Csak egy sor a novella előtt:
December 6-án két hétre kinyit a Közösségi Olvasók Társasága. Aki tag, az nem csupán ezeket a nyílt írásokat kapja meg, hanem olyan további írásokat (hetente 2-3),  melyek csak a tagoknak szólnak, novellákat, folytatásos írásokat, zene, filmajánlókat, és emellett tagságával biztosítja a világ, a nagyközönség számára, hogy egy író tovább alkothasson mindenkinek. Ez nem kevés. Sem az olvasónak, sem az írónak.

Köszönöm a türelmet! És most a novella.

A látnok

Eleinte nem figyelt fel rá. Csak hónapok múltán vette észre, hogy mire képes. Apró jelek voltak csupán, amolyan kis bevillanások, melyek másnak fel sem tűnt volna. Neki mégis feltűnt. Tudatának hátsó sarkában felvillant valami, ami ízeket, szagokat közvetített felé. Sokszor pontos képet látott arról, hogy mi történik majd egy-két óra múlva. Talán eltelhet néhány nap is, de az idő valójában nem számított. A napok ebben a témakörben lényegüket vesztették.
Hetek teltek el, mire komolyan vette a dolgot, de amikor végre rákapott az ízére, már képtelen volt leszokni róla. Eleinte csak kis próbákat tett. Ránézett az illetőre és várta a képet.
Zöldborsófőzelék a tetején kolbászkarikákkal.
Bableves. Csülkös.
Nagy valószínűséggel krumplis tészta savanyúsággal.
Néhány hét múltán már halál biztosan tudta, hogy mi lesz aznapra az ebéd vagy vacsora. Csak rá kellett nézni az emberre.
Vékony nő: vegetáriánus lasagne.
Köpcös, alacsony férfi: csülök pékné módra. Sör is lesz hozzá, vagy barna sörrel fogja meglocsolni a csülköt, vagy mindkettő.
Később – mert kihívások mindig kellenek az ember életében – komolyabb menükre is vállalkozott. A valódi erőpróbát azonban az jelentette, hogy az egész műveletre csupán néhány másodperce volt. Jobb esetben is egy perc állt rendelkezésre. Ez alatt az egy perc alatt be kellett fogadnia a képet tudatába, elő kellett hívnia az összes információt, és azt oly módon összerakni, hogy annak eredményeképpen egy igazi vacsora, reggeli, vagy egy teljes hétvégi menü kerekedjen ki belőle. Hatvan másodperc erre sokszor nem volt elegendő. Ilyenkor becsült.
Húsleves. Rántott hús uborkasalátával. Rétes. A húsleves biztos. A rántott hús is megállja a helyét, de az kétséges, hogy a köret sült krumpli, vagy rizibizi lesz. Vagy mindkettő. Ez valószínűleg örök talány marad.
És persze ott voltak a variációk: bolognai spagetti vagy fasírtgolyó, esetleg darálthúsos krumplipürés pite. A jövő sokszor nem fedte fel magát, vagy ha igen, akkor is ködös képeket eredményezett. Mint amikor régen, a szobaantennák korában a főszereplőnek egyszerre legalább három körvonala is volt. Ezek a kétségek azonban nem tompították a játék izgalmát, hanem csak fokozták azt. Egy perc alatt elképzelte, ahogy az illető odaáll a konyhába, főz, megterít vagy éppen csak egy tányérra dobálja az ételt, aztán enni kezd vagy kezdenek. Itt jött a következő kihívás: hány főre szól az aznapi vacsora? Ebben sokszor tévedett. Persze, nem nagyságrendekkel. Azt azonnal kiszúrta, ha nagy társaságról volt szó. Négy-öt fő. Ritka esetekben ez felment tízre is. Azonban azt, hogy az adott spenótfőzelék egy főre készül-e és több napra, vagy egyszerre hárman fognak belőle falatozni, az kideríthetetlen volt.
A férfit jól ismerte. Naponta találkoztak és az szinte mindig izgalmas eredménnyel zárult. A legtöbb esteben ugyanis nem tudta eldönteni, hogy mi lesz aznap a férfi asztalán. Kusza képek jelentek meg a fejében, melyek úgy változtak, ahogy az ember tésztát gyúr. A férfi felbukkant, és ő mindig izgatott lett, új kihívás szelét érezte, mely akár a teljes napját is bearanyozta.
Kedden történt. A jól ismert ismeretlen lassan közeledett felé. Még nem ért oda. Öt ember volt közöttük. Mind az ötről csípőből megmondta, hogy éppen sajtos tésztát vagy sült halat esznek-e aznap. Ő azonban már messziről ontotta magából a kérdőjeleket. Amikor mellé ért, azonnal tudta, hogy nem egy perc, de ötven sem lenne elég egy megbízható képhez. A férfira nézett, majd maga elé, majd újra a férfira. Végül nem bírta tovább.
– Ne haragudjon, uram, de mi lesz ma vacsorára? – kérdezte.
A férfi elmosolyodott.
– Cassoulet.
– Jesszusom! Az mi?
– Francia kaja. Bab, kacsahús, sertésbőr.
– Aha – bólintott. – Így már érthető.
– Nagyon finom.
– Azt elhiszem.
– Haladhatnánk? – szólalt meg valaki a sorban. – Ez nem konyha, hanem közért.
– Bocsánat – mondta felocsúdva, beindította a szalagot, és lehúzta az első vonalkódot.
*
Legutóbb, amikor a megszokott közértemben jártam, az ismerős pénztárosom rákérdezett: Mi lesz ma, bolognai? Vigyorogva bólintottam. Hát igen, egy komoly pénztáros sok mindent megtudhat az emberről, még amit el sem akarunk árulni neki, azt is.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!