Másodlagos

2024. augusztus 1.

Majoranna megállt a nappaliban és nagyot sóhajtott. Pálma megérezte, hogy hazaért, és sírni kezdett a csecsemők szokásos fülrepesztő hangján.
– Jaja – mondta Majoranna és érezte, hogy melléből megindul a tej.
A gyerekszoba felől megjelent a gépdada. Az e-humot Kleopátrának hívták a modellt, pedig pontosan úgy nézett ki, mint egy norvég vikingnő. Gépviking, de akkor is.
– Minden rendben volt?
– Igen. A kicsi jól van. Kétszer kakilt... – kezdte meg a szokásos felsorolását Kleopátra.
– Jó, nem érdekes – legyintett Majoranna. – Alfonz?
– Még nem jött haza.
– De legalább idecsörgött?
– Nem.
Majoranna egy pillanatra sötét gondolatokkal viaskodott, majd legyintett egyet. – Megetetem – intett az e-hum felé, aki azonnal visszasietett a szobába és karján a síró Pálmával tért vissza.
Kleopátra nekiállt a vacsorának. Mire végzett az etetéssel Majoranna, már elhitte, hogy túléli a napot. El sem tudta képzelni, hogy az emberiség mihez kezdett gépdadák nélkül. Valószínűleg a legtöbb anya nem érte meg a szülés utáni két évet. Vagy ha mégis sikerült, akkor nyilván ideggyógyászati kezelést kapott. Egy biztos: épen egyik sem úszta meg a dolgot.
Alfonz nélkül vacsorázott meg.
Lassan elérkezett a lefektetés ideje, ami masszív egy óra eszelős visítást jelentett. Az e-humoknak jó. Akkor kapcsolják ki a fülüket, amikor csak akarják. Ha ezt a tortúrát minden este neki kellett volna megoldania, akkor biztos, hogy néhány nap elteltével kést döf a dobhártyájába.
Alfonz végül éjfél előtt érkezett meg. Kissé spicces volt. Nem tűnt fáradtnak, de az alkohol azért meglátszott rajta.
– Elnézést, hogy nem jöttem haza vacsorára. Nem tudtam elszabadulni.
– Azt látom.
– A főnök itatott, most mit tehettem volna?
Majoranna legyintett, hogy ez nyilvánvaló volt, mondani sem kellett volna. A konyhaszigethez lépett és kiadta a kávéfőzőnek a parancsot.
– A kicsi? – kérdezte Alfonz.
– A kicsi halálosan kifáradt abban, hogy megsüketítse Kleopátrát. Holnap újra megpróbálja, ebben biztos vagyok.
– De evett?
– Evett. Kell az erő az ordításhoz.
Alfonz lehuppant a kanapéra. Egy legyintéssel bekapcsolta a képernyőt, ahol valamilyen tenisztorna szereplői ugráltak lelkesen.
– Fáradt vagyok – sóhajtott Alfonz.
– Szegény! – lépett mellé Majoranna és egy csésze friss kávét nyújtott át neki. – Hogy jól tudj aludni.
Alfonz hálásan nézett fel Majorannára.
– Milyen kávé?
– Norvég.
– Még van belőle? – hökkent meg Alfonz.
– Pár főzésnyire.
– Egy csepp tej, egy lehelet méz és norvég kávé – szagolt a csészébe a férfi. – Istennő vagy.
– Az biztos
Egy ideig beszélgettek a semmiről, aztán Alfonz a homlokára csapott.
– Istenem! Ma volt a másodlagos genetikai nevelés. Ugye?
– Hát igen.
– Elfelejtettem. A fene egye meg.
Majoranna megvonta a vállát. – Ez van. Nélküled töltöttem ki a kérdőívet, és nélküled csinálták meg a kezelést.
– De én is ott akartam lenni.
– De nem voltál.
– És fájt?
– Nem.
– Na, jól van.
Alfonzon látszott némi bűntudat, ami egészen jól esett Majorannának.
– És miket ikszeltél be?
– Egy csomó hasznos dolgot.
– Azaz? Jó lenne tudnom, ha már a lányomról van szó.
– Gondolod? Például Pálma szeretni fogja az édes dolgokat, és utálni fogja a brokkolit, ahogy én.
– Az jó, én sem szeretem – biccentett a férfi és felhörpölte rövidke kis kávéja maradékát.
– Továbbá nem szereti majd a húst sem, hozzám hasonlóan.
– Azért az kicsit sok nem? – hördült fel Alfonz.
– Csak annyira, amennyire én nem szeretem.
– De te alig eszel húst.
– Hát most már ő sem. A halat, ahogy én, továbbra is megeszi. És persze a tejtermékeket sem veti meg.
– Legalább ennyi – bólintott bosszúsan a férfi. – Azért az elég igazságtalan, hogy te még a szülés után is ilyen hatalommal bírsz fölötte.
– Ennyi jár egy anyának, ha már ő szoptatja, nem gondolod?
– De akkor is szemétség.
– Ez van. Majd legközelebb nőnek születsz, és a te melled rágja hónapokig egy apró vámpír. Sajnálom, nem tehetek róla, hogy az anyatejjel még át tudunk vinni némi információt a gyerekbe. Nem én teremtettem a fajunkat.
Alfonz durcásan megvonta a vállát, felállt és a hűből egy sört vett elő.
– Azért a hús maradhatott volna.
– De nem maradt – vont vállat Majoranna. – Ha ott lettél volna, akkor talán meggyőzöl.
– De nem voltam ott.
– Észrevettem.
Alfonz látszólag a teniszmeccsbe mélyedt.
– Ja, és még valami, édesem.
– Ne kímélj – itta ki sörének felét Alfonz.
– Úgy esett, hogy a kislányunk örökölte tőlem az alkoholintoleranciát is.
– Szegény lány. Mit vétett neked? – csóválta meg a fejét Alfonz, és nagyot sóhajtva visszamenekült a meccsbe.
A mérkőzés vége felé járt, 6:3, 7:5, 6:6, amikor Alfonz színültig okádta a kanapé előtti szőnyeget. Majoranna nem jött ki a hálószobából. Örült, hogy a hajnali szoptatás előtt még aludhat valamit.
*
Augusztus 1. Az anyatej világnapja.

🎲 Még egyet!