A Hang

A HANG (novella) Gálberki András László Közösségi Olvasó ajándéka

Az írás a Rejtvényfejtés világnapjára (február 3.) készült a Közösségi Olvasók Társaságának

***

– Tulajdonképpen hogy volt ez? – kérdezte Celerina Muggidet senior nyomozóhadnagy. – El tudná nekünk magyarázni, hogy mi történt?

Arion két tenyerét az asztalra tette, mintha felállni készülne, és nagyot sóhajtott. Egy ideig csak bámulta a szemközt ülő nőt, és mikor Celerina már azt hitte, hogy a férfi végképp elveszett az emlékei között, váratlanul megszólalt.

– Engem gyanúsítanak? Ilyenkor ügyvédet kell kérni, vagy nem? – kérdezte Arion Urakjele

– Nem gyanúsítjuk semmivel. Pontosan tudjuk, hogy csak megfigyelőként volt jelen az esetnél. Kétségünk sincs, hogy ön ártatlan.

– Az jó! Azt hittem, hogy elvesztek a felvételek – mondta látható megkönnyebbüléssel Arion.

– Nem. Minket csupán az érdekel, hogy miként értelmezi az egészet. Végül is ön volt az egyetlen, aki teljes egészében jelen volt a történések során.

– Igen. Tényleg ott voltam. Bár végig álcában. Tudja, a nem beavatkozás elve.

– Ha jól tudom, a doktori értekezése miatt vállalta a megfigyelést. Antropológia, ugye?

– Jól tudja, asszonyom, vagy nyomozó, hadnagy, hogy szokták szólítani?

– Hívjon csak Celerinának – mosolyodott el a hadnagy. – Kér egy kávét?

Arion bólintott, Celerina pedig intett, melynek nyomán az eddig őrként szolgáló felügyelőrobot kisiklott az irodából. Arionon látszott a megkönnyebbülés. Talán most hitte el valóban, hogy csak tanúként ücsörög egy kihallgatóasztal mögött.

– Azt hiszem, hogy az egész azért történt – kezdte –, mert SmOn-nak komoly indulatkezelési gondjai voltak. Nem tudok rá más magyarázatot. Leszámítva a hangokat.

– Hangokat?

– Mintha valaki fentről bíztatta volna. Ha nyomozni akar, akkor én azt javaslom, hogy arra felé szimatoljon

– Milyen hang?

– Nem tudom. Fogalmam sincs. Egy hang volt a kommunikátorban.

– De felismerné, ha hallaná?

– Eléggé jellegzetes volt.

– Rendben. Erre még visszatérünk – bólintott a hadnagy. – Elmondaná, hogy mi történt?

Arion hátradőlt. Most először. A kihallgatószoba fényei beterítették sápadt arcát.

– Megérkeztünk. A szokásos egyszerű környezet. Készítettem néhány felvételt, SmOn pedig beágyazta magát a történetbe. Egy kis neurális módosítás volt csupán és lett egy anyja és egy apja. Vagyis azok eleve voltak, csak most fiaként tekintettek rá. Cuki kis öregek voltak. Minden a forgatókönyv szerint ment. Én dokumentáltam, SmOn pedig játszott. Egy hete dolgoztunk lent, amikor SmOn bekattant.

– Végig együtt voltak?

– Nem. Önálló feladatokat végeztünk. A lényeg a megfigyelés volt. SmOn az érzéseit és a személyes tapasztalatait rögzítette, én pedig megpróbáltam egy nagyobb rálátású képet alkotni a helyről. Néha napokig nem találkoztunk, de amikor igen, akkor adatot cseréltünk, tartottunk egy kis megbeszélést négyszemközt. SmOn profi volt. Ezért lett gyanús, amikor nem jelent meg a kitűzött találkozón.

– Mennyit késett?

– Két napot. Egy nap még belefér. Megesik, hogy az ember belemerül a terepmunkába. De két nap. Már majdnem kerestettem, amikor felbukkant. Motyogott. Hangosan motyogott, ami nem volt sajátja.

– Van egy nő! – jelentette be.

– Mármint mi van? – kérdeztem.

– Megismerkedtem egy nővel és kell, mondta. Homályos volt a szeme. Esküszöm, azt hittem, hogy valami vírusos agysorvadást kapott. Úgy beszélt, mint azok, akiket megfigyeltünk.

– Mi az, hogy kell? – kérdeztem.

– Hát kell. Nőnek! Elveszem feleségül.

– Csak nem akarsz szaporodni itt lent?

– De – mondta vigyorogva.

Be kell valljam, röhögtem. Azt hittem, hogy ez valami új módszer. SmOn elviharzott én meg utána, de nem értem utol. Akkor kapcsolta ki a kommunikátort. Innentől már csak nézhettem, hogy mit csinál, de beszélni nem tudtam vele.

– És?

– Hát, csinált ezt azt. Először egyedül ment el a nőhöz. Ekkor csíptem el az első üzenetet.

– Mármint honnan? – kérdezte Celerina és feljegyzetelt valamit az aktába.

– Fentről. Kódolt csatornán jött, és meglehetősen félelmetes volt.

– Félelmetes?

– Igen. Szuggesztív. Belemászott még az én agyamba is pedig rajtam volt csillapítómező. Szóval SmOn már majdnem odaért a törzshöz, amikor meglátott egy oroszlánt.

– Az mi?

– Emlős, ragadozó, macskafélék családjába tartozik.

Celerina az akta felé pislantott, majd bólintással tudatta Arionnal, hogy már érti, miről van szó.

– Ilyenkor a szokásos eljárás, hogy védőpajzs fel, és minden rendben. Elsétálunk szépen. De ehelyett SmOn bekattant. Annak a szerencsétlen állatnak esélye sem volt. SmOn úgy tépte ketté, mint egy írólapot. Az eleje még hörgött szegény állatnak, amikor a hátsó fele öt méterrel odébb a fölre puffant. Ketté szaggatta.

– Ezek a macskák ilyen sérülékenyek? – kérdezte Celerina.

– Frászt! Már elnézést. Kapott egy kis segítséget felülről. Valaki felturbózta az energiamezőt. Más magyarázat nincs. SmOn pedig élvezte az egészet. Úgy lihegett, mint egyőrült. Aztán a kommunikátorban hallottam újra azt a hangot, aki azt súgta SmOn-nak, hogy „Ez az öreg, kapd el őket!”.

– Kapd el?

– Igen. Ezt mondta. „Kapd el!” SmOn pedig vagy ötször elismételte, hogy „Elkapom őket! Naná, hogy elkapom!”

– SmOn-nak mindig voltak ilyen…?

– Kitörései? Hát egyszer majdnem megvert, mert ettem a hagymakarikáiból, de azért nem féltem tőle. De lent valahogy más volt. Ott egyszerűen elment az esze.

– És az esküvő? – kérdezte Celerina senior nyomozóhadnagy. – Úgy tudom, hogy volt egy esküvő.

– Nem egészen. Az ugyanis meg sem lett tartva. A szerencsétleneknek már előbb beütött a baj, és azt hiszem, hogy ez kifejezetten tetszett SmOn-nak, aki az apjával és az anyjával – őrület, hogy ezt mondom – elment a nőhöz, aki vigyorgott, mint a vadalma, mire ő kijelentette, hogy akkor lagzi lesz. Az öregek persze ágáltak, hogy miért nem a faluból, miért ilyen messze, meg hogy ezek nem is értelmes emberek. Én is hisztiztem, hogy hagyja ezt abba, mert a kutatási tervben ilyen egyáltalán nem szerepel. Erre SmOn újra elment a nőhöz, akik szerveztek neki egy hétig tartó bulit. Harminc kisérő tőlük, meg SmOn. Én már kezdtem félni. Bezzeg SmOn! „Elkapom őket!” sutyorogta állandóan. És akkor jött a találóskérdés. Na én ott dobtam le a láncot. SmOn azzal jött, hogy ha megfejtenek egy találóskérdést, akkor mindenki kap egy vadi új gardróbot, ing, gatya, stb. De ha nem találják ki, akkor ők adnak neki.

– Minek neked harminc gatya? – kérdeztem tőle a kommunikátoron. Az meg vihogott, de nem felelt. Szerintem habzott a szája. Ott éreztem először, hogy nagy baj van.

– És?

– Mi és?

– Mi volt a kérdés?

– Semmi. Nem volt fejtörő. Feltett csórikáimnak egy olyan kérdést, amit ha élnek, akkor sem találnak ki.

– Mit?

– Azt kérdezte tőlük, hogy Mi az?: „Eledel jött ki az evőből, s édesség került ki az erősből.”

– És mi az? – kérdezte a hadnagy homlokát ráncolva.

– Hát ez az! Semmi! Vagyis méz.

– Méz?

– Igen. A széttépett oroszlán tetemébe beköltözött egy méhcsalád. SmOn észrevette, és ezt tette fel nekik kérdés gyanánt. Agyrém. Azt is kérdezhette volna, hogy „mit álmodtam egy hete”, vagy azt, hogy „melyik orrlyukamban van több takony”. Egy szimpla megfigyelést kérdezett rejtvény gyanánt.

– És?

– Nyilván semmi. Lövésük sem volt.

– Akkor SmOn kapott harminc gatyát?

– Nem. A helyiek kicsit bekeményítettek. Megkörnyékezték a lányt és kicsit megfenyegették.

– Hogy megverik?

– Hogy megölik őt és az egész pereputtyot, ha nem szedi ki SmOn-ból a választ. Kemény egy kor ez.

– És?

– Hát nő, simán kisírta belőle.

– Ezek szerint SmOn adott nekik gatyát – jegyzetelt a hadnagy.

Megérkezett a kávé. Néhány percig a cukor, tej, és a kiskanál vette át a főszerepet.

– Szóval? – kérdezte Celerina.

– Itt most már nagyon kezdett ledurvulni a dolog. SmOn bepipult, hogy átverték. Újra hallottam a kommunikátorban a hangot: Na, gyerünk! Itt az idő! Kapd el őket!