Elena erős tempót diktált. Mire a lifthez értek, Prudencia már lihegett. A lábában újra felerősödött a fájdalom. Elena nem törődött vele.

– A cuccod! – mutatott a fal mellett várakozó csomagra.

Prudencia felkapta a csomagot. Kezében ismerős izmok feszültek meg. Mintha évek óta hordozgatta volna már a dobozt.

Elena a liftajtóhoz sietett és megnyomta a hívógombot. A lift kattogva, zörögve indult el feléjük, majd nagy zörejjel állt meg a csukott ajtó mögött.

– Egyszer be fog dögleni, és mehetünk gyalog – jegyezte meg Elena, miközben kinyitotta az ajtót.

Beszálltak. Elena megnyomta a kapcsolótábla -1 jelzésű gombját.

– Most hová megyünk?

– Le a tanárokhoz. Ha szerencsénk van, akkor ma nincs tanértekezlet és egyenesen mehetünk enni. Ma tészta nap van. Azt szeretem.

– Esküszöm, mintha börtönben lennék – suttogta maga elé Prudencia.

– A péntek is nagyon jó. Akkor van süti is…

– Elena – vágott a szavába Prudencia. – Azt mondtad, hogy ma már nincs busz a városba.

– Nincs – rázta meg fejét Elena.

– De holnap reggel van?

– Holnap tanítási nap van.

– Igen, de van busz?

– Nem tudom. Mivel tanítási nap van.

– De ha éppen szabadságon vagy, akkor be tudnál menni a városba, ugye?

– Szabadság?

– Szabadság. Csak tudod, hogy mi az?

– Hát persze, hogy tudom! – nevetett fel Elena. – Én ne tudnám? Annyi szabadságunk van, hogy alig tudjuk mire költeni. Ott van az őszi szabadság és a téli és persze a tavaszi és közben egy csomó tanítás nélküli ünnepnap, na meg persze a nyár. Az csodás. Egész nyáron semmi dolgom.

A lift meglehetősen lassan haladt lefelé. Prudenciának úgy tűnt, hogy soha nem érik el a mínusz egyes szintet.

– És te mikor voltál szabadságon?

– Én? Ó! Én egy ideje nem mentem. Persze mehettem volna, de valahogy nem sikerült.

– Nem sikerült?

– Nem igazán. Sok a helyettesítés. Manapság kevés a tanár, és egy csomó új tantárgyat is meg kellett tanulnom. A biológia nem igazán megy a fejembe.

– Milyen szakos vagy?

– Rajz. De a történelem elég jól megy így is.

– Én történelmet tanítok.

– Tényleg? – nézett Elena Prudenciára kikerekedett szemmel. – És engedik?

– Itt? Ja, nem. Itt matek lesz.

– Matek. Az szép. Talán menne – tűnődött el Elena.

– És, amikor elmész szabadságra, akkor hová mész? – verte tovább a vasat Prudencia.

– Mondtam, hogy mostanában nem mentem szabira. A szünetekben magolom a bioszt, és azért kétnaponta vannak normál értekezletek is.

– Kétnaponta?

– Hát igen. Van mit megbeszélni. Szóval mire bejutnék a városba, már jöhetnék is haza.

– Azért csak nem?

– Hát… a menetrend nem a barátunk.

– Ezt nem értem – rázta meg fejét Prudencia.

– Pont azon a napon van befelé busz, amikor értekezlet is van. Már próbáltuk megváltoztatni a dolgot, de valahogy nem igazán akarják. Talán az ő tanrendtartásuk is olyan sűrű, mint a miénk. A busz délben indul befelé. Ha felszállsz rá, akkor a délutáni értekezletre nem érsz vissza, mivel aznap este nincs is járat. Ha pedig nem vagy ott az értekezleten, az eléggé feltűnik mindenkinek. Két perc alatt F-ben lennél. Szóval nem igazán megyünk be. Szabad és persze minden lehetőség meg van adva rá, de a dolgok nem túl szerencsésen illeszkednek egymáshoz. De hát egy ekkora intézményben ez nem is csoda. Nyilván nehéz az ő dolguk is.

A lift megállt.

– Elena, és ha mégis szabadnapod van, akkor hová mész?

– Ki a rétre. Csodás kis bungalók vannak a szántók mentén. Igazi luxus. Mondjuk néha nincs szerencsém. A jobbakat valahogy mindig lefoglalják előttem, de azért még így is csodás. A természetben lenni felüdítő dolog. Olyan szabad érzés.

Elena kinyitotta a lift ajtaját, de Prudencia megfogta a karját, mielőtt kiléphetett volna.

– Elena, te mikor voltál utoljára a városban?

Elena nem nézett rá.

– Kérlek, válaszolj…

– Nézd, pechünk van. Ma lesz értekezlet – mutatott előre Elena, vidám grimasszal az arcán kilépett a liftből.

*

Prudencia egy magas plafonú, meglehetősen nagy csarnokban találta magát. Két tornaterem is elfért volna benne, és úgy tűnt, hogy a hely valamikor talán tényleg tornaterem funkcióját töltötte be. A távoli falakon bordásfalak sorakoztak, egy kosárlabda palánk is tiszteletét tette. A terem közepén több sornyi tornapadot rendeztek be ideiglenes nézőtér gyanánt. A padok körül kisebb csoportok várakoztak.

– Most mi van? – kérdezte Prudencia.

– Most mázlink van, és nem késtük le az értekezletet. Ha lekéstük volna, az automatikusan egy pont levonás. De mi itt vagyunk időben – tárta szét kezét mosolyogva Elena, és elindult a tornapadok felé. A padokkal szemben két osztálytermi asztal állt, mögötte három szék várta a gazdáját.

– Te vagy az új tanerő? – lépett elé egy középkorú férfi. Egyenruhában volt, ahogy mindenki más.

– Igen. Történ… ja, nem, matek.

– Matek! Az nagyon kellett – bólintott a férfi mosolyogva és kezét nyújtotta.

– Olivér vagy. Szólíts Olinak.

– Prudencia – rázta meg a férfi kezét Prudencia.

– Prudencia. A mezítláb valami új divat? Lemaradtam valamiről? – nézett mosolyogva Olivér a Prudencia lábára.

– A mezítláb annak szól, hogy a nap során még egyszer sem jutottam egy fürdőszobához. Vagyis, nem. Egyszer pisiltem illegálisan.

– Az igen. Bátor nő – bólintott a férfi. – Örülünk, hogy itt vagy. Sajnos, ha minden igaz, Karolina már nem jön többé értekezletre.

– Mit tudsz? – kérdezte Elena őszinte kíváncsisággal.

– Csak pletyka – legyintett a férfi. – De azért elég biztos a forrás.

– Karolina levetkőzött és elment – szólalt meg Prudencia.

Oli arca elkomorult.

– Láttad?

– Előttem vetkőzött le mezítelenre – bólintott Prudencia.

– És?

– És elment. Elindult a folyosón.

– Melyik folyosón?

– Nem tudom. A Vice-Igazgatóhelyettes nél voltam éppen, amikor történt.

Elena és Oli gyors, jelentőségteljes pillantást váltottak egymással, melyből kihagyták Prudenciát.

– Akkor a hír igaz – mondta végül összegzésképpen Oli. – Nyilván ezért van ma rendkívüli értekezlet. És te most érkeztél?

– A mellékelt ábra szerint – emelte meg kissé a kezében tartott dobozt Prudencia.

– Tedd csak le. Innen nem viszi el senki.

Prudencia hálásan szabadult meg terhétől. Karolinára gondolt, majd a Vice-Igazgatóhelyettesnél tett látogatásra…

– A fenébe! – egyenesedett fel váratlanul, mintha megrázta volna az áram.

– Mi a baj? – kérdezte Elena és Oli egyszerre.

– A táskám. Otthagytam a Vice-Igazgatóhelyettes irodájában. Fel kell mennem érte.

– Hova? – kérdezte Elena.

– A táskámért. Benne vannak az irataim, a telefonom, egy csomó cuccom. Mindjárt jövök – fordult sarkon Prudencia, bár abban nem volt biztos, hogy könnyedén megtalálja majd a visszautat.

– Prudencia, várj! – mondta határozott hangon Oli.

Prudencia megtorpant.

– Kell a táskám.

– A táskád náluk van.

– Igen. Én hagytam ott – bólintott Prudencia.

– Ha nem hagytad volna ott, akkor az eskü előtt elvették volna.

– Ezt nem értem.

– A személyes dolgok nem engedélyezettek az iskola területén. Ez a szabály. Nyilván megtalálták és betették a fakkodba.

– Van fakkom?

– Mindenkinek van, akit felvettek. Neked is van. A cuccod pedig ott pihen.

– De a telefonom.

– Az is.

– Egyébként is átnézték volna – szólt közbe Elena.

– A telefonomat?

– Persze. Ellenőrizniük kell, hogy megbízható tanár vagy-e. Ha nem, akkor le sem tehetted volna az esküt. A felforgatókat nem tűrik meg. Azokkal csak a baj van. Egyébként Karolina…

– Karolina jó tanár volt – szólt rá Oli határozottan.

Elena megvonta vállát, de nem ellenkezett.

– És mikor jutok hozzá? – kérdezte Prudencia.

– Ha kilépsz az iskola területéről, akkor odaadják. Fel kell menni a titkárságra és kérvényezni kell – válaszolta Elena olyan hangon, mintha ezt Prudenciának már ezer éve tudnia kellett volna.

– A cuccaimhoz kérvényt kell benyújtani?

– Persze. Az iskolaszentednek. Egyébként a tiéd melyik?

– Igazgató-002-es – válaszolt Prudencia.

Oli és Elena arcára komoly megrökönyödés ült ki.

– Az igen! – bólintott Oli.

– Miért esik ettől hasra mindenki? – kérdezte Prudencia.

– Mert a 002-es erős. Talán a legerősebb.

– Az nem a 001-es lenne?

– Még senki sem dolgozott itt 001-es iskolaszenttel. Te vagy az első, akit 002-esként ismerek – válaszolta Oli. – És azt hiszem, hogy ha 002-est kéred, akkor meg is kapod majd a cuccaidat. Én a 017-essel néha hetekig várok egy kérésemre.

– Rólam ne beszéljünk – nevetett fel Elena.

A padok körül egyre nagyobb tömeg verődött össze. A terem távoli bejáratai felől egyenruhás tanárok szállingóztak egyesével, vagy kisebb csoportokban a padok felé, ahol már legalább ötvenen beszélgettek.

– Kedves kollégák! Kérem, üljenek le! – szólalt meg az asztal felől egy hang.

Hirtelen lett csönd. Prudenciában régi emlékek keltek életre azokból az időkből, amikor még csend lett egy tanteremeben, ha a tanár megjelent az ajtóban. Régi szép idők. A tanárok sietve ültek le a padokra. Az eddig sétálva közeledők futásra váltottak, nehogy véletlenül későknek számítsanak az létszámellenőrzésnél.

Az asztal mögött ketten ültek. Egy férfi és egy nő nézett le a padokon kuporgó tanárokra. A férfi makulátlan, a felső emeleti fényképeket idéző öltönyben feszített. A balján ülő nő normál tanári egyenruhát viselt.

Egy pisszenést sem lehetett hallani. Végül a nő szólalt meg, kimért és kemény hangon.

– Kollégák! A mai különleges, rendkívüli értekezletnek két apropója van. Kérem teljes figyelmüket, mivel a témát a Második emeletről érkező Tanfelügyeleti Osztály vice-főpedellusa vezeti majd elő, aki külön ezért volt kedves lefáradni hozzánk. És most, hogy ne húzzuk a kolléga fontos idejét, meg is kérem, hogy vezesse elő mondandóját.

A nő elült és jelentőségteljesen nézett a középen ülő férfira, aki úgy döntött, hogy nem állt fel.

– Kollégák! A mai nap szomorú hírt kell közölnöm önökkel – kezdte el a férfi. Sem arcán, sem mondandójában nem volt nyoma szomorúságnak. – Karolina 1659-B három ízben is megszegte a Rendtartás 4287/A, 4287/B és a 7888-as pontjait. Ennek értelmében nyolcvankilenc százalékos személyiségvesztésre ítélték, melyet nem fogadott el és kilépett.

A hallgatóság soraiban mozgolódás támadt. Néhányan suttogni is kezdtek.

– Igen. Ez tényleg sajnálatos – folytatta szenvtelenül a férfi. – Igazuk van, ha most azt suttogják egymásnak, hogy egy ilyen aljas tett nem maradhat büntetlenül. De sajnos mi demokráciában élünk, és nincs lehetőségünk megbüntetni azokat, akik így lemondanak az ifjúságról, a neveléstől, a jövőről. Akik gyávaságukkal és egoizmusukkal elrúgják maguktól a lehetőséget, hogy egy új, szebb és jobb jövőt építsenek fel, akik nyomorban, sötétben, tudatlanságban hagyják a jövő generációit csupán azért, hogy saját kényelmüket és büszkeségüket táplálják. Kedves kollégák! Karolina 1659-B egy szégyenfolt volt a pedagógusok makulátlan, nemzeti abroszán. De mi most kimostuk ezt az abroszt. Mivel nincs más eszközünk, csak amit a szabadság szellemében született rendszerünk megenged, annyit tehetünk csupán, hogy tiltólistára téve Karolina 1659-B-t soha többé nem engedjünk őt gyerekek közelébe. Mert akkor kellett volna döntenie a tanári lét és az egoista magatartás között, amikor még azt megtehette. De ő kilépett. Önszántából, gyáván. Bajban hagyta barátait, kollégáit, tanítványait. És ez olyan megbocsáthatatlan bűn, melyet nem követhet el még egyszer. Legalábbis addig nem, míg mi őrködünk a boldog jövőt célzó Rend betartása fölött. Mindannyian reméljük, hogy egy közért kasszájában éri majd a becstlen elmúlás.

A férfi minta befejezte volna a mondandóját, hátradőlt, de mégsem szólalt meg senki.

– Karolina 1659-B szégyen volt az iskolánkra nézve. És remélem, sőt, egyenesen javaslom, hogy önök is így beszéljenek róla, már ha egyáltalán szóba kerül egy dezertőr neve ebben a csodás és magas színvonalú intézetben.

– „S símán beszélni erről, annyi volna,

Mint megköszönni a hóhérnak a

Nyakunkba hurkolt kötelet.*” – súgta Prudencia és Olira kacsintott, aki nem nézett felé.

Prudencia zsigereiben hirtelen jött félelem vert tanyát a férfi mozdulatlansága nyomán.

– Ami az iskola ügyeit illeti. A vezetőség úgy döntött, hogy a fenti szerencsétlen esetet megelőzendő, idő előtt, még ma este, kiadja a Tanrendtartás legújabb, frissített változatát. Ebben különös figyelmet fordítottunk a tanárok egymás közötti kommunikációjára, melynek értelmében bevezetésre kerül a tanárok egymás közötti kommunikációjának ösztönző és szankcionáló rendszere. Reméljük, hogy az új rendszer mindenki számára segítségül szolgál a minősítő rendszerben való minél gyorsabb előre haladásban, és megakadályozza azon elemek aknamunkáját, akik renegát magatartásukkal szeretnék tönkretenni a jövőnket.

– És mit jelent ez a rendszer? – kérdezte egy idősebb hang a hátsó padsorok egyikéből.

Az asztalnál ülő férfi szúrós szemmel nézett át a tanárok feje fölött. A közbeszólót kereste tekintetével. Látszott rajta, hogy nem szokott hozzá ahhoz, hogy félbeszakítsák. A kérdező nem állt fel, így a vezetőségi ember számára láthatatlan maradt.

– Az igencsak türelmetlen kollégának, ott hátul, azt javaslom, hogy olvassa el a hamarosan kézbekapott átdolgozott Tanrendtartást. Nyilván tud olvasni, és megfelelően képes értelmezni az olvasott szöveget is, így ezzel nem lesz problémája. Amennyiben kérdése adódik még ezek után is, bátran keressen meg engem, vagy írjon az Iskolaszentjének, annak rendje és módja szerint. Ha nincs további kérdés, akkor rátérnék a következő napirendi pontra…

– És ettől jobb lesz az oktatás? – szólalt meg ugyanaz a hang.

– Ha akar valamit, álljon fel és ne üvöltözzön hátulról – csattant fel az öltönyös férfi vöröslő fejjel.

Senki sem mozdult a padok között. – Gondoltam! – bólintott a hivatalnok, majd sokkal nyugodtabban folytatta. – Az új rendszer, melynek neve HEKTIKA, vagyis „a helyes kommunikáció tanári katekizmusa” lehetőséget ad mindenki számára, hogy előrébb jusson a minősítő rendszerben, mely által jobb tanárrá válik. Tehát egy SEGÍTSÉG minden az oktatást és a jövőt fontosnak tartó pedagógus számára. Érthető voltam? – nézett a hátsó sorok felé befejezvén mondandóját.

Nem jött válasz és ezt elégedett bólintással nyugtázta a szónok.

– Helyes! A Tanrendtartás e heti további kiegészítése értelmében iskolánk női tanerőit új és megtisztelő feladatkörrel látjuk el annak érdekében, hogy mélyebben és szabadabban nyilváníthassák meg nemüket és nemükhöz kapcsolódó, a társadalmat építő és megtartó szerepköreiket. Ennek értelmében kollektívánk női tagjai számára új tevékenységi csoportokat alkottunk meg. Ezek hivatalos neve: Női Pedagógus Tevékenységi körök. Az egyszerűség kedvéért NŐPETE-csoportoknak hívjuk őket. Az elkövetkező napokban minden kolleginánk megtalálja személyes üzenetei között, hogy a rendszer mely csoportba osztotta be és így mely csoportban, vagy csoportokban, teljesítheti ki női nemi szerepeit. Csak hogy néhány példát mondjak: lesznek varró, mosó, vasaló, főző, mosogató és egyéb NŐPETE-csoportok, de olyan különleges csoportok is világot láttak, mint az óvodai meseolvasó, vagy az anya-csoportok. A vezetőség őszintén reméli, hogy ezen új, nem kis munkával járó kezdeményezéssel kedvébe járunk minden kolleginának – mondta az öltönyös férfi és felállt, a szék hátsó lábához támasztott táskáját a hóna alá csapta és elindult a lift felé, melyből Prudencia lépett ki korábban.

A padsorokból eleinte félénk, majd egyre harsányabb kérdések záporoztak a férfi felé, de az nem fordult meg, mintha meg sem hallotta volna azokat. A liftajtó kinyílt, majd úgy csukódott be a férfi mögött, hogy az nem fordult a már talpon álló tanárok felé.

A hangzavar nyomán egyre hangosabbá vált a csarnok.

– Ez mindig ilyen? – kérdezte Prudencia .

– Többnyire igen – vont vállat Oli. – Nem vagy éhes?

– Az nem kifejezés – bólintott Prudencia.

– Remek. Ma tészta nap van, és az ilyen váratlan értekezletek után mindig van valami meglepetés édesség. Szerintem ma fagyi lesz – vigyorodott el a férfi és lehajolt Prudencia dobozához.

– Nem kell. Majd én viszem.

A férfi mosolyogva intett nemet szemével és elindult a csarnok egyik távoli sarka felé.

– Egyébként át kéne beszélnünk, hogy érdemes-e Shakespeare-t idézni egy értekezleten.

– Nem érdemes?

– De, csak nem célravezető.

(folyt. köv)

* William Shakespeare: ANTONIUS ÉS CLEOPATRA (ford.: Szász Károly)