Egy utcasarkon álldogáltam. A felhőket tartottam éppen számon. Akire vártam, nem jött. Az élet már csak ilyen. Várunk, várunk, aztán a fele sem jön el. Meg lehet szokni. A tavaszi kabátok lassan értelmüket veszítették. Így változik a világ.
– Nagyon rossz öregnek lenni – szólalt meg mellettem valaki.
Ha azt mondanám, hogy egy idős asszony volt, akkor hazudnék. Öregasszony volt a javából. Vékony, barázdált arca lassan abba a korba lépett, ahol nem lelet eldönteni már a nemeket. Kezében bevásárló szatyor mutatta, hogy merre van a gravitáció.
– Tessék?
– Soha ne öregedjen meg. Iszonyatosan rossz állapot.
– Értem.
– Nem érti. De nem baj. Az azt jelenti, hogy még nem öreg. Jó magának.
Erre nem tudtam mit válaszolni.
Az öregasszony, fújtatva nézett az utca gyomrába. Rajta bezzeg még vastag kabát volt, ahogy az öregeken szinte mindig.
– Na, akkor még már méter. És persze az az átkozott lift is rossz.
– Segítsek? – jutott eszembe hirtelen.
– Mit?
– Cipelni.
– Nehogy segítsen.
– Ne?
– Hát ne.
Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy ironizál. Az ember nem vár iróniát az öregemberektől, mintha az a korral kihalna a tudatból. De miért halna ki?
– Tényleg ne – nézett rám rövidre zárva a kérdést. – És komolyan mondtam. Ne öregeden meg. Kevés jó van benne, és azt is nehéz megtanulni. Nem mondom, meg lehet, de nehéz.
– Majd igyekszem – biccentettem mosolyogva.
– Minden szétmállik az ember körül. Saját maga is. Az élet-gyertyán lefolyt már a viasz.
Felkaptam a fejem. Ismertem ezt a sort. Csak az nem jutott eszembe, hogy honnan. Valamilyen fura okból nem mertem megkérdezni tőle.
– Azért csak nem olyan rossz.
– De az. Persze ezt is végig kell csinálni. És a hozzáállás… Az eléggé sokat számít.
– Mentális tréning?
– Nem az én hozzáállásomról beszélek. Mindenki másértól. Mert tudja, hogy mitől öreg igazán egy ember?
– A kor?
– Frászt.
– Az energia.
– Marhaság.
– A tudatállapot?
– Ja, attól mondjuk függ. De mitől függ igazán?
– Szabad a gazda.
– Attól, hogy kellesz-e még valakinek, vagy sem. Ettől függ igazán. Mint a fogaskerék. Ha kell, hogy forogjon, mert leáll a gép nélküle, akkor forog, ha már haszontalan a forgása…
Elcsendesedett. Már nem kapkodta a levegőt.
– Ez csak egy érzet – mondta halkan. – Ha nincs meg, akkor csak a szétmállás van, és az egyre csak nehezedő súlyok ereje. Na, akkor lesz öreg és árva. – Sóhajtott egyet. – Megyek! És ne feledje! Ne öregedjen meg.
– Jó, bár nem tudom, hogy tudnék nem megöregedni – válaszoltam.
Rám nézett. Úgy szúrt a tekintete, mint az általános iskolai matektanáromnak.
– Most mondtam el az előbb. Ne legyél árva! Nem figyeltél?
– Árva? – néztem rá rémülten.
– Nem figyeltél. Akkor legalább most figyelj. Élj úgy fiam most, hogy öregként is kellj valakinek. Akkor nem lesz semmi baj. Akkor foroghatsz még tovább hosszú ideig. Egészen a végéig, amikor majd úgy is le kell állni. „Állj le”, hallod majd. És te engedelmeskedsz. Nem is tehetsz mást, mert az nem emberi hang lesz, hanem egy erő, és az majd leállít, bármennyire is szeretnél tovább forogni. És te majd leállsz. Arra figyelj, hogy akkor, abban a félelmetes pillanatban ne csak téged érdekeljen, hogy nem forogsz tovább. Vagyis: ne legyél árva. Soha! Így érthető?
Biccentettem.
Az öregasszony felnyalábolta a szatyrot.
– Na, akkor viszlát!
– Ne segítsek?
– Forgok még, fiam, nem látszik?
– De.
– Akkor jó.
Elindult.
– És ugye, maga sem árva? – szóltam utána.
Nem fordult vissza, úgy válaszolt: – Ötven kilós a szatyor. Maga szerint ezt mind én eszem meg?
*
április 20. Az árvák világnapja.
Amikor láttam, hogy milyen nap lesz, azonnal Weöres Sándor: Öregek c. verse jutott eszembe. Így kezdődik. „Oly árvák ők mind, az öregek…” Érdemes elolvasni.
*
