Na… szóval, boldog Valentin napot

Jozefina egy teljes hete sírt. Újra. Nem mintha idegesítette volna a hang, de azért ez merőben szokatlan volt. A sírás nagyjából két, maximum három napon belül le szokott csillapodni, hüppögésbe megy át, majd csendbe, és onnantól jön a duzzogás, a szemétkedés, sőt, ritka esetekben még fizikai erőszak is előfordulhat. Az utolsó rész egyszerre volt vicces, és idegesítő, de hát ez a szakmával jár, bevállalja, aki elvállalja.

Megállt az ajtó mögött. Kezében tálca, rajta reggeli. Tükörtojás, egy kicsi szalonna, bár ezt a legtöbben nem eszik meg – és mégis igénylik –, narancslé, tea. Az előző héten bundáskenyeret csinált reggelente, és a lány szerette is, aztán jött ez a buta sírás, a bundáskenyér imidzse szertefoszlott, és azóta csak tükörtojást kért. Behallgatózott, és amint leült a folyosó nesze már meg is hallotta. Jozefina megint sírt.

Tulajdonképpen nem vetheti a szemére. A lány több, mint egy hónapja itt volt, és ezzel csúcsot döntött minden tekintetben. Harminchat reggeli. Ha ezt elmesélné a többieknek – el is fogja egyszer, ha vége lesz –, a fele sem hinné el. Még jó, hogy vezet naplót. Egy hónap nagy idő, és ha jól belegondolt a dologba, Jozefina kifejezetten jól tartotta magát. Új hónap kezdődött, és ezzel talán újraindult az egész program: sírás, hüppögés, csend és a többi.

Benyitott, ami fokozta a nyivákolás intenzitását.

Csendben az asztalhoz lépett, és letette a tálcát.

Jozefina neki háttal állt. Az ablakon bámult kifelé – ez mondjuk szabvány viselkedés volt –, és rázkódott a válla.

– Meg kéne enni, mert kihűl – mondta, és ezzel még nagyobb vállrázkódást okozott.

Persze, nem az őr dolga, de mégis. Sajnálta a lányt. Nem kellett volna, de hát egy hónap alatt óhatatlanul összenő két tudat. Ezt nem lehet megakadályozni, sőt, még csak lassítani sem. Az érzelmi falak erodálódnak, majd leomlanak. Ezért van szükség arra, hogy a dolog ne tartson pár hétnél tovább. Akkor még tartjak magukat az előítéletek, még nincs bomlás, egymásra hangolódás. Mennyivel könnyebb egy háromnapos projekt, mint egy háromhetes? A lány bejön, és mire elgondolkodhatna a dolgokon, már kint is van. Nincs mit átgondolni, nincsenek nézetváltások, semmi, csak szimpla toposzok. Tulajdonképpen nem is találkoznak ennyi idő alatt, csupán az egymásról alkotott képek érintkeznek, azok is csak futólag.

Elindult kifelé.

– Nem hiszem, hogy eljön – szólalt meg Jozefina.

– Dehogynem! Ez nem is kérdés.

– Neked nem, de nekem igen. Mennyi ideje…

– Harminchat nap.

Csend lett, és azt hitte, hogy most komoly záporeső jön, de meglepetésére Jozefina könnyes, de összeszedett hangon folytatta.

– És mennyi volt a legrövidebb idő?

– Három nap, de az nem érvényes. A szomszédból jöttek, és nagyon sürgős volt.

– Én nem vagyok sürgős – húzta keserű mosolyra száját a lány.

– Ezt nem mondtam. Sürgős vagy, de messziről jönnek, és nem lehet tudni, hogy mi jött közbe.

– Mi jött közbe? Mi jöhetett közbe?

– Számtalan dolog – vonta meg a vállát. – Időjárás, baleset, betegség, politikai felfordulás. Meglepődnél, ha tudnád, mi minden történhet.

– Hát, jó lenne meglepődni, de nem hiszem, hogy sikerülne – csóválta meg reménytelenül fejét Jozefina.

– Pedig meg fogsz.

– Kedves vagy.

Ott vannak már azok a rések, gyengül a fal.

– Nem vagyok kedves – válaszolta nagy nehezen, és az ajtó felé sietett.

– De igen. És ezért hálás vagyok neked.

– Ne legyél. – Az ajtóhoz ért: – Kell valami? Könyv, vagy….

– Köszönöm. Mindenem van – válaszolta Jozefina, és ekkor eltört a mécses.

Biccentett, de nem tudott kimenni. Nem vitte rá a lélek, pedig volt már ilyen, csak nem harminchat nap után. Megállt, nem nézett a lányra, és nem is mondott semmit.

– Hányadika van? – kérdezte Jozefina.

Miért van az, hogy a nők képesek egy rossz helyzetből iszonyatosat csinálni, és egy jóból fantasztikusat? Honnan van az érzék? Tanulják, vagy születnek vele?

– Február…

– Mennyi?

– Tizennégy.

Mély csönd jött. Na, ez az! Miért kérdez ilyet valaki, aki tudja, hogy ezzel csak mélyebbre taszítja saját magát?

– Valentin nap. Szerelmesek napja – suttogta Jozefina. – Én pedig…

– Talán éppen emiatt – vágott közbe. – Talán éppen ez a lényeg. Estig még…

– Hát… meglátjuk! – válaszolta Jozefina, mélyet és hosszat sóhajtott.

Végre kijutott a szobából.

Bent újrakezdődött a sírás, melybe kásás, fel nem ismerhető szavak közé keveredett a már oly sokszor elrebegett, elkiabált, suttogott és hüppögött szó: Brúnó.

Bárcsak egyszer ejtené ki így egy lány az ő nevét, gondola, miközben végigsétált a folyosón.