Fent ültek a magasban. Jól látszott minden. A kandeláberek hívogató fénye hipnotikus delejt küldött feléjük, de messze voltak.
– Akkor te azóta nem is…? – Esztella nem fejezte be a mondatot.
Bazil nem válaszolt egy ideig. Megpiszkálta a homlokát, mintha egy légy szállt volna rá. A gondolattól nevethetnékje támadt.
– Nem. Azóta nem.
– De az hogy lehet? Eleve hogy bírod?
Bazil vállat vont. Így bírja. Mindent ki lehet bírni a csapást leszámítva. Azt az egyet nem.
– Bazil, te szép vagy – súgta Esztella. A kandeláber fényébe nézett révetegen, ezért Bazil nem vette komolyan a kijelentést.
A lábuk alatt egy turistacsoport telepedett le.
– Nem jössz? – Kérdezte Esztella.
– Nem. Mondtam, hogy azóta nem…
Esztella rábámult, majd egészen halkan kérdezte: – Elmondod?
Bazil nagyot sóhajtott.
– Az úgy kezdődött, hogy a véradók napja volt.
– Ne! Mint ma?
– Mint ma – bólintott Bazil. – Izolda és én kimentünk a parkba. Nem volt nagy terv, csak úgy lődörögtünk az ünnepi hangulatban. A véradók napja nagy ünnep. Izolda kapott málnaszörpöt. Aztán elmentünk a futókhoz. Az nagyon izgi volt, végül kiültünk a tó mellé a sörözőhöz.
– Sör – suttogta Esztella. – Imádom.
– Izolda is imádta. Ez volt a baj. Én mondtam, hogy ne keveredjük közéjük. Mondtam kétszer, de Izolda rám sem hederített. Figyelmeztettem, hogy a véradók napját tisztességgel és alázattal kell ünnepelni. Nem keverheti össze a szezont a fazonnal, mert az minden esetben bajt okoz. És szerinted Izolda hallgatott rám?
Esztella nem válaszolt, de kicsit közelebb húzódott Bazilhoz.
– Nem – folytatta Bazil. – Pedig minden ünnepben van egyfajta tartás, valamiféle emelkedett atmoszféra, melyet pont azoknak kell megérezni és fenntartani, akik ünnepelnek. Maga az ünnep csak egy nap a többi között. Semmi. Egy vasárnap, egy dátum. Az ünneplők teszik azzá, ami. Azok emelik magasba. És ebbe nem fér bele a sörözés. Különösen nem a véradók napjába. Tudod te, hogy mit ünneplünk akkor? – nézett Esztellára Bazil.
– Hát a véradókat, nem? – hökkent meg Esztella.
– Nem. Tévedés. Izolda is ezt hitte. Nem. A véradók napján a megosztást ünnepeljük, azt, hogy képesek vagyunk életet adni és kapni egymástól. Hogy egy élet életet ad a másiknak, saját húsát és vérét adja oda, mely közvetlen, fizikai transzformációja az „odaadom az életem” gondolatnak. A vér élet.
– Vér – suttogta Esztella.
– Igen. A vér. És Izolda mit értett meg ebből? Semmit. Ott ültünk a tó mellett, néztük a kavargó tömeget, és Izolda hirtelen megindult. „Gyere!”, mondta. „Hova?”, kérdeztem. „Menjünk sörözni!”. Akkor én utoljára elszavaltam, hogy a sörözésnek, az evésnek és ivásnak is van ideje. És a véradók napja nem az az idő. Akkor csak nézni kell. Csodálni a csodát, elismerni az életet, felismerni saját gyarlóságunkat és halandóságunkat. És mindezt nem lehet egy pofa sör mellett csak úgy „átdumálni”. Izolda elviharzott. „Gyere már!”, kiabálta, és én… – Bazil hangja elcsuklott.
– És te? – kérdezte Esztella.
– Én pedig voltam olyan hülye, hogy vele mentem.
Esztella kikerekedett szemekkel nézett rá: – Nem tudtam.
– Eddig senki sem tudta. Együtt mentünk oda kéz a kézben. Izolda, mint egy megveszekedett őrült, tébolyult, eszelős tekintettel vetette rá magát a sörre.
– Szeretem a sört – bökte közbe Esztella.
– Izolda is szerette. És volt ott bor, pálinka és unikum is. Rohantam utána, hogy ne tegye, hogy vigyázzon, de Izolda már nem látott és nem hallott. Elkapta az ünnepi hangulat, megrészegült a tóparti kocsmától a sörtől, a véradók kellemes kocsmai zsongásától.
– Sör, vér, pálinka – suttogta Esztella révetegen. Már megint a kandeláber fényébe meredt.
– Vér. Az élet forrása. Az élet vize. Vér nélkül semmi sincs. A véradók pedig szentek, istenek, az univerzum követei – bólintott Bazil.
– És? Aztán?
– Aztán minden nagyon gyorsan történt. Izolda kiszúrt egy asztalt, odavágtatott. Én mellette. „Csináljuk együtt!”, nézett rám Izolda. „Inkább ne csinálja egyikünk sem”, mondtam én, de Izolda rám sem hederített. Inni kezdett, majd felém nézett és úgy, pohárral a szájában annyit mondott, hogy „ereteek”. „Én is szeretlek”, válaszoltam. „Efeszefeleseegul?”, kérdezte. Csillogott a szeme, mint egy harmatcsepp. Gyönyörű volt és boldog. „Igen” bólintottam én. Abbahagyta az ivást. „Komoly?”, kérdezte. „Igen, csak gyere már”, válaszoltam idegesen. „Ugyan már!”, legyintett. „Ez egy csodás nap. Szeretjük egymást és ezért örökké fogunk éln…”, mondta, és egy vörös pacává vált. A szemem előtt.
Esztella megremegett. – A kéz!
– Egy csapás volt. Gyors, határozott. Izolda pedig lapos lett. Nagyon hülyén nézett ki. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy felhagyok vele. Pont a véradók napján.
– És nem hiányzik? – kérdezte Esztella.
– Nem – vont vállat Bazil. – Az élet nem állhat evésből ivásból. Mélyebb értelme van. Az élet azért van, hogy felfedezzük saját lényünk értelmét, és tiszteljük mindazt, ami a világ szövetében kirajzolódik számunkra. Az élet szent, ahogy a vér is szent, de nem azért szent, hogy jóllakjunk vele, hanem azért az, hogy megtartson abban az anyagiságban, mely által magát a szentséget felfoghatjuk. Az, aki kapzsi, önző módon a szentséget összekeveri a táplálékkal, az összetéveszti az életet a testtel, a titkot a dobozzal, ami a titkot rejti.
A turistacsoport felszedelőzködött alattuk.
– Bazil, azt hiszem, hülye vagy – bólintott kurtán Esztella, elengedte a plafont és levitorlázott a véradók közé.
Bazil, az árvaszúnyog, mélán nézte egy ideig a lány röptét, aztán a kandeláber fényébe bámult, mely jóleső tompaságot vont tudatára. – A fény. A fény olyan, mint a vér. Szent az is, és pont olyan veszélyes – motyogta az orra alatt.
*
Június 14. A véradók világnapja.
X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Légy Közösségi Olvasó!