A meccs fentről is izgalmasnak tűnt. Néhány perc elteltével elfelejtette, hogy valójában valahol fent lebegnek az épületek fölött. Semmi sem utalt arra, hogy nincsenek jelen, és úgy tűnt, hogy itt is érvényes az oly sokszor hallott tétel: a látszat sok helyen minden. A fentiek ugyanúgy kiabáltak és ujjongtak, mint azok a szurkolók, akik között eddig ő is ott ugrándozott. Fájt a tény, hogy az itteniek is emberek, és még jobban fájt az, hogy néha belefeledkezett a látványba. Megállás nélkül hordták hozzá az ételt, mintha készakarva táplálnák az eszméletvesztésig. Már nem volt éhes, de képtelen volt leállni. Túl ízletes volt minden ahhoz, hogy csak úgy félretolja.

A meccs a maga izgalmas tempójában zajlott. Időnként rá-rápillantott a teraszra, ahol valószínűleg az aprócska kis alakok között ott állt Oliver is. A gondolat mélységes, szinte leküzdhetetlen vágyat ébresztett benne arra, hogy elszökjön erről a valójában nem is létező lelátóról. Amióta a folyosókon való barangolásai során magányossá vált, most realizálta először, hogy mennyire szereti a férfit. A tanári terasz azonban túl messze volt ahhoz, hogy jelezzen neki. Egy egész világ állt közöttük, és az érzés nem csak metaforikus volt. A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy hogyan juthatna le arra a szintre, ahol még talán valóság az, ami valóságnak látszik. Valamelyik csapatból kiállítottak egy játékost. A döntés felhördülés váltott ki az előkelő társaság soraiban. Lenézett. A kivetítőn visszajátszották az eseményt. A szabálytalanság durva volt és teljesen szándékos. A kiállítás után tizenegyes is következett. Most ismerte fel a játékosokat. A 23-as sporis kölykök voltak. Huba vörös sörénye kiviláglott a tizenegyes pont köré gyűlő játékosok közül.

– Gyerünk, kölyök – szorította ökölbe a kezét, miközben a kapus is felkészült a büntetőhöz.

Huba nekifutott és a maga nyugodt, szinte hűvös stílusában biztosan küldte a labdát a hálóba.

– Ez az! – rázta meg a karját örömében.

Így múlik el a realitás dicsősége.

Egy pincér pohárral kínálta. Bor volt benne. Elvette és belekóstolt.

– Látom, ízlik – lépett hozzá egy nő.

– Tessék?

– Látom ízlik a bor. Messziről hozatjuk. Ennyi pénzért legyen is jó. Egyébként Szapphó vagyok.

A nő nyurga, túlzottan vékony alakja szinte nem is vetett árnyékot. Ettől Prudenciának, szégyellte ugyan, de jobb kedve lett. Itt is lehet beteg az ember. Legalábbis beteges. A jelenség visszarángatta a talajra. Újra felködlött benne, hogy hol is áll éppen.

– Szép név. Gondolom, kedveli a költészetet?

– Szeretem a verseket – bólintott a nő és ügyesen elvett egy poharat a mellette elúszó tálcák egyikéről. Belekortyolt a borba. – Ugye milyen jó?

– Finom.

– Lent ilyet nem kapni.

– Lent nagyon sok mindent nem lehet kapni.

– Úgy van. Ezért vagyunk mi fent, és ők lent.

– Az ők, kicsodák? – nézett a nyurga nőre.

– Hát a lentiek. Mindenki, aki lent lakik. Nem érdemes igazán különbséget tenni közöttük.

– Azok is lentiek, akik az első emeleten laknak?

– Milyen első emelten? – kérdezte a nő keskeny értetlenséggel a száján.

– Az iskola első emeletén.

– Iskola? Nem igazán értem.

– A 23-as iskola. Én onnan jöttem.

A nő fintorogva jelezte, hogy fogalma sincs, tulajdonképpen miről van szó.

– Iskola?

– Egy iskola van alattunk. Nem tudta?

– Nagyon sok minden van alattunk. Nyilván van iskola is – bólintott a nő. – Nem igazán érdekel.

Lent újra kezdődött a játék. Prudencia szeme érdeklődve lefelé villant, de most időben parancsolt magának.

– Itt fent egyébként van iskola? – kérdezte könnyedén.

– Persze hogy van. Arra kell menni – mutatott a terasz hátsó traktusa felé.

– És ott is vannak tanárok?

A nő felnevetett. – Hogy nézne ki egy iskola tanárok nélkül?

– Nyilván sehogy.

– Hát sehogy.

– És ezek a tanárok?

– Mi van velük?

– Hol laknak?

A nő szemében újra felvillant az értetlenség.

– Nem itt.

– De hol?

– Valahol máshol. Ahogy a kertészek, a szakácsok és a többi személyzet. Nem igazán érdekel. Ez egyébként egy elég furcsa kérdés volt, te honnan jöttél?

– Elnézést. Tudja, tanár vagyok, azok ilyen kíváncsiak.

– Tényleg tanár? De jó. Valamikor… – A nő szeme elhomályosodott egy pillanatra. Aztán az élet visszatért belé. – Tanítod a fiam?

– Nem hiszem. Én lent tanítok.

– Mármint hol lent? – kérdezte értetlenül a nő.

– Lent – mutatott a lába felé Prudencia. – Egy lenti iskolában.

– De minek? Ezt nem értem. Ha itt vagy, minek mész le? Ennek semmi értelme. Sőt, nem is javasolt. Az csak bajt okoz.

– Tényleg? Ezt nem tudtam. Milyen bajt?

– Mindenfélét. Nem hiszem, hogy ezt nem mondták el neked, amikor felkerültél.

– Nem kaptam még eligazítást.

A nő megcsóválta a fejét.

– Ez az első szabály. Nem avatkozunk bele a folyamatokba. Azt csak azok tehetik, akik a folyamatokat üzemeltetik. A többiek nem kontárkodnak bele a lenti dolgokba. Nem megyünk le. Ami lent van az lent van, ami fent az pedig fent. Nem zavarjuk össze magunkat. Nem izgatjuk magunkat a lentiek nyomorával. Más világ, más kontinens. Ezt sem mondták? – Prudencia sajnálkozva nemet intett a fejével. – Pedig van egy ilyen vers is, nem? Fent mindig az van, ami van, lent mindig az nincs, ami nincs. Az nem jó, ha feljön a nincs és lemegy a van. Az teljesen helytelen. Az ember pedig csak összezavarodik. És különben is, a lentiek törődjenek csak a maguk dolgával. Erre is van egy mondás. Ne aggodalmaskodj a lentért, mert a leintiek majd aggodalmaskodnak a maguk dolgai felől. Elég a fentnek a maga baja. Ez olyan szép. És igaz. Szóval nem értem, hogy miért mész le tanítani, ha már ide jutottál.

Prudencia nyelt egyet. A meccs felfokozódott. Közeledett a félidő. Prudencia a nőre nézett, majd a játékba mélyedő Arisztotelészre, aki a nem is létező lelátó-terasz korlátjánál állt mereven a pályát nézve.

– Te hogy jöttél fel?

A nő felnevetett.

– Ahogy a többiek is.

– De hogyan?

– Ismertem valakit, aki már fent volt. Felhozott. Beavatott és most itt vagyok.

– Felhozott?

– Lifttel. Ide csak úgy lehet feljutni.

Prudencia bólintott. Egyetlen pillanatra a hatalmas lépcsőházrengetegben járt, melyek egy hatalmas kürtőt fontak körbe.

– És mikor jöttél fel?

– Várj, nem is tudom – vont vállat a nő. – Egy ideje itt vagyok, az biztos.

– Gondolom, jó régen.

– De mégis, mióta?

A nő elgondolkodott, és ettől Prudenciának úgy tűnt, hogy alakja még vékonyabbá válik. Már szinte át lehetett látni rajta.

– Jé – nevetett fel zavartan a nő. – Nem tudom. Azóta ötször nyaraltunk, ez biztos.

– Akkor öt éve.

– Nem feltétlen. Elég gyakran megyünk nyaralni. Különben unalmas lenne itt. Várj, lehet, hogy három éve. Akkor volt egy nagy meccs. Azt még lent néztem meg.

Prudencia gerince mentén gyilkos sebességgel futott végig a jeges felismerés.

– Lent?

– Lent, igen – bólintott a nő összeráncolt homlokkal. – Akkor még lent voltam.

– Merre lent?

– Hát lent, ahol termek vannak, folyosók…

– És tanárok?

– Ja, igen – hümmögött a nő.

– És diákok?

– Gondolom… vagyis… igen, azok is voltak… – A nő arcára végtelen kétségbeesés ült ki. – De az elég régen volt. Egy egészen más kontinens. Semmi közöm hozzájuk. Mi közöm is lenne? Törődjenek a maguk dolgával, és mi is a miénkkel, nem?

– Szapphó, nem voltál lent véletlenül tanár?

A nő olyan váratlanul nevette el magát, hogy vörösbor buggyant ki a száján és orrán. Prudencia ijedten lépet egy lépést hátra.

– Ez csúnya volt – törölte meg arcát ruhája ujjával a nő. Nem törődött azzal, hogy foltot hagy maga után.

– Csak úgy kérdeztem – mosolygott rá ártatlanul Prudencia, miután gyorsan rendezte vonásait. Még mindig érezte gerince mentén a hideget. A nő újra megtörölte az arcát. Keze remegett, a szájára kényszeredett mosoly fagyott.

– Nem voltam tanár.

– A versek miatt kérdeztem.

– Nem voltam tanár. Én ott lent soha nem tanítottam. Nem éltem, nem léteztem.

– Mintha azt mondtad volna, hogy onnan jöttél…

– Nem! – kiáltott fel a nő.

Többen feléjük fordultak, de mivel látszólag semmi sem történt, a lenti zajok hamar visszacsábították őket a meccs félidő előtti drámai fordulataihoz.

– Nem – mondta jóval halkabban a nő. – Az egy másik kontinens. Egy egészen távoli. Afrika. Senkit sem érdekelnek az afrikaiak. Nincs közünk hozzájuk. Felőlem az összes éhen halhat. Ők sem törődnek velünk. Mi sem velük. Ez így fair. Ugye?

Prudencia nem válaszolt. Kezei is jegessé váltak. A nő folytatta. Hangjában egyre erősebben érződött a kétségbeesés:

– Van egy vers is erről. Ki felhőn száll föléjük, annak térkép-e táj. Mért kéne tudnia, hogy hol lakik lent akármelyik lakáj… vagy valami ilyesmi. Régen olvastam.

– Lakáj? Biztos így van?

– Igen. Az biztos.

– Talán irodalmat tanítottál lent – fogta meg Szapphó kezét Prudencia.

A nő megremegett az érintés nyomán.

– Ezt ne – súgta.

– Miért?

– Mert fáj.

– Nem szorítom.

– De akkor is fáj.

A nő szemébe könny ült.

– Nem emlékszem – suttogta hosszú csend után.

– Nem baj – súgta vissza Prudencia. Az ő szemzugában is apró patak vágyott meglátni a napot. Lent valaki gólt lőtt, a terasz szurkolói nyersen kurjongattak.

– Semmire – súgta.

– Nem baj.

– De baj. Most úgy érzem, hogy baj. Most úgy érzem, hogy jó, ha fogod a kezem.

– Én nem úgy…

– Nem baj. Nem baj – rázta meg fejét alig észrevehetően. – Csak úgy, az emlék miatt. Az irodalom miatt.

– Miért jöttél fel? – kérdezte Prudencia.

– Mert vágytam ide. És a vágy nagy úr. Nehéz parancsolni neki.

– És jó itt?

– Most nem tudom. Az előbb még azt mondtam volna, hogy jó. De most…

– Gyere le velem – vágott a szavába Prudencia.

A nő lassan elmosolyodott. Prudencia soha nem látott még ilyen őszinte és keserű mosolyt senki arcán.

– Azt nem lehet. Az ember persze küzd és bízva bízik, de nem tesz hülyeséget, mert soha nem akar magának rosszat. A folyamatok urai itt is dolgoznak. Nem megy. Aki itt van, az itt marad. Ez egy másik kontinens. Lent mindenkit érdekel, hogy mi lesz velünk. És mi ezért védekezünk, de aki védekezik az ellenséget lát, oda pedig nem megy az ember, ahol megölnék inkább mintsem visszafogadják.

Szapphó arcán szép ívű könny csorgott. Prudencia is érezte arcán a patakot – végre az is látta már a napot.

– Akkor tartsd meg magad itt – mondta, miközben nem vette le szemét a nő szeméről. Különös kapcsolat volt. Törékeny és szinte teljesen áttetsző.

– Nem lehet. Nincs ember, aki ellenállna annak, ami körbeveszi. Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra… Én széthullok mindjárt.

– Nem kell, hogy így legyen. Gyere velem.

Szapphó elcsodálkozott a szavakon, melyeket éppen az előbb mondott ki, majd fejét oldalt fordítva a terasz korlátja felé nézett. Tekintete Arisztotelészt kereste.

– Nem hagyják.

– Arisztotelész?

– “Vágyik szörnyen e férfiú nagy hatalomra s így /

fölfordítja az államot; ing, lemerül hamar.”*

– Éppen ezért gyere le!

A vékony nő meglepő erővel húzta ki kezét Prudencia kezei közül. Arcára maszkként fagyott az előbbi mosoly, mely a keserűből hirtelen kegyetlenné vált. Kicsi határvonal van a kettő között és Prudencia jól látta a röpke átmenetet.

– Látom megismerkedett a költőnőnkkel?

Prudencia bólintott.

– És?

– Éppen egy híres idézetet emlegettünk – nézett a férfira Szapphó.

– Szeretem az idézeteket. Melyikről volt szó?

A vékony nő hideg tekintettel nézett Prudenciára, aki már nem tudta eldönteni, hogy mit lát: tettetést, vagy a tettetés maszkját. Még azt sem tudta, hogy a kettő nem egy és ugyanaz-e valójában.

– Szolga a lenti világ, És szolga benne benne minden férfi és nő: feljön és lemegy: mindegyiknek sok a dolga.

– Klasszikus – bólogatott mosolyogva a férfi. – Ha nem haragszol, elrabolom előled a látogatónkat. – Arisztotelész Prudenciába karolt. – Ha haragszol, akkor is – tette még hozzá és felnevetett.

A terasz korlátjáig sétáltak.

– Nos? Mi legyen? Marad? Tudja, az első félidő alatt – ami mellesleg eléggé izgalmasra sikeredett – megtudta Savonarolától pár dolgot magáról. Például azt, hogy szeret tantermi órákat felgyújtani, és hasonló garázdaságokat elkövetni. Ki se nézné az ember magából.

Prudencia torkába egy gombóc kúszott.

– Persze ez semmiség. Feltéve, ha itt marad. Akkor az ilyesmi még csak említést sem érdemel. Itt sokkal nagyobb léptékben megy a játék.

Arisztotelész elhallgatott. Lent éppen Huba tört a kapura, de a bíró könyörtelenül a sípjába fújt, és a félidő befejeződött.

– Félidő. Várom a válaszát.

Prudencia becsukta a szemét. Egy verssor jutott eszébe: Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

– Maradok! – mondta színtelen hangon.