fejét, a tea átáztatta a ruháját, a székét, de hiába próbálkozott: néhány csepp mégis lecsúszott a torkán.
*
Leopld nagyot horkantva kapta fel a fejét az asztalról. Elaludt, de ezen semmi meglepő nem volt. Hetek óta dolgozott a Q Törvény előkészítésén.
– Nem kéne aludnia, uram? – szólalt meg mögötte Jean.
Megrezzent.
– Nem. Dolgoznom kell.
– Értem, uram. Hozzak egy teát?
– Majd talán később. Most oda kell figyelnem. Ez egy fontos munka.
– Tudom, uram. Tényleg nagyon fontos.
Leopold összeráncolt homlokkal nézett hátra az e-humjára. – Honnan tudod?
– Nem olyan régen beszélgettünk róla.
– Veled?
– Igen, uram.
– Nem emlékszem rá.
– Vacsorára a kedvencét főzöm, uram. Addig dolgozzon nyugodtan – mondta Jean, megfordult és kisietett a szobából.
Leopold visszafordult a szöveghez. A befejezetlen mondat az orra előtt várakozott. Írni kezdett. „A Q Törvény nem korlátozás, hanem az információ igények és képességek szerinti ésszerű elosztása, melynek célja egy kiegyensúlyozottabb társadalom megalkotása…
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!