A levél

Edward L. Munderton megírta a levelét. Az utolsó szavakon hosszasan gondolkodott. Nagyon nem mindegy, hogy mit ír, hiszen akár egy egész élet öröme vagy keserűsége múlhat ezen a néhány szón.

Írja azt, hogy „Öleli önt Edward”?

Talán perverznek tarja majd. De az „A viszont látásra” sem az igazi. Miért elmegy valahova? A „Szeretettel”, persze ki van zárva. Sybill igencsak érzékeny nő. A végén még szexre gondol, ahogyan ő. És ez nem lenne szép dolog. Felemelte a tollat, majd újra letette. Képtelen volt kiizzadni magából egy értelmes záróakkordot. A levél ehhez képest egészen szépen megíródott. Pedig mi minden volt benne! Kitért arra, hogy Sybill milyen szép, hogy kecses és okos – ebben a sorrendben –, hogy vele az élet nem lehet más, mint öröm és örök lebegés, mint ahogy a sirályok csinálják a szirt fölött – a sirályos részre különösen büszke volt. Leírta, hogy nélküle nem akar élni, de itt nem öngyilkosságra kell ám gyanakodni, hanem lelki halálra, mint a… ezt a részt később kihúzta, mert nem volt jó példája a lelki halálra. Szóval volt benne minden, ami kell. Két hétig írta. Tizennégy napig fogalmazott és egy vagyont hagyott a boltban papírért meg tintáért. Az első papíros első két szava így szólt: „Üdvözlégy mucus!” Ki is dobta a kukába. És így tovább, mondatról mondatra.

Nem is beszélve arról, hogy két hétig nem aludt rendesen. Hogy a fenébe aludhatna egy férfi, ha közben szerelmes levelet ír Sybill-nek, az egyetlen nőnek, aki mellett (és néha akin) jó lenne aludni. De persze ezt nem írta bele. Még csak nem is utalt ilyesmire. Az viszont szerepelt a levélben, hogy Sybill jól fog járni a szerelmükkel, mert ugyan nem egy vagyonos ember, de ő aztán mindenét oda fogja adni neki, ha kell. Mármint, ha nem kell, akkor is, csak annak nincs semmi értelme. És persze ott voltak a gyerekek. Vagyis a majdani gyerekek, a „majdani” szó nagyon tetszett neki, mindenképpen fel akarta használni. Lesznek szép számmal, de csak annyi, amennyit Sybill akar szülni, ha az nem kevesebb, mint öt (ezt is kihúzta, mert majd úgyis kiderül.)

No meg ott volt az ész kérdése, amiről egészen nehéz írni normális szavakkal. Maszlagot meg minek? De azért leírta, hogy nem csak ő, de Sybill is kezd már belemenni a korba, ez azért jól látszik rajta, és annál jobb férjet, mint ő, akkor se találna, ha keresne, de így, hogy nem is keres, semmi esélye. Hosszasan gondolkodott, hogy beletegye-e ezt a részt, de aztán mégsem húzta ki. Hátha a tények győzik meg. Mindegy mi, a lényeg, hogy beadja a derekát ez a tünemény.

Ismét felvette a tollat. Addig nem teszi le, míg nem ír egy frappáns búcsúszót a levélre.

Egy álló órán át meredt a papírra.

– A rosseb! – horkant fel végül, és határozott mozdulatokkal írni kezdett.

„Puszikálom a husikáját!

Edward L. Munderton”

– Jó lesz! Legalább Sybill tudja, hogy szerelemből írta.

Leragasztotta a borítékot, felpattant, vette a kabátját, és nekiveselkedett a postára vezető útnak.

Két hét kemény munkáján volt túl. Boldogan, felszabadultan lépkedett. Szinte lebegett az út fölött, mint egy… sirály. Az a sirályos rész nagyon jó lett, mosolyodott el bozontos bajusza alatt.

Amikor benyitott a postára, széltől fújt pirospozsgás arcán földöntúli boldogság ült. A kisasszony, név szerint káposztás Olivia, széles mosollyal nyugtázta a jelenséget.

– Jó napot, Edward! Csak nem papírért jött?

– Azt mostan hoztam inkább – mutatta fel Edward a borítékot.

– Csak nem?

– De.

– Kész a mű?

– Kész. A vége is jó lett – biccentett magabiztosan Edward, és beleszagolt a levegőbe. Olivia nem hazudtolta meg magát: továbbra is káposztaszagot árasztott magából.

– Hát ez igen izgalmas! – kacsintott Olivia. – Sybill oda lesz.

– Gondolja?

– Biztos vagyok benne! Ne izguljon már annyira.

Edward megtörölte izzadt tenyerét a nadrágjába.

– Akkor ezt kéne eljuttatni – mutatta fel a levelet.

– Már bezártunk – tárta szét kezét csintalan mosollyal Olivia.

– Mi az, hogy bezártak. Hiszen itten állok.

– Akkor is bezártunk. Ma már nem tudom bevenni a levelet.

– Olivia, ne vicceljen már velem! Két hétig írtam…

– Hacsak!

Edward két nagyot pislogott egymás után. – Mi hacsak?

– Hacsak nem dobja be a levelet a postaládába. Azt még ma feldolgozom.

Edward a harmadik nagyot is elpislogta. Úgy járt az agya, mint a motolla, vagy mint a sirály szárnya, ha leszállni készül.

– Postaláda?

– Az bizony.

– Az mi a nyű?

– Egy láda. Kint áll a posta előtt. Nem vette észre?

– Az a nagy piros állvány a falon?

– Az bizony – bólogatott Olivia komoly arckifejezéssel.

– És mit csináljak vele?

– Dobja be a levelet.

– Mi a frásznak?

– Hogy fel legyen adva. Amikor jön vissza Charlie, kiveszi belőle a leveleket, behozza ide, és holnap kikézbesíti a címzettnek.

– Itt holjak meg, ha értem. Minek dobjam be, ha most átveheti, Olivia drága?

– Most már nem dolgozom. És éjjel sem fogok. Ezentúl ha bármikor bedobja a levelet, mondjuk egy újabbat, amit Sybillnek írt, akkor az másnap fel lesz adva. Akár éjfélkor is bedobhatja.

– Hogy?

– Kivesszük. Én vagy Charlie. Na, dobja már bele! Maga lesz az első.

– Én-e?

– Maga-e. Ugye nem írt sok ilyet a levélbe, hogy „én-e?”

– Egyet se.

– Akkor jó. Szóval most kisétálunk, maga bedobja szépen a levelet, Charlie pedig behozza nemsokára, ha visszajött.

– És kiviszi holnap.

– Ki ám!

– Ahelyett, hogy most odaadnám?

– Igen. Hogy maga legyen az első.

– Aha… Olivia, azt ugye tudja, hogy ez olyan, mintha azért koszolnám be az istállót, hogy kitakaríthassam?

– Nem egészen, Edward. Ez most egy próba. Maga lesz az első, aki használja. Szóval az én kedvemért. Menjen szépen ki és dobja be a levelet!

Edward a kezében lévő levélre pillantott. Nem igazán értette a dolgot, de Olivia mindig kedves volt vele, és káposztaszag is bizalmat árasztott.

Kisétált a posta elé. Olivia követte.

– Na! Bedobja?

– És ha Charlie elfelejti kivenni?

– Hogy felejtené már el? Ez lesz a dolga.

– Hát, Charlie kedves, meg minden, de ha iszik, akkor eléggé… lelkileg sivár. – Bele kéne még írni a levélbe, suhant át benne a gondolat.

– Edward, Charlie nem sivár lelkileg – nevetett fel Olivia. – Ha iszik, akkor meg pláne nem. Bízzon már bennünk! Jó lesz.

– Jó lesz. Aztán meg eltűnik…

– Edward! Dobja be a levelet most azonnal! – csattant fel Olivia, és Edward úgy engedelmeskedett, hogy észre sem vette.

– Azannya! Olivia, maga aztán félelmettes tud lenni.

– Drága Edward! Ez történelmi pillanat volt.

– Hogy levelet írtam?

– Az is. Meg, hogy bedobta. Köszönöm ezt a bátorságot! Holnap ott lesz a levél Sybillnél, nyugodjon meg – nevetett fel Olivia, és visszasétált az irodába.