A bot (A Vihar szeme)

A bot
(előtörténet a “Vihar szeme” c. színpadi darabhoz)
Ahogy belépett a lépcsőházba, a liftesfiú halálravált mosolyát pillantotta meg először. Az a mosoly volt, mely anatómiailag stimmel ugyan, de azon túl még csak nem is emlékeztet arra, amit jelentenie kéne. Szerette az olyan házakat, ahol a mobilok és drónok korában még voltak liftesfiúk. Ettől valahogy jobban érezte magát.
– Devender úr, a lift sajnos nem üzemel – mondta a fú, és a mosoly most már valóban grimasszá torzult arcán.
– És én hogy megyek fel öt emeletet? – kérdezte Devender, miközben tudta, hogy a kérdés valójában kegyetlen. Több okból is. Egyrészt azért, mert nem kaphat rá olyan választ, ami kielégítené. Másrészt azért, mert ezt a rossz választ éppen kikényszeríti valakiből, aki inkább nyelné le a saját nyelvét, mintsem valami olyasmit mondjon, amivel feldühítheti. Harmadszor pedig azért, mert mindezzel tisztában volt, tehát az egész nem szólt másról, mint egy kis kegyetlenségről. Arról a pár másodperces kielégülésről, amikor ez a kölyök úgy rángatózik majd a félelmén, mint hal a horgon.
– Uram… – hebegte a liftes.
– Hagyjuk! – legyintett Devender, és a lépcsőház felé indult.
A fiú megelőzte, hogy kinyissa előtte az ajtót, és nyilvánvalóvá tette, hogy akár az ölében is felvinné az ötödikre, ha erre ő engedélyt adna.
Ilyen a félelem, gondolta Devender, és nekirugaszkodott az első lépcsősornak. A félelem mindig is a legjobb eszköz volt arra, hogy hatalmat gyakoroljon az ember. És nem is kell hozzá sok minden. Megfelel bármi, amiből kevés van. A hatalom és a hiány egy és ugyanaz a dolog. A hiány pedig nem más, mint egy bot. Aki fogja, az diktál, aki pedig a bot másik oldalán van, az pedig fél.
Elérte az első emeletet. Még négy várt rá: Ha az ember ennyi pénzt kifizet egy magánrendelésért, akkor elvárható lenne, hogy működjön a lift. Néhány vizit árából fenn lehetne tartani egy 24 órás liftszerelő szolgálatot.
Ez a bot bármilyen anyagból lehet. Ott van például az erő. Sima, nyers erő. Aki bővelkedik benne, annak már ott is a bot a kezében – sokszor valódi bot formájában. Akinek kevés van ebből az erőből, az pedig ott retteg a bot másik végén. Mert ugyan ki szeretne pofonokat kapni napestig?
Devender felnevetett miközben elérte az első és a második emelet közöti fordulót. Már nehezebben vette a levegőt.
De az igazi hiány-bot nem valós fából van. Persze az a legprimitívebb – ámbátor a mai napig jól használható – anyag. Ennél sokkal kifinomultabb botok is léteznek, hiszen ahogy az ember tudása, úgy a félelme is komoly evolúción ment keresztül az évezredek során. Úgy finomodott és ért, mint valami jó bor. Ahogy egyre kevésbé félnek attól az emberek, hogy agyonverik őket az utcán, úgy egyre többször rettegnek attól, hogy egyedül maradnak, elveszítik az állásukat és éhezni fognak, megöregszenek, megcsúnyulnak. Félnek attól, hogy megharagszik rájuk valaki, hogy butának látszanak, hogy a gyereküknek baja esik… millió dologtól lehet félni, olyanoktól, amik egyáltalán nem is félelmetesek, sőt, még csak nem is léteznek.
A második emeletnél megállt. Még három, és ő már úgy fújtat, mint egy gőzgép. Nem lesz ennek jó vége. Inge alatt veríték ütött ki a testén. Na, gyerünk!
A lényeg: a félelem, mert a félelem a bot egyik fele. Aki okos, az félelmeket keres. Mert ahol félelem van, ott hatalom is van. Nincs más teendő, mint felkutatni egy félelmet, kitalálni, hogy miként lehet azon enyhíteni, és abban a pillanatban már ott is a bot hatalom vége az ember kezében. Aki el tud űzni egy félelmet, az hatalmat gyakorol azok fölött, akik félnek. Aki bővelkedik abban, amit mások keresnek, az a bot jó végét fogja.
Megállt a lépcsőfordulóban. Pihenni kéne, de időre megy, és ő nem szokott késni. Miért nincs itt egy szék?
A hiány nevű bot egyszerűen működik, és ezt mindenki tudja, akinek volt már egy ilyenje. Annyi a teendő, hogy felmutatja az ember. „Látod, nálam van félelmed tárgya”.
Harmadik emelet. Talán fel kéne hívni az orvost, gondolta Devender. Végül is ennyi pénzért akár le is sétálhatna két emeletet. Valahol jóval a feje fölött egy ajtó csapódott. Nem, rázta meg fejét, ennyi azért még telik tőle.
A bottal persze tudni kell bánni. Régen még csak csapkodtak vele az emberek. De régen még csak a testüket féltették. Most már sokkal okosabb, ha az ember odanyújtja a bot másik végét annak, aki fél: „Tessék, fogd meg! Amíg ebbe kapaszkodsz, addig nincs baj. Kihúzlak a félelmedből, a nyomorodból, a rettegésedből. Nincs más dolgod, mint a kapaszkodás. Fogd erősen, itt vagyok veled!”
A harmadik és negyedeik emelet közötti két lépcsősort egyszuszra tette meg, de keservesen megbánta. A falnak támaszkodva zihált, és közel volt az ájuláshoz. Ha lejut innen és nincsenek még ott a szerelők, akkor a liftes megnézheti magát. Öt percig kapkodott levegő után, mire újra nekiindult. Már csak egy emelet.
A hiány nevű bot valódi hatalma akkor mutatja meg magát, amikor az ember néha erősen, néha gyengén – ez stílustól függ – megrázza azt. Ilyenkor a félelem oldalon kapaszkodók sikoltozni kezdenek, mert jól tudják, hogy ha kicsúszik kezükből a bot, akkor végük, a félelmeik beigazolódnak. Ez az igazi hatalom: amikor a sikoltozók rájönnek, hogy a bot végét tartja valaki, akinek egy mozdulatába kerül, hogy ők lehulljanak. Amint ezt felismerik, bármit meg lehet velük tenni. Bármit.
– Bármit – lihegte alig hallhatóan a negyedik és ötödik emelet között. Még fél emelet és megérkezik. Először az orvos botját rázza meg, aztán a liftesét, aztán Nepomukét, vagy aki szembe jön. Az ember hozzá tud szokni, hogy a bot jó végén legyen. És ez erővel tölti fel. Magabiztosságot ad és azt az érzést, hogy bármit megtehet… Hiszen valóban bármit megtehet. Olyan erős bottal, ami neki van szinte bármit.
Felért az ötödikre. Testét hideg, nyálkás veríték lepte el, melytől inge nedves rongyként tapadt bőrére. Megveszi ezt a házat, és szereltet bele három liftet.
Belépett a folyosóra, és lerogyott egy székre. Percek multán lélegzete lassan rendeződni látszott. Minden a helyén van. Mire a doktor ajtajához ért, az a jóleső érzés kerítette hatalmába, hogy visszakerült a helyes kerékvágásba, ahol botokat rázhat kénye kedve szerint. Nem szeretett félni, és mindent megtett, hogy soha ne kerüljön a bot rossz oldalára. Eleinte nem volt ez egyszerű feladat, de ahogy egyre több botot rázogatott, úgy vált könnyebbé és könnyebbé a többi begyűjtése. Minden kezdet nehéz, szóval ezzel semmi gond nincs. És mostanra… mostanra már nem kell tartania semmitől. Tessék, még öt emeletet is simán legyűr!
Csengetett, és az ajtó azonnal kinyílt. Egy fiatal, rendkívül csinos nő nyitott ajtót. Nem ugyanaz volt, mint pár nappal korábban, de ennek is mindene a helyén volt, még a mosolya is. Hát igen, a bot nagyon jól működik ezen a vidéken is. Egy igazi bottulajdonos annyit válogathat a félők közül, amennyit csak akar.
– Nem működik a lift – mondta Devender köszönés helyett. Egy kis suhintás a bottal.
A nő elpirult. – Nem tudtuk! Hozhatok valamit? Vizet, üdítőt?
– Majd egy kávét – sétált el a nő mellett.
Egyenesen benyitott az irodába. A doki felpillantott, majd amikor meglátta őt, felpattant a székéből.
– Devender úr! Foglaljon helyet!
– Nem működik a lift. Gyalog jöttem fel.
Az orvos is elpirult. Jól is tette. Ez a nagy híresség számos bot gazdája ugyan – ideértve a helyeskét is az előszobában –, de az ő botjának a rosszabbik végén áll, ez tény. Az orvos viselkedése mosolyra késztette. Mit meg nem tesz egy ember a félelme miatt. Ki kéne próbálni, milyen a bot másik vége. Egyszer talán meg is teszi. Csak a szórakozás végett.
– Nem tudtam! – mentegetőzött az orvos.
– Hát milyen portása van magának?
– Letelefonálok… – nyúlt az asztalon álló régimódi telefont felé.
– Hagyja! Inkább mondja el, hogy mi a helyzet.
Az orvos felegyenesedett. Szemei összeszűkültek. Devender ismerte ezt az arcot. Olyan embereknél látta, akik nem szívesen mondanak el valamit.
– Na, bökje már ki!
– A leletek…
– Igen?
– De persze még egyeztetek más szakemberekkel is….
– Bökje már ki! – förmedt rá Devender.
– A leletek alapján rossz hírt kell közölnöm önnel – mondta egészen halkan az orvos.
– Mennyire rossz hírt?
– Nagyon… rossz… hírt – válaszolta az orvos, és egy pillanatra elkapta tekintetét Devenderről.
Devender nem válaszolt. Szemei előtt egy bot jelent meg.
– És mit tehetünk? – Megragadta a bot végét. Nem akarta, de mégis megetette. Az érintés pokolian fájt.
– Nem túl sokat.
Ezt hogy érti?
– Sajnálom!
Devender nem válaszolt. A bot másik felét nézte, azt, ahonnan rázni szokták, de senkit sem látott, csak a sűrű ködöt.
– Szóval ilyen érzés – suttogta alig hallhatóan.
***
Kedves Olvasó!
Ez a történet a “Vihar szeme” című drámához kapcsolódik (Devender úr benne az egyik főszereplő), melyet még nem ismersz.
Hogy mikor kerül színpadra? Ez az olvasóközösségen, tehát Rajtad múlik.
Ez egy olyan játék (kísérlet), melyet még alig játszott valaki, és amelyben egy Dráma embereken keresztül találja meg az utat a színpadhoz.
Az egyre izgalmasabbá váló részletek itt olvashatók: https://kozossegiiro.hu/darabut/
Hogy milyen lesz a „Vihar szeme?” Arról csak annyit, hogy a jelenleg játszott „Egykutya” számomra nagy megtiszteltetésként szép elismeréseket kap. Például beválasztották a 10 legjobban várt őszi darab közé harmadik helyre. https://24.hu/…/12/szinhaz-ajanlo-szindarab-eloadas-evad/