A szívesség

2026. február 16.

Eliot bácsi házsártos volt. Az egész ház tudta ezt. Sőt, az egész utca. Folyton morgott, mint egy bolhás kutya. Már messziről lehetet hallani, ha hazafelé bandukolt megszokott, kopott, de soha nem változó nejlonszatyrával a közért felől. Morgott. De soha nem harapott. Fülöp megpróbálta elkerülni az öreget, ha tudta. Általában nem volt extra öt perce, hogy végig hallgassa az öreg zsörtölődését. Mert persze neki soha, semmi nem volt jó. Az időjárás borzalmas volt, függetlenül attól, hogy milyen volt valójában. A ház koszos volt, a lakók iszonyatosak, a politika botrányos, a múlt nyomorult, a jelen borzasztó, a jövő… arról jobb inkább nem beszélni. Eliot bácsinak nem lehetett jót tenni. Ha ráköszönt az ember, akkor egy morgást kapott válaszul. Mondjuk kiváló morgás volt, azt meg kell hagyni. Fülöp azt mondta a feleségének, hogy egyszer beiratkozik hozzá egy morgótanfolyamra. A felesége azt mondta, hogy akkor viszont ő beiratkozik egy hogyan váljunk el gyorsan és véglegesen tanfolyamra. Ennyiben maradtak. Eliot bácsi soha nem változott, és döbbenetes tehetsége volt arra, hogy megtalálja mindenben a rosszat. Régen szerkesztő volt egy nagy kiadónál. Állítólag zseni volt, és mindenki utálta. Mind a két állítás igaznak tűnt.
Fülöp belépett a bérház ajtaján. Felnézett a kanyargós lépcsősorra. Régi épület volt, de ő éppen ezt szerette benne. Az idő vasfoga lehet szép is, ha jó helyen harap bele a világba. Fülöp úgy vélte, hogy a ház esetében erről volt szó. A lift persze nem működött. Régi, sőt, egyenesen műemléki szerkezet lévén nem lehetett csak úgy nekiesni, így a lakók két hete várták, hogy valami szakértő megszakértse a beavatkozás mértékét és módját. Elindult felfelé. A harmadik emeleten kicsit megpihent. Még két emelet. A ház csendes volt. Érződött benne az élet, de csak apó kis zajokkal, rezdülésekkel, mint ahogy egy növény létezik. Nekiveselkedett a második etapnak.
A következő emelet legfelső lépcsőfokán Eliot bácsi állt. Lefelé nézett, mintha csak Fülöpöt várta volna.
– Szia, Eliot bácsi.
– Hát ja – mordult fel az öreg.
Fülöp megtorpant. Valami nem stimmelt Eliottal. Normál esetben ilyenkor már megkapta volna, hogy az időjárás iszonyatos, ki nem menjen a szabadba, mert meghal, a politikusok ellopták az országot és a Holdat valamint az Univerzumot, a tévében semmi sincs, bezzeg azon a borzalmas neten, legyen az bármi is… És így tovább.
– Jól vagy, Eliot? – lépett fel mellé Fülöp.
– Aha! – vont vállat az öreg.
Fülöp megborzongott a választól. Az öreg szemébe nézett. Tétova, különös, lebegő ürességet vélt felfedezni a tekintetében.
– Jól vagy?
– Ja. Minden rendben.
– De nem történt valami baj, ugye? – Az öreg megvonta a vállát.
Fülöp egyre nagyobb rémülettel a szívében óvatosan megérintette Eliot könyökét. Még soha nem ért az öreghez. Különös érzés volt, mintha most vált volna számára ténnyé, hogy az öreg tényleg egy létező személy. – Biztos?
– Persze. Csak valahogy…
– Igen?
– Csak valahogy… Nem tudom. Valahogy mintha kisiklottam volna.
– Az mit jelent, Eliot?
– Nem tudom – válaszolta az öreg tétován. Nem tűnt zavartnak, de mégsem volt önmaga. Mintha egy álmot látna, vagy talán éppen abból ocsúdott volna fel. – De minden rendben.
– Ezt elég nehezen tudom elhinni, Eliot.
– Pedig… De. csak valahogy… kisiklottam… – ismételte meg ezt a különös szót újra, melyről Fülöp azt gondolta, hogy bármennyire furcsa kifejezés, mégis jól illik a helyzethez.
– Értem. Kisiklottál. Segíthetek valamiben?
– Nem. Azt hiszem, nem.
– Jó. Én most hazamegyek. De ha esetleg bármiben segíthetek, kopogj be. Rendben? – Az öreg biccentett. – De tényleg. Nyugodtan kopogj be.
– Jól van – mondta elvarázsolt hangon az öreg.
Fülöp elindult az utolsó emelet felé. Félúton járt, amikor lenézett az öregre, aki még mindig ott állt, ahol hagyta. Az ötlet gyorsan jött, és erős volt.
– Eliot! – kiabált le a lépcsőfordulóból.
– Tessék?
– És mit szólsz ehhez a lifthez? Hát nem pofátlanság, hogy még hozzá sem nyúltak?
– A lift?
– Hát igen. Tudod, azt hittem, hogy legalább te teszel valamit, de úgy látszik, csalódnom kellett benned. Megvénültél, öreg. Lusta vagy.
Amikor Eliot felnézett rá, Fülöp látta a szemében a villanást, mintha áramkörök értek volna újra össze egymással, kapcsolók álltak volna be végre a megszokott állásukba.
– Fülöp! Te semmirekellő pernahajder! Hát azért te is csinálhatnál valamit ebben a vacak, büdös, ócska, koszos patkányfészekben. Hát hogy néz ki itt minden? Gyalázat. Mert nyilván a miniszteruraknak nem ilyen a lépcsőháza. Micsoda? Azoknak magán lépcsőházuk van…
Fülöp még akkor is hallotta az öreg zsörtölődését, amikor becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Egy pillanatra nekidőlt a falnak. Lelustázta az öreget. Talán nem kellett volna. Vagy talán… Fülét az ajtóra tapasztotta. Jól lehetet hallani Eliotot. Életerős, élénk morgás volt.
– Hát, szívesen.
*
Február 16. Tegyél szívességet egy zsörtölődőnek.
Mindenki ismer olyan embert, aki megállás nélkül zsörtölődik. Tegyél neki ma egy kis szívességet. Néha ők is megérdemlik.
**

🎲 Még egyet!