A metrókocsi félig tele volt. Ideális. Ő mégis úgy érezte, hogy itt a vég, és ez nem fog menni. Semmi esélye. Semmi. Szénné fog égni, és aztán még a hamvak is meggyulladnak. Persze már átgondolta ezerszer. Sőt, tízezerszer. És mindig ugyanarra jutott. Aki nem mutatja meg magát, az nem látszik. Ez egyszerű fizika. A róla visszaverődő fény nem jut el mások retinájába, és ha ez nem történik meg, akkor ő láthatatlan marad. Ilyen egyszerű. És mégis. A gondolat, hogy ránéznek, hogy hirtelen észreveszik… abba a belegondolni, hogy mit gondolnak majd róla… Igen. Ez volt a legszörnyűbb. A róla született gondolatok elgondolása. Ha így vesszük, akkor nevetséges az egész. Azoktól a gondolatoktól retteg leginkább, amiket ő gondolt ki arról, hogy mások mit gondolnak. Meg sem fogható az egész. Nem is létezik, csak a fejekben. Az ő fejében és esetleg, de csak esetleg, mások fejében. És ő ettől fél. Röhej. Délibábfélelem. De attól még fél. Mert a megítélés fájdalmas, sokkal fájdalmasabb, mint egy foghúzás. Az legalább objektív. Az idegek, meg az ingerületek. Amint nincs mi fájjon, már nem is fáj. A test objektív, távoli tárgy. Bezzeg azok a rohadt gondolatok. Azoknak nincs szavatossága, olyanok, mint a só, aminek a csomagolására ráírták, hogy MINŐSÉGÉT MEGŐRZI KORLÁTLAN IDEIG. Azok a rohad gondolatok…
A metró befutott a következő állomásra. Többen szálltak le, mint fel. Némileg sűrűsödött a tömeg. Oké. Akkor már nincs is hely. Már nem is lehet.
Tudta, hogy ez átverés. Önmagát akarja szabotálni. Nyilván a gondolatok miatt. Egy jó indok, és máris meg van oldva a dolog, nincs mi fájjon. De jó. A gondolat, hogy most éppen átveri magát, zavarni kezdte. Ez most nem sikerült. Ha nem jutott volna eszébe, hogy éppen becsapni készül önmagát, akkor minden rendben lett volna, de így? Gondolatgyilkos gondolat. Az egész egy nagy marhaság. Csak fel kéne állni. De hogyan? És mit szólnak majd hozzá? Azt biztos, hogy mindenkinek lesz véleménye. Iszonyat. Tényleg iszonyat. Az is az, hogy ennyire nyámnyila, semmirekellő… Egy senki. Egy iszonyatos senki. Pedig mindjárt hetven. Na, ez milyen gondolat? Fáj, mi? Piszkosul. Egy kis senki vagy, aki még húsz ismeretlen elé sem mer kiállni. Na, így akarj valamit az élettől. Így legyél te valaki. Ez vagy. Egy gondolatmágnás lúzer…
=
A metrókocsi utasai érdeklődve kapták fel fejüket a látványra, amikor egy idős férfi az üléssorok között zsonglőrködni kezdett. Három teniszlabdát pörgetett a levegőben. Nem volt valami ügyes, de azért látszott rajta, hogy sokat gyakorolt. Csak akkor esett le a labda, amikor egy lábon próbált tovább dobálni. A labda egy nő ölébe esett, aki visszaadta neki. Ő tovább dobált. Arcára a koncentráció húzott árkokat. Azán a metró befutott az állomásra. Az öreg meghajolt. Egy ember tapsolt neki. Talán lett volna, aki pénzt is ad, de nem volt hogyan. Úgy tűnt, az zsonglőr erről a részletről megfeledkezett. Többen leszálltak, az öreg az utolsó pillanatban ocsúdott fel. Úgy ugrott ki az éppen záródó ajtók között, hogy az egyik labdát a kocsiban hagyta. Többen megcsóválták a fejüket. Talán szánalomból. Hova jutott ez a világ?
=
Megkövülve nézte a távolodó szerelvényt. A torkában dobogott a szíve. Izzadt. Jobb és bal kezében egy-egy labda. A harmadik vajon hol lehet?
Mindegy.
Mindegy.
Megvolt az első fellépése.
És nem halt bele. Sőt! Meg sem pörkölődött. Ó, ha ez korábban tudja. Mondjuk úgy ötven évvel.
Megnyalta a szája szélét. Hát igen. Előtte hever a világ.
Zsír!
**
