Minek nevezzelek?

Letérdelt a kedves elé, és megfogta annak jobb kezét. Sokat gondolkodott, hogy mit mondjon, de nagyon nehéz kitalálni valamit, amit nem lehet szavakba önteni, pláne nem egy olyan férfinak, mint ő, aki a szavakkal általában hadilábon áll.

A kedves bal kezét a mellkasára tette: – Lénárd, mondd csak, amit akarsz!

– Nehéz ez, Virág – válaszolta Lénárd. – Olyan nehéz ez. Mert vannak a szavak és van az, ami bennem van. De ez a kettő nem egyezik. Sehogyse egyezik.

– Akkor mondd úgy egyenesbe, Lénárd – suttogta Virág, és érezte, hogy lassan könnybe lábad a szeme.

– Tudod, Virág, két hónapig gondolkodtam egy jó hasonlaton. Két hónapig, de nem találtam rá. Pedig egy hasonlat kéne ide. Egy jó hasonlat mindent megmagyaráz, és nélküle nem megy a dolog.

– Dehogynem, Lénárd! Erőltesd egy kicsit meg magad, édesem!

– Nem. Tényleg nem megy. Elterveztem. Azt akartam mondani, hogy olyan vagy, mint egy gyönyörű virág. De hát közben meg tényleg az vagy. Most mondjam azt, hogy „Virág, olyan vagy, mint egy virág?” Ó Virág, miért vagy te Virág? Aztán az jutott eszembe, hogy az életem értelmének hívlak majd…

– Az pont jó lesz, Lénárd, ne is mondd tovább.

– …de aztán az sem volt valami jó, mert tényleg az életem értelme vagy. Hát hogyan mondjam azt neked, hogy „Életem értelme, te vagy az életem értelme?”. Ez így hülyén hangzik, és mintha tautológia lenne. És így van ez a világ közepével is. Minek mondjam, hogy az vagy, ha ott állsz? Csak tudod már, hiszen onnan nézel kifelé.

– Lénárd…

– És hogy nincs értelme az életemnek nélküled? De be kell lássam, hogy ez botorság. Az életnek önmagában semmi értelme nincs, kivéve, ha találunk valamit. Én persze találtam, mégpedig téged, de ezzel meg nem akarlak megijeszteni. Ki a fene szeretné, hogy valaki így a nyakába zúdítson szerelmes szavak helyett egy adag felelősséget? Mintha azt mondanám, hogy életem, mostantól kapd össze magad, mert kinyírsz, ha nem vagy ügyes. Aztán arra jutottam, hogy úgy szeretlek, hogy nem kell téged se látnom, se hallanom, se simogatnom, mert már az bőven elegendő, hogy tudom, hogy vagy, hogy létezel. Na de ekkora oltári, iszonyat baromságot már csak nem mondok neked. Még jó, hogy azt nem javasolom, hogy költözz a Déli-sarkra, mert nekem ott is pont jó helyen vagy. Nagy tahó lehet, aki így szeret. Az is eszembe jutott, hogy legyél te a „ding an sich”, a megismerhetetlen, tudattól független, semmiben lebegő valami, mint a Kantnál. De aztán rájöttem, hogy egy: ezt én sem értem, kettő: én éppenhogy meg akarlak ismerni, és nem lenne jó, ha a tudatomon kívül ücsörögnél a magad tökéletességében egy bögre kávéval a kezedben.

Tudod, olvasgattam. És találtam ezt azt, de egyik sem volt jó. Mert azt mondják, hogy olyan vagy, mint egy tükör, amiben magamra látok. De tudod, nekem jobb lenne téged látnom, amikor rád nézek. Megdöbbentően nem vagyok kíváncsi magamra.

Na és ott van a külalakod! Mármint a formád, Virág. Nem az én testem, hanem a tiéd. Nap mint nap látod. Csak feltűnt már neked, hogy ennél szebb nincs. Elég csak ránézned másra, aztán magadra, és nyilvánvaló minden. Ezzel aztán nem veszlek le a lábadról. Azt is gondoltam, hogy olyan vagy nekem, mint a népmesében a só. De tudod, Virág, a só csak akkor tűnik fel, ha valami sótlan. Te jobb lenne, ha mindig feltűnnél.

– Lénárd, zsibbad a kezem!

– No, aztán arra gondoltam, hogy te vagy nekem a Pi, mert az irracionális, és számomra a te léted is az, de közben rájöttem, hogy te igencsak racionális egy nő vagy, nagyjából úgy hatvanhárom és félszer gondolkodsz nálam észszerűbben. És így nem lehetsz te az origó, hiszen hozzád képest én vagyok a nulla, nem lehetsz a boldogságom, mert nem vagy te SUV, hogy birtokoljalak, nem lehetsz a Nap, mert az egy kis vacak csillag, ezerszer fényesebb is van, mint például a Szíriusz, de az se nagy durranás a még fel nem fedezettekhez képest. Leginkább egy fekete lyukhoz hasonlítanálak, mármint volumenben, de ez meg nem cseng jól, ha kimondom – hidd el nekem, kipróbáltam.

Szóval sokáig nem tudtam, hogy hogyan hívjalak, mihez hasonlítsalak. De aztán rájöttem.

– Hála ég, Lénárd! Mondd csak!

– Virág, te olyan vagy, mint egy micella.

– Tényleg?

– Fogalmam sincs, hogy az micsoda, és más sem tudta eddig, de úgy tűnik, hogy valami nagyon fontos dolog. Ezért te az vagy nekem. Te vagy az én édes, titokzatos micellám. A mindent megoldó szubsztancia. A világ micellája, az életem micellája, a naprendszer micellája, a világegyetem micellája. Te vagy a „ding an micella”, veled sózok, és a te szépséges micella arcodba nézek. Drága micellám!

– Tessék, Lénárd?

– Leszel a feleségem?

– Na, végre!

– Ez most igen?

– Édes Lénárdom. Ha akarod, akkor a bifidusod leszek, vagy bármi másod, amit jó hasonlatnak látsz. Szeretlek.

– Én is téged, Virág. Ha akarod, én meg leszek a Q10 koenzimed!

– Akarom. És a gyerekünket meg hívhatjuk hialuronsavnak, csak engedd el a kezem, mert letörik… ja és nem lesz otthon tévénk.