Bátraké a szerencse

A küldetés veszélyes volt. Szinte vakmerő, de tudta, hogy meg kell tennie. Sok múlik ezen. Nagyon sok.
Belépett a helyszínre. Már minden ott várta. Reggel megtette az előkészületeket, hogy ezzel egyetlen másodperc se menjen veszendőbe. Remegett a keze. Tényleg megéri, futott át fején a gondolat. Tényleg? És ha nem sikerül? Ha nem itt és nem most jött el az ideje ennek? Ha mellélő, mert nem ismerte fel a korszellem örvényeit, a titokzatos energiavonalak misztikus játékát? Akkor mi van, ha hibázik? Mert könnyű elvéteni. Egy rossz mozdulat, egy helytelenül meghatározott hangsúly, és minden hullik darabokra. Sőt, még ez sem elég. Nem elég az okoskodás, a percíz előkészület, az a több évtizedes tudás, mely simára csiszolt minden egyes mozdulatot. Nem, mindez nem elég. Kell hozzá a szerencse is. Egy jól irányzott hátszél, melyet nem lehet mérni, de amely mégiscsak egy ezreddel gyorsabban juttat célba egy rövidtávfutót, egy kis billenés, mely nem hátra, hanem előre biccenti a hálón dadogó teniszlabdát. Kell a szerencse is.
Ő pedig mindezt tudta, és mégis nekilátott.
Mikor, ha nem most? Egy év múlva? És ha addigra már kopik a módszer, tétovává válnak az egyensúlyok? Vagy egy hét múlva. Vagy talán tíz évig kéne még várni? Ki tudja? Ki tudhatná, hogy mi lesz? Szerencse mindig is kell majd hozzá, és az ember nem tudja megjósolni, hogy az a kiismerhetetlen, rakoncátlan, egyszemű szerető éppen mikor lesz hajlandó felé kacsintani.
Most kell megpróbálnia.
Most!
Dolgozni kezdett. Eleinte tétovázott, de aztán az olajozott mozdulatok, az a sok év megtette a magáét. Valamikor a közepén vette észre, hogy nem sokat gondolkodik, és ennek örült igazán. Itt már nem segítenek a gondolatok. Többet ér, ha hagyja magát sodortatni a megérzések, intuíciók és a rutin hullámain. És persze bízik. Ennél nem tehet többet.
Bízik a végsőkig.
Mert nagy a tét. Érezte, tudta, hogy nagy. Évek, sőt, inkább évtizedek mehetnek veszendőbe, és nyerhetők el egyetlen pillanat alatt. Egy apró kis mozzanat által, melyet éppen ő készít most elő ekkora gonddal. Márpedig évtizedekkel nem lehet, nem is szabad játszani. Ennyi időt már emberéletben mérnek, tehát emberéletről van most szó. Megint izgulni kezdett.
Mi lesz, ha mégsem?
Állj!, parancsolt magára. Már mindegy. A kerék már forog, „Rien ne va plus!, barátaim, nincs visszaút.
Át kellett öltöznie. Akkor is remegett a lába, amikor megérkeztek, és akkor is, amikor leültek. Emberöltőkkel játszik.
– Nagy a tét – suttogta maga elé, és egy kicsi, alig észrevehető hátszélért imádkozott.
Aztán eljött a pillanat, mert minden egyes pillanatnak el kell jönnie. Egyszer kinyílik a műtő ajtaja, kinyitja a naplót a tanár, felmegy a függöny.
És most az ő pillanata következik.
– Drága barátom – állt az asztalhoz. Öten figyeltek rá, de ő egy emberhez beszélt.
– Na, mi van? Ne ijesztgess! – nézett vissza rá ezeréves barátja.
– Tudom, hogy harminc éve nem, én tudom, de akkor is eldöntöttem. Az sem érdekel, ha végleg… – elcsuklott a hangja.
– Kezdek aggódni.
A többiek hallgattak.
Összeszedte magát és folytatta: – Tudom, hogy harminc éve, tudom, hogy már megmondtad ezerszer, de én akkor is bátor vagyok, nem hagyom, mert tudom, hogy sok múlik ezen. És kérlek, légy megértő, és ne ítélj csípőből. Csak ennyit kérek. És utána mindent vállalok. Mindent.
Csend lett.
Megfordult és a tálalóhoz lépett, majd egy gőzölgő tányér zöldbablevessel tért vissza, melyet egyenesen barátja elé helyezett.
– De ő… – szólalt meg valaki.
– Csssst! – pisszegte le annak felesége.
A barát felemelte a kanalat, majd mélyen az ő szemébe nézett.
Kanalazott, megfújta a levest, majd bekapta a kanalat.
– Na? – kérdezte, és a kérdésben benne volt minden reménye, vágya, tudása, lelkesedése, szeretete. Minden, amit a zöldbablevesről és a barátjáról valaha is érzett és tudott.